Szele Tamásnak az interjújával, az Egy vándor tanácsaival kezdődött az Emigráció a Káféban sorozat, majd Hollai Hehs Ottó folytatta, s folytatja most korábban elkezdett szövegét. Intő szavak, fogadjuk szeretettel!

Leírtam, és ez így igaz: az emigrációban nehéz boldognak lenni. Miért, kérdezhetik sokan, hiszen a hetvenes évek Magyarországáról, vagy még inkább Erdélyből, a “szabad” világba kikerülni főnyereménynek számított. A Nyugat jelentette akkor a nehezen elérhető álomvilágot, ahol majdnem mindent megkaphatsz, ami otthon hiányzott. Igen, majdnem mindent !
Végre szabad lettem, nem éreztem azt a belém oltott félelmet, ami azokban a nehéz években állandóan kísérőm volt. A börtönévek utáni ún. “rehabilitálásért”, a legtöbb esetben nagy árat kellett fizetni. A legszokványosabb volt, hogy a “politikailag megpecsételt” az államvédelem szolgálatába szegődött, “beszervezték”, és így bizonyíthatta, hogy “megbánta” bűneit, és a szocialista társadalom hűséges, megbízható tagjává válik. Az egész persze egy nagy aljas cirkusz volt, hiszen ők is tudták, hogy “szalonna nem lesz soha a kutyából”, aki egyszer megutálta őket, megundorodott a rendszer igazságtalanságaitól, azt nem lehet többé “pártmunkássá” átnevelni. De a módszer mégis hatásos, eredményes volt, mert aki egyszer “eladta” magát a pribékeknek, az tudta, érezte, hogy tőlük függ, nincs többet saját sorsa, nem irányíthatja életét kedve szerint. A börtönben szabadabb voltál, mert hasonszőrű emberek vettek körül, akikkel nyugodtan tudtad együtt szívni az elzártak levegőjét.
(Persze spiclik ott bent is voltak, de ott legtöbbször gyorsan megkapták “méltó fizetségüket”.)

