Kérdések Lőrincz Györgyhöz
Isten köve címmel megjelent, harminchat év novellaterméséből válogatott írásokat tartalmazó kötete ürügyén

A kérdező bajban van, ugyanis azt hiszi, belülről ismeri novelláid világát, s minthogy mindent tudni vél, inkább csak igazolást keres az állításaira. Elintézheted tehát két ”igen”-nel és három ”nem”-mel a válaszadást, viszont ahol gondolod, hogy helye van, ne sajnáld a szót.  Ugye, jól tudja a kérdező, hogy novelláid “Tündérországa” megegyezik azzal a földdel, amit egy másik író ”Tündérkert”-nek nevezett?
Igen. Nem is lehetne más, ezt ismerem.
Ugye, a város, amelyik novelláidban központi helyet foglal el, az a város, amelyiknek nemcsak a vasútállomása volt egy másik, hanem a buszállomása is: a központ közelében mûködött, s a vendéglőt a megálló tövében egykor Szabó Károlynak nevezték?
Igen.
Abban a városban pedig az állt az egyik főtéri bolt bejárata fölött, hogy ”Tejbolt”. Míg a régi cégért le nem cserélték…?
Így igaz!
Évszámok nem szerepelnek ugyan a novellákban, ám kikövetkeztethető, hogy a múlt század első felében születtek azok, akikkel történnek a dolgok, az író és az író apjának generációjához tartoznak, tévednék?
Nem.
Sejtem, hogy megtörtént eseményekről olvasunk fikció formájában. Mondjuk, Kuron Annát nem Kuron Annának hívták, viszont az igaz, hogy elpusztította magát…
Úgy fogalmaznék, hogy voltak Kuron Annák. S Kuron Ábelek.
Gondolom, akarva-akaratlan éppen az a könyv mondanivalója, hogy ”történnek” a novellahősökkel a dolgok, szabad akarata egyiknek sincs, legfeljebb arra futja, hogy egy életben egy nap megtagadja a munkábamenést. Ennyi a lázadása, ennyi a ”lötyögése” a dolgoknak.
És van a választás lehetősége is.
Beleérzem, hogy a címadó novella Zolikája nagyjából a prózaíróval azonos – kissé különös, mégis abba a közösségbe beletartozó gyerek, tévednék?
A címadó írás hőse dr. András Zoltán főorvos, aki később, amíg élt, András Zoltánként írt már öregkorában, tisztelni- és szeretnivaló verseket. S az írás a falurombolásról szól, arról, amivel zártam, hogyha megváltozik a táj arculata, elvesznek az emlékeink is. Ha elfogadod, küldök egy-két András Zoltán verset is.
Ugye, nem sértő azt feltételezni, hogy az íróban egy szociológus is él? Témaválasztásában legalábbis.
Nem. Bár karcolatokkal, novellákkal jelentkeztem az irodalomban, később, mégis, szociográfia kötetem jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában. Az volt a címe: Amíg csak él az ember…
Sejtem, hogy az sem zavar, ha kritikusaid a ”meseszerűséget” emlegetik?
Nem.
A ”balladás” hang pedig csak részben a balladás idők hozadéka, részben tudatosan vállalt elbeszélő elem?
Így van.
Ugye, az írónak meghatározó Móricz- meg Tamási Áron-élményei vannak?
Nem. A világnak, amelybe beleszülettem s éltem, volt Móriczos, Tamásis hangulata. Bár, inkább Móriczos komorság volt a meghatározó. Szülőfalum emberei nem voltak mókázó hajlamúak.
Tudja az író, amit hősei nem, hogy az uradalom, a kastély elveszett? Mint ahogyan azt maga – kötete záró novellában – megfogalmazza. Hogy már csak a jelenlét hősiessége van hátra, a magasan hordott fej büszkesége, amivel magunknak tartozunk?
Tudja. De az író is, mint mindenki, remélni szeretné, hogy amit tud, nem igaz. Gondolj a kötetnyitó novellára az Elveszített szigetre. Ami, lehetne, akár haza is.
Időközben megjelent A szív hangjai című regényed, hát az sem nyújt vigaszt, hogy finoman fejezzem ki magam. Meg kell vallanom neked, hogy én azt elsősorban nem is egy család tragédiájaként fogtam fel, hanem egy nagyobb közösség vonaglásának. Tévednék? Ha, mondjuk, a meg nem nevezett vidéki város Udvarhely lenne, a „megyeszékhely” pedig Csíkszereda, akkor vehetnénk a regény világát – szerintem – akár a mai Székelyföld szimbólumának…
Nekem el kell fogadnom, amit az olvasó kiolvas, hisz a jó olvasó – mert vannak ilyenek is -, sokkal többet olvas ki, mint amennyit az író beleír. De az én felfogásom szerint – engedd meg, hogy ezt leírjam – ez, ebben az esetben, nem igaz! A Székelyföld bennem örök. Mint az unokáinktól kölcsön vett földre gondolok rá, mindig. S mint ilyen, arról még gondolatban sem mondok le, soha. Nemhogy írásban! Mert az unokáim jussáról én, nem mondhatok le! És én, már az első Orbán kormány idején, amikor elfogadták a Státus törvényt, A Hétben megírtam ezt. És nem csak a vízkészlete miatt, ami ugye egyre nagyobb érték lesz! A hegyek, a kősziklás vagy suvadásos dombok formálták a mi arcunk, ahogy mi formáltuk a föld arcát is! Észrevétlen, de ott van bennünk! Porainkban ott vagyunk benne. Él, s meghatározza a gondolkodásunkat. Mert rá fogunk jönni, hogy az a közösségi élet is érték, amelyet öntudatlanul vagy tudatosan élünk, mégpedig nagy érték! Olyan, amelyet más ismeretek hiányában, nem is tudunk megbecsülni! Itt még az emberek egymás szemébe néznek, s ezzel nem sértik az illető személyiségi jogait! Köszönnek egymásnak! Talán nagy szavak ezek, de hidd el, igaz szavak. Ami pedig a regényt illeti A szív hangjai-t nevezték a szeretet regényének, a fájdalom regényének, tény, én egy anya sorsát akartam megírni! Amilyenek éltek, léteztek ezen a földön! Mert szerintem az asszonyok, s nem a férfiak a sorsunk formálói. Az anyák!

