2003. február 5-én a számítógépe – készülő kézirata – mellől ragadta el a halál a Sepsiszentgyörgyön élő Balogh László írót. Az írótársadalmat megdöbbentette a váratlan halál: Balogh László mindössze 57 éves volt, pályája ekkor érte el csúcspontját, a 2000-es évek tájékán egyre-másra jelentek meg nagyhatású művei. Hat könyve jelent meg életében: novellák, regények, interjúkötet a deportálásokról. Naplója, melyen betegen is dolgozott, töredékes maradt. Viszonylag későn kezdett publikálni, így a halál derékba törte karrierjét. Befejezetlen műve is szép számmal maradt – de nékünk, ki most, halála 10. évfordulóján visszagondolunk rá, a megvalósult munkásságra kell emlékeznünk. Jó író volt Balogh László. Mert jó ember. Szűkebb pátriájában is sokan emlékeznek rá jó szívvel: Kisgyörgy Tamás posztumusz kötetet készül kiadni, és talán egy emléktábla is kikerül a régi családi házuk helyén épült református templom területén.

Végtelenül szerény, jó emberismerő, érzékeny lelkű ember volt. A napokban alkalmam volt beleolvasni naplójába, melyen betegen is dolgozott. Reméljük, az is napvilágot lát valaha. A sors több ízben is „megtréfálta” őt: utolsó novelláskönyvén javában dolgoztak a nyomdagépek, amikor ő meghalt, így végül csak posztumusz kötet lett abból is. Emlékszem, a halál döbbenete el is terelt a figyelmet a kötetről.

Jómagam a következő gondolatokat jegyeztem le a Jeruzsálemben boldog lettem volna című novelláskönyvről (Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda 2003.).

„A nemrégiben elhunyt sepsiszentgyörgyi Balogh László írásaiban nincs semmilyen előzetesen létrehozott, kimunkált előítélet, ami aztán befolyásolná a mű létrejöttét, nincs merev szimbólumrendszer, a nyelvi tér sem kényszerpályák összessége” – így jellemzi a könyv szerkesztője, a novelláskötetet. Nem tudom eldönteni, a megállapítások közül melyik lényegesebb: az, ami a szerzőre, vagy az, ami a műre vonatkozik. A szuverén mű szempontjából elvileg nincs jelentősége annak, hogy az író életben van-e vagy nincs, gyakorlatilag azonban azt kell megállapítanom, ez esetben a konkrét szerző és absztrakt szerző közti távolság, különbség teóriája megdőlni látszik: ezt a könyvet szinte nem lehet nem úgy olvasni, mint utolsó, összegző művet, mementót, vagy – még ha ez bizarrnak tűnik is – ön-nekrológot. Így – kis túlzással – az előítélet-mentességnek, a nyelvi tér szabadságának, a képlékeny jelképiségnek is ebből a perspektívából van igazi súlya. Azért is ilyen ez a könyv, mert…

(Tudom, ezúttal nem vagyok túl tudományos. Mentségemre szolgáljon: a kötet tetszik, a halál misztériumát mégis csak nehezen oldja).

Balogh László életműve az utóbbi években kezdett kiteljesedni. Kötetei érdekes színt hoztak az erdélyi szociográfia (pl.: Múltbirtokosok – jövő nélkül) és széppróza (pl.: Tiszt úr, a kezem) terén. Ez a mostani novelláskötet már halála után lett valósággá. És tudom – felesége, jugotódja elmondásából –, hogy még vannak kéziratok Balogh László tarsolyában. (Hát ez az igazi győzelem a halál felett, mondhatnám, a pátosz gyanújába keveredve).