A szabadulás után, a “cél szentesíti az eszközt” elv alapján, sokan vállalták az együttműködést, és meg is volt az eredmény, sikeresen tudtak felfelé kapaszkodni. Aki nem volt hajlandó eladni lelkét, becsületét, az maradt a béka feneke alatt.
Kikerülvén a szabad világba, részben megszabadultál az állandó zaklatástól, azért csak részben, mert ha haza mentél látogatóba, azonnal kaptad a “nagyszerű” ajánlatokat, ahol a jutalom már kézzel fogható volt, nem kellett “hű elvtársnak” lenni, kemény valutát ígértek a spicli munka fejében. Hála Istennek, ezek a zaklatások – ha elég határozott voltál a visszautasításban – lassan elmaradtak.
Hát igen, a félelem, ilyen értelemben eltűnt az életedből, de gyorsan rádöbbentél, hogy egy olyan világba csöppentél, ahol – ahogy szokás mondani – nincs mese, alkalmazkodni kell egy kemény munkaritmushoz, pontosnak kell lenni, nincs “lógás”, nincs helyezkedés, vagy pártprotekció, mert minden pénzre megy, itt a kapitalizmus szigorú törvényei uralkodnak. Otthon, “szocializmust” építettünk egy langyos, nyugi-nyugi ritmussal, senki nem törte magát a munkahelyen, ahogy azt a román bemondás jól jellemezte: –“Timpul trece, leafa merge”– ami magyarul azt jelenti: “az idő halad, a fizetés marad”. A kitartó, szorgalmas munka, a kapitalista világban hamar eredményhez is vezet. Meggazdagodni nem könnyű, de a jó szakmával rendelkező, illetve magas képesítésű fiatalok, sok évi szorgalmas munka után, saját házat, vagy lakást tudtak esetleg maguknak venni. Általában, ha az ember megszokta a kemény munkát, az anyagi gondok mérséklődtek. Azt viszont tudni kell, hogy ebben a világban sincs “kolbászból a kerítés”.
A vágyakozás a régi otthon után, az a bizonyos nosztalgia, már az első években jelentkezett. Ha haza tudtál rendszeresen látogatni, ez jólesően hatott, és ha valamilyen formában, az otthoniakkal rendszeres kapcsolatot is tarthattál, akkor ez, mondhatni, csökkentette a “nosztalgialázt”. Az évek múltával a legtöbb emigráns megváltozik. Alkalmazkodni kell az új környezethez, és így lassan, észrevétlenül a jellemed, magatartásod is változik. Egy kicsit olyan leszel, mint azok, akik közé kerültél. Lélekben megmaradsz magyarnak, de már sok benned a német, francia, amerikai vagy skandináv tulajdonság is. És ez nem is baj, a legtöbben pozitívan változnak, higgadtabban nézik a világot, tárgyilagosabb a világszemléletük.
Az átlag kivándorló, a legtöbb esetben “belenyugszik” sorsába. A magyar sors, nehéz sors, történelmünk folyamán először csak ezrek, majd később tömegek kényszerültek a hazát elhagyni. Rákóczi kuruc emigránsai török földön találtak menedéket, később a 48-as forradalom után, a kegyetlen megtorlás elől Kossuth hívei széjjelszéledtek a világban, aztán a századforduló magyar nincstelenjei keresték szerencséjüket idegenben. József Attila szavai szerint: kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, és ezek közül csak nagyon kevesen tudtak hazatérni. Folytathatnám a sort, hiszen a húszas, harmincas években a másképp gondolkodó értelmiségiek, vagy a faji megkülönböztetés mellőzött polgárai hagyták el a hazát, hogy idegenben építsék karrierjüket, sokan közülük világhírt szereztek a magyarság számára. A második világháború menekültjeivel nem zárult le a sor, 1956 után legalább kétszázezer magyar hagyta el a hazát, és milyen jól tették, az otthon maradottak közül sokan kerültek akasztófára, vagy a szovjet és magyar Gulág áldozatai lettek.
A “csodálatos rendszerváltás“ után, jobb sorsot reméltünk, sajnos nem az következett, amit vártunk. Fiataljaink ezrei, szorgalmas és nehéz tanulmányi évek után, otthon nem tudnak érvényesülni. Némelyek, két, néha három diplomával a zsebükben, egy helyben topognak, tanácstalanok, az évek rohannak, elfogy a fiatalos lendület, nagyok a csalódások, a politika ígér, de tehetetlen és gyakran hazug. A Nyugat csábít, ők a fejlődésben előttünk vannak, a lehetőségek tágak, válogathatsz a világ különböző országai közül, hiszen a határok eltűntek, szinte mindenhova könnyen el lehet jutni. Igen, ez mind így igaz, és nem is mondom, hogy az optimális körülményeket ne használja ki, akinek tehetsége van, biztos a szakmai ismereteiben és véréből nem hiányzik egy pici kalandvágy. De vigyázat! A kapitalizmus bár lényegesebben nagyobb lehetőségeket kínál, mint annak idején a kommunista világ, éppúgy igazságtalan, és nagyon kegyetlen tud lenni, ezért óvatosan a lépésekkel. A gazdasági válság Nyugaton is válság, nem is kicsiben. Kellő nyelvtudás és egy minimáis anyagi tartalék nélkül veszélyes nekivágni a világnak. És ha el is indul a fiatal magyar, ne fordítson végleg hátat a hazának, mert lassan elfogyunk.
A világ összmagyarsága ma súlyos demográfiai válsággal küzd. Sokat beszélnek erről, de kevés a pozitív lépés. A 80-as években elértük a legmagasabb lélekszámot, azóta a Kárpát-medence magyarsága évről-évre csökken. Megjegyezném, hogy az emigráció harmadik, negyedik generációját a legjobb igyekezettel sem tudjuk már megtartani, ők már csak névben, és esetleg az ősök ismeretében maradnak magyarok, különben asszimilálódnak az új környezetben. A helyzet a szomszédos országokban talán még rosszabb, ott a magyar lakosság lélekszámának csökkenése már-már tragikus arányokat mutat, pedig az erdélyi, vagy felvidéki magyarokra még erősen számít az anyaország.
Identitás és számbeli fennmaradás a két kulcskérdés.
A globalizáció térhódítása erősen befolyásolja a nemzeti identitást. Az információk gyors és szabad áramlása révén, másféle kultúrákhoz is kötődhetünk, és ez gyengítheti a nemzeti identitást, de hosszabb távon, ha a nemzeti kultúrák elég erősek, éppen a veszély elhárítása miatt, a nemzeti identitás felerősödhet. A kérdés nagyon összetett, és óriási feladatot hárít a társadalomra, elsősorban az oktatási rendszerre. Még korai eldönteni, hogy a multikulturális társadalmakban, hogyan alakul majd a nemzeti identitás helyzete. A magyar kultúra erős, évszázadokon keresztül dacolt a nehézségekkel, a kívülről és sokszor belülről induló negatív hatásokkal, ilyen értelemben tehát reménykedhetünk. De a kultúrához emberanyag is szükséges, elsősorban tehát a demográfiás veszély elhárítására kell, nagyon nagy erővel koncentrálni.
Mint régi emigráns – 38 éve élek Nyugaton – azt látom, hogy a magyarság jövője nem az emigrációs magyarság helyzetén keresztül javul, vagy romlik, mi csak harmadrendű problémák vagyunk, és pozitív jelenségnek számítana, ha a jövőben csökkenne a magyar emigrációs szándék. Elsősorban az anyaországban, úgyszintén Erdélyben, a Felvidéken, Vajdaságban kell a magyarságot megtartani és legalább a mai színten tartani.
A termékenységi arányszám Magyarországon 1,3 – különben az Eu-ban is csak 1,60 – és ez a szám, ha így marad, a lassú pusztuláshoz vezet. A létszámfogyás megállítása csak a mindhárom demográfiai tényező megjavításával érhető el. A születések számát növelni kell, a halálozást, – az öregekkel való bánásmód javításával – csökkenteni, és a fiatalok kivándorlását, – a lehetőségekhez képest, – igyekezni kell megakadályozni. Ha ez így együttesen működne, akkor igenis van remény a magyarság fennmaradására.
A globalizáció hívei, a neoliberális politika szószólói, egyszerűen elvetik az ilyen jellegű problémákat, Ők egy abszolút multikulturális társadalom kialakulásában hisznek, ahol már a nemzeti hovatartozás fogalma egyáltalán nem játszik szerepet.
Mit mondhatnék zárószóként erről a kérdésről. Túl idős vagyok ahhoz, hogy megérhessem azt a Jövőt, ahol a fenti kérdések már eldöntődnek. De tanácsom az, hallgassunk szívünkre, érzéseinkre és nem utolsó sorban nagyjainkra, azokra, akikben hinni lehet, mert csodálatos szellemiségükkel bizonyítottak:
Szabó Magda, a magyar prózaírás egyik legnagyobbja, írja még a nyolcvanas években: …milyen isszonyúnak érzem annak az életét, akinek nincsen hazája.
József Attila pedig a Hazáról gondolkodván ezt vallja: S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad, – édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad !

Hollai Hehs Ottó
Németország, 2013. febr. 2.