Kérdezett: Gergely Tamás

András Zoltán:

Dicsértessél

Évának

Szép voltál szavaknak,
cseresznyevirágnak,
holdas tavaszéjben
ezüstsuhanásnak.

Jó voltál kenyérnek,
tüzesedő bornak,
szájad ívén lobbant
hajnal-frissű csóknak.

Szökkenő gyöngy voltál
csikópatak árján.
Ringó eső hunytán
feszülő szivárvány.

Hűvösül a napfény,
tavaszunkból ősz lett.
Riogató fagytól
parázsöllel védj meg!

Örök forgatag

Mondd, Uram, ha táguló világod
törvényed foglyaként összeroskad egykoron,
s önmagába visszahullva
oly paránnyá, egy léten túli ponttá sűrűsül,
s mindenséged csírája,
ha parancsod szolgálva
sugárözönben újra szétröpül,
ülsz-e új törvényt,
formálva friss szabályokat?

Vagy tűröd visszapörögni örök önmagát?
Születve kvantumok, atomok, molekulák,
tejutak, száguldó spirálködök
– polipkarjaik között a létezés dübörög -,
s a Föld, a drága Föld,
e köreit rovó magány,
sugaras nappalon,
csillagot csókoló éjszakán.
Gyönyörű arcod világi mása:
jobbik kezében kőbe írt parancsolatod,
baljában tőr, lapuló gyilok.
Harc és szenny és vér és könnyek zubogó árja,
olykor a béke megszentelt olajága;
Hellász és Róma bíbor ragyogása,
keletről barbártüzek emésztő lángja.
Vérző töviskoszorú Fiadnak homlokán,
s egy zokogó asszony fenn a Golgotán.

Évezrednyi kábult vaksötét
méhében fogant
kegyelet, szépjóság és gyalázat.
Gioconda örök mosolya,
Tiziano égő színei,
zsenigőg, alázat.
Aulodafék füslgomolyában torokba szakadt imák,
vérmocskú századok hörgése s Bach-fúgák.
Kinyíló értelem: törvényed a képleten.
Es bűzlő vagonok, odafúlt gyermekek,
izzó felhőgomba két város felett.
Becsapott békék, elárult hitek
Duna partjain s a Hargita alatt.
Uram, szánod-e balga fiaid s lányaidat?
Ó, mondd, hullatsz-e maroknyi vigaszt
majd énreám,
mikor harminckilenc évesen
meghal az édesanyám?

Don-kanyar

A II. magyar hadsereg pusztulására emlékezve, 1943. január

Pokol dörög, a part szakad,
vérzik a hó Urív alatt.

Halálmezeje jégikon.
Sikolt a szél a csontokon.

Fagyott velőre varjú száll,
lánctalpon jár a dús halál.

Roncsmellen, roppant csigolyán
foszlik a név a cédulán.

Kormos éj susog holt vigaszt,
nyírfaágon sápadt hold virraszt.
*
Bölcsőben árva csecsemő,
árvul a honi temető.

Sárguló tábori levél
lapul sárgult zsoltárok rejtekén.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