Talán belemagyarázás, de úgy vélem, a Jeruzsálemben boldog lehettem volna a Balogh László-i életmű kvintesszenciáját adja. Négy alapvető téma köszön vissza benne – e négy téma bontakozott ki a többi kötetekben is. Az egyik a kora kommunista világ (1950-’60-as évek) köhögtető valósága; a másik a nő-férfi közti éteri, mégis problematikus kapcsolat; a harmadik a magyar történelem „kuruc-igazsága”; a negyedik az örök kisember tértől és időtől független vergődése. Mindezek mögött valahol a szerző (a konkrét?; az absztrakt?) is ott van, a mindenkori történetek az ő életének projekciói is. A könyv hat nagyobb egységből (ciklusból?) áll, ezekben rendre köszönnek vissza a felsorolt témák. A kötet műfaji megjelölése nem egészen találó: nem annyira novellákról, mint novellafüzérekről, vagy éppen alcímezett elbeszélésekről beszélhetünk. Az egy ciklusba sorolt művek összetartoznak, kiegészítik egymást, reflektálnak egymásra, szereplőik is visszatérnek. Akár egy szélesebb medrű, nagyepikai mű részei is lehetnének. A ház, a Látomásferőzés és A liliom illata című ciklusokat akár a Tiszt úr, a kezem című regény folytatásaiként (előképeiként?) is felfoghatjuk.

Ez a kötet mutatja meg leginkább, milyen széles mederben mozog Balogh László stílusa. A szürrealizmus, mágikus realizmus irányából nyit a tradicionalista népi realizmus irányába, csipetnyi szentimentalizmust, dekadenciát hint, aztán eltér a szociografikusság, illetve az esszéregény értekező stílusa felé. Igen, ez a kötet mindebből nyújt egy keveset. Hogy Balogh melyikben a legjobb? A szürrealizmust nagyon érzi, de ha csak azt művelné, nem lenne Balogh. A történelmi témákhoz szabadon nyúl, összekapcsolja a múltat a jelennel, kicsit talán úgy, mint Bogdán László. A szociografikus tárgyiasságot úgy hozza be, olyan könnyedséggel, hogy az zökkenőmentesen válik fiktív világok építőkövévé. Az esszéisztikusság olykor szétfeszíti a művek kompozícióját, rapszodikussá teszi azokat, ugyanakkor jól megtalálja helyét az összképben. Összesítésként olyan lírai prózát kap az olvasó, amelyben jelen vannak a történetek is, de nem azokon van a hangsúly, amelyben a szerző úgy beszél érzelmekről: fájdalomról, kiszolgáltatottságról, csalódásról, félelemről, hogy nem ejti ki a fájdalom, kiszolgáltatottság, csalódás, félelem szavakat.

Leggyakrabban és legbiztosabb kézzel az 1950-’60-’70-es évek kommunizmusába nyúl vissza. Ábrázolt világa éppoly hiteles, mint például a Bálint Tiboré, csak kevésbé érhető tetten benne a kisember hetyke optimizmusa. Személy szerint a magánéleti témájú írásait jobban szeretem. Az előbbiek esetében olykor érezhető az „ezt meg kell írni” kényszere, utóbbiaknál a „megírom, mert megírható” irányából indul ki a szerző. Mindenesetre, jó érzékkel elegyíti a jelent és múltat, a valóst és elképzeltet, a magánéletit és közéletit. Pontosabban nem is ő elegyíti, hanem – az írások logikája szerint – a kiszámíthatatlanságáért imádott-megvetett élet. A férfi-nő közti ezernyi árnyalatú (és árnyú) viszonyt hitelesen ábrázolja, a benyomásokra, hangulatokra, átsuhanó érzésekre fektetve a hangsúlyt. „Kinga-kék reggelekről” beszél, a magányok és röpke-boldogságok reggeleiről, melyek hol azt sommázzák, hogy „a gyerek a világ legfontosabb dolga, csak az a baj, hogy asszonyt is adnak vele”, hol azt, hogy „valahogy ki kell szabadulni az édes, emésztő lángok közül.” Csetlő-botló, megalázott férfiak sorakoznak fel az írásokban, akik elkeseredetten küzdenek elvesztett férfiúi mivoltukért. Szerelmes férfiak lépnek színre, akik lassan nem tudják beazonosítani szerelmük tárgyát, lényegét, irányát. Megcsalt férfiak tűnnek fel, akik nevetségessé válnak abbéli igyekezetükben, hogy kiköszörüljék a becsületükön esett csorbát. Ezek valamennyien kisemberek, figuráik hitelesek. Szimpatizálunk velük, olykor szánjuk őket. Akkor is, ha nem nők között, hanem tágított körben, az élet könyökhajlatai mögött vesznek el. Ha egyszerűen „csak” a helyüket nem találják ebben az egyértelmű, mégis érthetetlen világban. Egyáltalán, az egész életanyag roppant ismerősnek, otthonosnak tűnik. Ezért vélem úgy, hogy ezek az írások azok, amelyek egy percre képesek megfogni azt, ami örök.

