A napokban megállított az utcán – hogy nemzetpolitikailag divatos kifejezéssel éljek – egy rég nem látott kárpát-medencei ismerősöm, és miután kellőképpen egymásra csodálkoztunk, kerek-perec nekem szegezte a kérdést: mondd, te kinek szurkoltál? Hebegtem, habogtam, aztán töredelmesen bevallottam, hogy kezdetben Hagiéknak – mert az úgy illik, majd utána áttértem a hollandokra, azután meg az olaszokra, de sehogy sem jött ki a lépés, és minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen, aki változó rokonszenvének tizenegyeseit állandóan a kapu mellett rugdosta el. Kárpát-medencei kisebbségi sorstársam egy ideig meglehetősen csendesen hallgatta szurkolói erényeim ecsetelését, majd hirtelen tőle szokatlan udvariatlansággal félbeszakított: nem az Európa-bajnokságra gondoltam. Azt mondd el nekem, hogy kinek szurkoltál a nagy budapesti világszövetségi meccsen: Miklósnak, Sándornak, Istvánnak és felsorolt még egykét patinás keresztnevet. Szóval így – hümmögtem, majd néhány másodpercnyi gondolkodás után rávágtam: Csabának!
A név ugyancsak gondolkodóba ejtette. Láttam, amint sorra veszi az észak- és dél-amerikai, az ausztráliai, a nyugat-európai, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai, a magyarországi személyiségeket és igyekszik valakihez hozzákapcsolni ezt a királyfis hangzású keresztnevet, de nem sikerült. Te tréfálsz – mondotta –, ilyen nevű nem is szerepelt a jelöltek listáján.
Kár – válaszoltam. Pedig ő kellett volna legyen a főszereplő. Nem csupán Budapesten, hanem Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Brassóban, Székelyudvarhelyen és mindenütt, ahol olyan nagy előszeretettel alakítanak kis és nagy bizottságokat, ahol bevonulnak, kivonulnak, elvonulnak és visszavonulnak, ahol torkokat és jegyzőkönyveket köszörülnek, ahol indulatos szózáporokkal ostorozzák egymást, ahol itt a kvórum, hol a kvórum kezdetű nótákat énekelnek, ahol előválasztanak és hátra mozgatnak, ahol a fekete is ugyanolyan demokratikusan megmagyarázható, mint a fehér, és ahol mindig, minden széthajló magyar főnek igaza van.
Csaba? – kérdezte. – Ki az a Csaba?
Csaba – válaszoltam – a zsögödi szomszédom. Kőműves és hetedik éve építi a házát. Két kislánya volt, amikor megásta az alapokat. Született még egy lánya, amikor felhúzta a falakat. És a várt fiú helyett hozott a gólya még két ikerlányt, amikor felrakta a tetőt. Neki szurkolok – mondtam –, hogy végre befejezze a házát. Neki szurkolok, mert soha nem láttam kinyújtott karral és felfele fordított tenyérrel, hogy belepottyanjon valamiféle segélyprogram. Neki szurkolok, mert nem akármilyen házat épít, hanem az első és utolsó kapcsolónak, lépcsőfoknak és ablakkeretnek is megadja a módját. Neki szurkolok, mert ahhoz, hogy saját házánál tudjon haladni egy napot, máshol dolgozik ötöt.
Csabát nem világítják át. Ő világít éjszakánként, hogy simítani tudja a falat.
Csaba ellen nem indul ügyészségi eljárás. Ő jár el ügyészekhez, hogy olyan munkát végezzen, amelyre egyöntetűen rábólintanak.
Csaba halad a maga csillagösvényén. Fénye mellett elenyésznek az oly szánalmasan szanaszét lövöldözött szópetárdák, útján nincs füst, amely kaparná a torkot és soha nem beszélt arról, hogy ki szeretné világítani az egész Kárpát-medencét.
Pedig csak ő tudja megtenni. Nélküle minden szövetség előbb-utóbb ott vergődik majd a sötétben és bekötött szemmel keresi elnökét, sok-sok tisztségre szomjazó pedig ugyanígy próbálja kitapogatni a maga szövetségét.
Tehát Csaba – bólogatott ismerősöm.
Csaba – mondtam. – Aki az európai labdarúgó pályákon nem tartalékos játékos lesz. Hanem a bíró. (2000. július 16.)

* A jeles erdélyi publicista szerkesztés alatt álló e-könyvéből.