(Puzzle-darabok életemből)

Szép volt-e az 50-60-as évek Vásárhelye? Nekem igen, nekem nagyon szép, mert akkor voltam fiatal? Lehet. Ezekben az években velem egyidős volt a város, s ha van neme egy városnak, Vásárhely női jelleget mutatott, ígéretet hordozott magában, s ez megszépítette. Az egész város sugárzott valamit, mi vonzóvá és egyedivé tette. Ha ma visszagondolok, természetesnek tűnik, hogy először a főteret, az akkori Fő teret járom körbe. S nem megyek messzebb le (nekünk, a bulevárd környékéről jövőknek a lefelé a postától a kultúrpalotáig volt). Egyébként minden településen a le s felt a víz folyásiránya adja, még Vásárhelyen is. A sétát az ONT-irodánál, az országos turisztikai hivatal helyi kirendeltségénél kezdem. Már csak azért is emlékezetes ez az iroda, mert hozzá kellett nőjünk, nagyon keveseknek volt pénzük az ONT-n foglalni Fekete-tenger parti nyaralást, a legtöbbünk szakszervezeti jeggyel ment öt-hat évenként. Az utazás egyformán keservekkel teli, agyonzsúfolt vonatok zötyköltek 12-14 órán át velünk, bűz és gyermeksírás meg veszekedés tarkította vagy tette izgalmassá a rettenetes hőségben az érkezést Konstancára, ahol nem ért véget a kálvária. Roham a trolikra, minél előbb érni ki Mamaiára, ott a tűző napon több száz méteres sort végigállni,hogy megtudd, melyik szállóba szól a jegyed, itt már elvált a széna a szalmától, mert az ONT-s már itthonról tudta, s egyenesen odament. A szálló éttermében kaptad végül a szakszervezeti jegyekkel járó mindennapi pofonokat. Ugyanabban az étteremben három különböző módon megterített asztalsor várt reggel, délben és este, az egyik dúsan megrakva a keletnémet és cseh turistákra, a másik már paradicsom és egyéb zöldségek nélkül, de egy-egy karika szalámival vagy szelet sonkával és számozott helyekkel az ONT-sekre, végül pedig a dulakodás az üres teáért s marmeládés kenyérért a szakszervezetieknek. Galádul lealázó volt. De vissza a városba. Az ONT irodájával szomszédos a bizsu. Tudatosan nem írok ékszerüzletet, sem élelmiszerüzletet más szövegösszefüggésben, hanem alimentárát s így tovább, mert ez volt a neve nemcsak románul, hanem magyarul, németül és bármilyen nyelven, s ez nem a köznyelv elrománosításáról árulkodott, én inkább gyakorlatiasságnak mondom, ma akár Budapesten s nyugaton is az üzletek túlnyomó többsége angol feliratokkal büszkélkedik, és Kazinczy vagy Goethe sem forog a sírjában. A bizsu is, akárcsak az ONT irodája, inkább bámészkodás tárgya mintsem a vásárlás színhelye volt. Annál gyakrabban látogattuk a mellette levő Gospodinát (később Lacto bár), ma is összefut a nyál a számban, ha a friss túrós-tejföles puliszka eszembe jut (mömöligucö cu brünzö si szmüntünö, jó magyarosan). Az időszakosan kínált vinettesaláta, amit már csak azért is érdemes megemlíteni, mert azt, hogy vinette, ahogy túlléptük a határt, elfelejthettük, s ha továbbmentünk nyugat felé, a vele kapcsolatos salátát is. Pampa óriási sikert aratott itt, Svájcban, a saláták fellegvárában, amikor őslakos vendégeinket ezzel az előétellel lepte meg. A meredeken felfelé kaptató Kohn Márton út másik oldalán a Vagon étterem. A szórakozóhely! Nekünk, fiataloknak csak ez a második kvalitása érvényesült, hisz itt láttam először ötvenbanisokkal működő zenegépet, közel száz lemez közül lehetett válogatni, és egy három lejes ír kávé kikérése után délutánokat áttáncolni. Sajnos, elég tiszavirág életű lett, mert beköltöztek a vad piások, s hamar lezüllött. A főtéri oldalt uralta az ARTA mozi, ugyanaz a standard, mint az ország minden nagyobb városában, széles vászon, egymás fölé emelkedő széksorok s tülekedő népség, katonaság a pénztár előtt, meg közvetlenül az előadás megkezdésekor az utcán a majdnem mindig sikerrel járó kérdés: nincs véletlenül egy jegyük pluszban? A mozi előtti buszmegálló is elidegeníthetetlen része a főtérnek, az 1., 2., 5., 12. és 14. vonalak a klinikák, Maros- szentgyörgy és az „Alea”felé indulóban