A kommunista valóság szintje abszurdummá terebélyesedett, olyan írói hagyománnyá, amely kolonc a nyakban. A „kuruc igazságok” pedig úgy szólnak át a jelenbe, könnyed mozdulattal rázva le az idő gúzsát, hogy olykor az az érzésünk, bármikor felbukkanhat az életünkben Balog Ádám vagy Rózsa Sándor, miközben mi napi politikával, Szárazajtával, Cseresznyés Pállal, az udvarhelyi tanácsosokkal vagy az Agache-üggyel vagyunk elfoglalva.

Amint mondtam, úgy vélem, Balogh László csak az utóbbi években lelt rá igazi hangjára, így csak találgatni lehet, milyen hozadékai lehetnének még életművének. Ha lehetnének. Talán jogtalanul állítom, hogy a halál ténye új perspektívába helyezi eddigi munkásságát. Azáltal azonban, hogy a kötet szerkesztője fülszövegében reflektál a halál tényére, az alkotás részévé teszi azt, meghatározó, értelemkonstruáló tényezővé. Az fejezi be a művet. Konkrét és átvitt értelemben egyaránt.

Zsidó Ferenc

(Forrás: eirodalom.ro)

*

Az alábbiakban részletet közlünk a szerző egyik utolsó művéből, amit a Romániai Magyar Szó 2003 elején, pár nappal halála után közölt folytatásokban. Halálakor a bukaresti országos magyar napilap ekként búcsúzott Balogh Lászlótól:

Meghalt Balogh László

(Sepsiszentgyörgy) * Életének 56. évében, február 5-én tragikus hirtelenséggel elhunyt Balogh László sepsiszentgyörgyi író. Bemutatkozó kötetét leszámítva, könyvei zömmel 1989 után jelentek meg, ezekben a megbecsült szerző helyenként a szépirodalmat és a dokumentumirodalmat ötvözve idézi fel, kiváló stílus- és elemzőkészséggel, a rendszerváltás előtti évtizedek regionális vagy szélesebb körű valóságát, összevetve azt a közelmúlt és napjaink társadalmi jelenségeivel, bonyolult, sokszor értékválságot jelző egyéni és kollektív életérzésével, miközben a változó történelem, a dolgok örök irányító ereje mindvégig ott húzódik írásai hátterében, valamint határozott kézzel megrajzolt, markáns regényalakjai küzdelmes, útkereső, örömökkel, bánatokkal, lelkesedéssel, beteljesülésekkel vagy épp sorstragédiákkal kirakott hétköznapjaiban. Legutóbb megjelent művei a Szelleminduló (szocreál kocsmafreskó) – a Három díjnyertes kisregény (2000) című közös kötetben –, valamint a Tiszt úr, a kezem című, 2002-ben kiadott regény. Távozása előtt pár héttel küldte el lapunknak közlésre Édes hazám, Románia c. dokumentumösszeállítását a trianoni döntés kihatásairól, máig élő, rossz szelleméről. Kései, post mortem megjelentetésével az alkotó és az ember előtt tisztelgünk. Nyugodjék békében! (RMSZ)

Balogh László: Édes hazám, Románia

/A Trianon, a kertek alatt hazalopakodott, kopott, rossz-szagú történelem c. második fejhezetből/