többnyire már túlzsúfolva futnak be a nagyállomásról, s itt a hátulról szorgalmasan tolató tömeg feljuttat még egy-két szerencsést. Menetrendre nem emlékszem, de nem is lehetett ilyet kiírni, hisz az Aleeára tartó buszokat sokszor 15-20 percig is fenntartotta a vasúti sorompó, türelmesen álltunk és vártunk, míg jött. Az ARTA oldalára ránőtt kerthelyiség, teraszos söröző és mititéjező sok kellemes este színhelye, de ha sietve az árkádok alatt kikértél egy káposztás lángost, már megvolt a finom vacsora néhány lejből. Az árakat ismétlem állandóan, mert az akkori városra jellemző, hogy nem csak a vastag pénztárcájúaknak nyújtott élvezeteket. Kicsit felgyorsítok, mert még hosszú a körút. A CEC, a takarékpénztár következik, a konfekcióüzlet, majd a Muresul, vagy fényes vendéglő, a színészakadémiai haverekkel a 60-as évek végén,ez külön fejezet életemben, emlékeimben. A rendőrség épületébe szerencsémre soha nem kellett bemennem, csak amikor személyazonosságit csináltattam, de ismertem barátaim elbeszéléséből a barátságosnak egyáltalán nem nevezhető fogadtatásokat, amikor már a nagykapu becsukása után bokarúgásokkal adták tudomására a meghívottnak, hogy mire számíthat, ha nem kooperál. A mezőgazdasági bank, alatt volt a város legnagyobb textilboltja, ahol szőnyegtől ruhaanyagig mindent s mindenkinek a pultra tettek. Lépésnyire a Transzi szálló és vendéglő várt hangulatos kis kerthelyiséggel, ahova a Bolyai utcából csak törzsvendégeknek vezetett az út. Az Ifjúsági mozi éveken át hű maradt nevéhez. Valóban az ifjúság igényeit próbálta kielégíteni. Felejthetetlenek számomra a Homoki–Fekete István filmek, a Gyöngyvirágtól lombhullásig, a Cimborák, az erdő életét tavasztól őszig bemutató magyar filmek, főszerepekben a vizslával, tacskóval meg a hollóval, s ugyanitt láttam az első Walt Disney rajzfilmet, Hófehérkét a hét törpével. Sorozatban jöttek a Stan és Bran, Chaplin némafilmjei, gyakran a nézőtéren már több felnőtt ült, mint gyermek. Ezek a filmek aztán átkerültek a Progresul moziba, s helyette kaptuk itt is az agymosó szovjet alkotásokat. Petróleummal felsúrolt padlójának immár honvágy-illattá nemesült bűzét most is érzem. Talán játékbarlang lett a modern időkben? Magas fakapu résein lehetett belátni a hosszú, sikátorszerű udvarra, az egyik felén a mozi kijáratai, a másikon meg nyomorlakások. A mozi után közvetlen pár lépcső, a fodrászat és borbély, a szépítő- szalon, a férfirészleg függönnyel volt elválasztva a nőitől, gondolom valami kezdetleges kozmetikai részleg is működött. Később cukrászdává alakult, mert a túloldali Fényes fodrászat, és a kultúrpalotával szembeni emeletes fodrász/kozmetika szalon elcsalta a klientúrát. Kisebb-nagyobb üzletek, lottóárus, trafikok töltötték ki a drogéria, drugstore, Gostat s majd az antikvárium közötti részeket. A drogéria azért nevezetes számomra, mert a gyógyszerészek mind ismerősök voltak. Szüleim tanítványai közül kerültek ki, így gyógyszerhez hozzájuthattunk akár recept nélkül is. Húsvét előtt itt töltettük fel locsolóüvegeinket kilométerekre bűzlő pacsulival. A Gostat egy belső udvarból kialakított üzlet, kitűnően ellátott csemegrészleggel, a közepén élő halakat kínáló beton- medencéjével valósággal begbabonázta a kisgyerekeket. Míg anyuka bevásárolt, ők csodálhatták a hatalmas pontyokat, harcsákat. Tovább. Az antikváriumba kis lépcsök vezettek. Először végigszáguldottunk a polcok mentén, hogy jött-e valami új, s utána, hogy még megvan-e a több hete kiszemelt, de pénz hiányában csak áhított könyv. Bele- olvasgattunk a cím vagy szerző okán kedves művekbe, észrevétlenül repült az idő ilyenkor. A tyúkpiacnak már csak emléke él, az utca sincs már. Divatház épült a helyére. Hamza szabómester neve máig emlékezetemben van, akárcsak Bessenyei Erzsike férfi- ing varrónőé. A turbina parti Szent Margit utca l4. szám alatt lakott. Pici, sovány, reszketős kezű öregasszony volt, ő varrta a legszebb férfiingeket a városban.