Nem azé a madár, aki elszalasztja…
Arany János

Közel negyven évvel ezelőtt bukkantam rá a fenti idézetre…

Amikor még az osztatlan iskola tanítói lakásában, a pislákoló és örökösen kormozó petróleumlámpa mellett esténként Arany-kötetbe kapaszkodva kerestem a haza vezető utat… És amint a nyelvem most újra ráfordul, különös rezonanciát ébreszt bennem a visszhang: „Nem azé a madár, aki elszalasztja,/ – majd hosszú-hosszú szünet után, akárha nem is ugyanannak a versnek volna a folytatása – S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta!”, mivel az idézet mögött immár tagadhatatlanul ott sorakozik mindaz, amiről akkor még nem volt tudomásom. Nem is próbálom ezt bizonygatni, mert ma már hiába is hangoztatnám, hogy az inkriminált vers előtti ártatlan tudatlanságomban mit sem tudtam akkor még a vers és Trianon közti analógiáról… Nem is volt, ahonnan tudomást szerezzek róla, mert nálunk, közvetlenül a háború utáni családban a történelem csak a magyarvilágba vagy történetesen a régi románvilágba kanyarodott idônként vissza. Mindazonáltal, hogy onnan mindössze egyetlen bakugrás lett volna Trianonig, soha nem merészkedett egészen odáig. Így aztán nem csoda, ha Trianon nagyon sokáig egyfajta homályos, terra inkognitóként élt bennem. Később már lassan nekem is véremmé ivódott az otthoni kerülgetés, ugyanis a téma örökös, szemlesütő megkerüléséhez katalizátorként szolgált a történelmi távlat hiánya, hiszen a közelmúlt akkor még számomra beleolvadt a régmúltba, és a huszadik század eleje és a mamutvadászatok kora olyan közel volt egymáshoz, mint teszem azt: a tegnap és tegnapelôtt. Abban a világban egyébként az iskolai program számára is fontosabb volt a dákok köré összpontosított románállamiság idôbeli lokalizálása, korban, természetesen, messze lekörözve a többi európai államot, mint Trianon a maga sötét és homályos történetével. Ám az is meglehet, hogy, mivel akkor már románul tanultuk a haza történelmét, Trianon megborzadva a mi döcögôs és hézagos nyelvtudásunktól, tüntetőleg nem mutatkozott elôttünk…

Mindazonáltal Trianon élt…

Ott élt a közelünkben, furcsasága csak annyiban volt szembetűnő, mint a regátból kiemelt öreg bojáré, aki egyenes derékkal, kezén kesztyûvel és messzire sugárzó méltósággal seperte a lószart a Lenin utcában. Ilyen háttérismeretek mellett érthető, hogy ott, az osztatlan iskolában az Arany-vers csak a vén Márkus egyéni kálváriájaként percegett bennem, akár a szú, és szolgáltatta a melódiát a pislákoló és örökösen kormozó, titokzatosan ide-oda hajladozó petróleumlámpa kanócának a táncához. És az idő múlásával, amikor maga a vers sem jutott többé már eszembe, a helyében az én Vén Márkusom s vele az én Trianonom jelent meg váratlanul és hívatlanul a maga teljes valójában előttem, és vált valósággá az addig lezártnak hitt történelem.

Őrnagyi rangot viselt…

És magyar volt, akárcsak én. De nem hagyott időt, hogy alaposan elmélázzak a tény fölött, mert szúrós tekintete minduntalan sarokba szorított, és egyre sürgette a választ: mi közöm nekem a számomra érthetetlen szóhoz: revizionizmus? És én sehogy sem találtam a választ, ha netalán mégis a kezembe került, lucskos ujjaim közül egykettőre megugrott, mivel csak itt derült ki, hogy mindaz, amit otthon a vidéki tudatlanságomban magyarságomként éltem meg, anyanyelvem… irodalmunk… dalaink… Budapest felé forduló tekintetünk… a Kossuth rádió hírei… az esti „jó estét gyerekek, remélem, ágyban vagytok már”… mind-mind sunyi és alattomos revizionizmus! Bűn, ami a testvéri népek barátsága ellen uszít…

Tisztában voltam vele, hogy én ülök ott a széken, de – valami bénító tudathasadás folytán – mégis annak a szicíliainak éreztem magam, akit – mivelhogy Szicíliáról jött – automatikusan maffiózónak tartanak, hiszen szicíliaiként ugyan mi más lehetne? Ilyen erővel bárkit a helyembe ültethetnének! – pislogtam riadtan az egyáltalán nem egyéniesített bûn alatt, és akkori félelmemben nem vettem észre, hogy bölcs meglátásommal közvetlenül a valóság tôszomszédságában járok…

Éber érvek helyett embóliás légbuborékok koppantak a koponyám belső falának.