Akkoriban nem létezett póló. Dupla mandzsettás férfiingek voltak puplinból meg dezsalinből. Az ingnek leghamarabb a nyaka kopott ki. Vittük vissza Erzsike nénihez, hogy fordítsa meg a gallért. Szó nélkül lebontotta, felvarrta. Ismét viselhetővé vált. Másodszor is kikopott, vittük újra, kivágott alul az aljából egy csíkot, s új gallért varrt az ingre, ismét hordtuk egy évig. Ha az is elkopott, még mindig hátravolt a rövid ujjú ing, azt is csinált belőle. Utána már nem tudom, mi következett. A legvégét tudom. Édesanyám felszabta keskeny csíkokra, s mert géz kötszer nem létezett, azzal fáslizta be a mindennapos sebeket könyökünkön-lábunkon. A plébánia és a papi hivatal zárta a Fő tér bal oldalát. Vegyük fel az 50-es évek családi alakulatát, mert itt vagyunk a Lábas- háznál, a Dudutz-sarkon. Ahogy minden kis- és nagypolgári család tette Vásárhelyen, a gyermekek elöl, kéz a kézben, a szülők hátul karon fogva, s vonulás a kultúrpalotáig. Kezitcsókolom…bácsi…néni, kórusban s néha megállás, csevej a felnőtteknél, mekkorák a gyermekek mi mindent tudnak stb.,stb., s persze lehetőleg ünneplőben, friss csikó- frizurásan, hercigen, ez volt a kínok kínja, még ma is az, ha rá gondolok. A Dudutz- sarok még mindig vegyeskereskedés, de már az élelmiszer túlsúlyban, aztán apró borbélyműhely, fotóüzlet, s a csokis bolt cukrászda ranggal, vasárnap is nyitva, itt vette édesapám, ha jó volt a kőjárás, a pralinékat vagy csokoládérudakat a szombat éjjeli parti után, hazafelé. Az Apolló épületének földszintjén önkiszolgáló, tej- és csemegeüzlet az egyik oldalon, a Muskátli vendéglő és kávéház a másik oldalon. Az elsőben sokáig mi voltunk az egyetlen rendszeres vásárló a nagyon büdös és a penészes/gombás sajtoknak, édesapám franciaországi élményei köszöntek vissza minden vásárláskor. Siettemben átugrottam a kicsi szecserát, közvetlen az Apolló előtt, a főúttól kissé félreeső kirakatos üzlet, a beugró két oldala tele izgalmasabbnál izgalmasabb játékokkal, szerszámokkal, de giccsparádéval is, nálunk a fölös por fogására ítéltetett nippekkel, porcelán- meg kristálykészletekkel. A Fő tér jelentős épülete akkor még a ferencesrendi templom (ma csak a tornya emlékeztet rá), a Lázár Ödön park, aminek nyoma veszett s a Toldalagi- palota, ami még megvan, szerepét elég sűrűn cserélgetve, egy ideig üresen állt, de volt már bank, néprajzi múzeum, ki tudja még mi. A Vörös Zászló mozi, Kecskés Ferivel a kassza előtt, öt banikat kunyerálva, s a kecskékkel élt házaséletének részleteit mesélve. Ennek a mozinak nem volt olyan kimondott profilja, mint az Ifjúságinak vagy Progresulnak, finomvegyesen mindent vetítettek, azt hiszem viszonylag kicsi nézőteréhez igazították a filmek választását. A Mészárosok háza vagy Köze a Voința sportpályával, a Dermata cipőüzlet Gubán és Herbák márkákkal. A Herbák aztán átment a köznyelvi használatba, ha az arcodra ütöttél és rosszallóan csak annyit mondtál, Herbák, ez azt jelentette, nincs bőr az illető pofáján. A nagypatika vagy egyes állandó szépségverseny színpada volt a patikus hölgyeknek, már ez is gyógyulást hozott az oda betérőnek. A legutolsó pesti ruha- vagy hajdivatot ott lehetett legfönnebb egy hét késéssel megbámulni az egymással állandó versenyben levő, többnyire ismerős lányoknál, dicséretükre legyen mondva, az udvarias és szakszerű kiszolgálás is európai szintű volt. A Hargita szálló, úgy emlékszem, csillagtalan kategóriával, majd a vámosház, a hajdani zsidó kaszinó s Gázmetán székháza zárja a sétány félútját. A sarok többnyire tömegeket vonzott, mert itt volt kitéve a mozik heti műsora. A gróf Bissingen-ház a nagy vagy Mercur Alimentárával (élelmiszerbolt) évente átalakított részlegeivel ide-oda tolt kasszákkal, de változatlan ritmusban csökkenő árukészlettel várta a vásárlókat. A nagy Cartea Rusă (könyvesbolt) akkor még kilenctizedében magyar nyelvű könyvekkel, német és más idegen nyelvű kiadások szép- és szakirodalommal és hátul egy pult a román nyelvűekkel… Az akkori igényeknek mára pont a fordítottja a kép. A Fényes is itt volt, a borbélyműhely, korábban azt írtam a helyről, hogy újjászületett az ember egy jól sikerült borotválás, hajvágás után. Vissza kell ugornom a Mészáros köz mellé, a Piros Rózsa cukiban magasan a legjobb fagylaltokat keverték, igazi költeményeket, ez volt az állandó találkahelye a lovardából hazafelé tartó sportolóknak. A Bukarest cukrászdába bemenni s magad láttatva kijönni egyet jelentett azonosulni a könnyebb vérű lányok és bohém fiúk társaságával. A Bartók Béla utca sarka adta végre a feloldozást a családi formáció kínos kötelékéből.

(Folytatjuk)