Az egyikből a bennem ködképpé degradálódott Trianon ugrott ki hozzám… A mi Trianonunk, ami odahaza nem viccként, hanem jóval hitelesebben hangzó anekdotaként forgott teljes nyíltsággal közszájon…(egyesek szerint még a régi románvilágból mentődött át, szerintem viszont nyugodtan származhatott bármelyikből). A részeg ember – és akkoriban még a neve is megvolt a tudatomban, azóta elveszett, sajnos – kijön a Három Rózsából: Erdélyt vissza, mindent vissza! – kiáltja égre az árvaságát. (Persze, mindig jelen idôben: „kilép a Három Rózsából” stb. Múlt időbe még csak véletlenül sem kerül, akárha az ismeretlen szerző ezzel is azt akarná sugallni, hogy a cselekmény még nem zárult le, ott játszódik az örökös jelenben, a szemünk előtt, ma, holnap, bármikor.) A román rendőr, aki hivatali gőgből nem akar (marad továbbra is a jelen idő) megtanulni magyarul, annyit azért már ért ezen a nyakatekert nyelven, hogy Erdély, az Erdély, és rögtön ráförmed a részegre. – Mit ordibál itt? – A részeg, persze, csak részeg és nem bolond: – Árdét ettem, s mind jön vissza!

Ez volt számomra az etalon!

És le is ragadtam ennél. Ha én is ilyen leleményes lennék, gondoltam, és ha tudom, biztosan kilopom a részeg leleményességét az anekdotából, de ez sajnos nem ment, talán mert a részeg kint volt a téren, azaz neki még volt mozgástere a régi románvilágban vagy az új kezdetén, az enyém pedig mértéktelenül leszûkült, hiszen bent ültem egy hokedlin az Éber Hivatalban, röviddel azután, hogy hazánkban, ahogy akkor mondták: végérvényesen gyôzött a szocializmus falun és városon egyaránt.

Hiába zúgott közben a fejem a kiútkeresésben…

Mert ahelyett, hogy valami okos dolog jutott volna eszembe, váratlanul Bolond Feri jött be hozzám… Koszos lódenkabátjának a szárnyai kaffogva lebegtek utána… messzire világító tenyeréből marokszám szórta a tiszta búzát a körülötte röpködő galamboknak, és harangtiszta hangon fújta: Kossuth Lajos azt üzente

Feri a galambokkal és a röpködő búzaszemekkel maga volt a megtestesült délelôtti béke, a kisváros csendes, poros nyugalma a Vasút, majd a későbbi Lenin utcában, ami akkor számomra olyan távolinak és hűvösen elérhetetlennek tûnt, akárha valami csaló tükrök a Hold túloldalán találtak volna éppen rá… És akkor jön a rendőr, aki ugyan miért is tudna magyarul? Nem tud! Egy jottányit sem tud magyarul, de kossuthul már igen. És máris úgy reccsen rá Ferire, hogy az imént még körülötte röpködő galambok úgy tűnnek el, akárha nagy ragadozó madarak ragadnák el még röptében a jövőt: – Mi van? Mit énekelsz, Feri? – Feri szelíd kék szemén egészen kisimulnak a hullámok: – Ne szarj be, ecsém, mert nem most üzente! – s azzal, mint aki küldetését elvégezte, ő is magamra hagy.

És én, kétségbeesésemben, lucskos ujjakkal vadászom a semmit…

Mert képtelen vagyok felfogni, hogy ha odahaza, a Sztálin, a későbbi Brassó tartományban nyugodtan elénekelhettem A Maros menti fenyves erdő aljábant anélkül, hogy bárkit is zavart volna… Miért nem tehetem meg itt, a Maros Magyar Autonóm Tartományban? Mitől lett itt irredenta a dal? Talán attól, hogy az öreg baka, még miután az Ojtozi-szoroson bevonult a csapat, lemaradt a századtól, és azóta is ott portyázik a Maros menti fenyves erdô aljában, és ott bujdosik, akár a történelem? Időnként csimbókos hajába túr, majd előveszi harci sípját és belefúj?… Mit számít az, hogy akkor még nem is bakának hívták, hanem… (ki tudja ma már, hogy hol kallódik az a régi szó is?). De az is lehet, hogy ez a baka nem is olyan öreg… Csak azóta bolyong a Maros menti fenyves erdő aljában, mióta Moldva felől Berlin irányába berohantak az orosz katonák… Vagy ki tudja? Nem valami titkos küldetéssel, parancsra maradt-e itt, hogy most Erdélyt elszakítsa Nagy Romániától?

(RMSZ, 2003. február 15.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