100.

Ami megfogható, amit nyomtatott formában dokumentálni lehet: ennek a szabálytalan könyvnek a másik alkotó eleme, a lányregényt széttördelő, valamelyes háttér-információkat adó cetlik sorsa. 1988 szeptemberében, a Korunk „Íróasztal” rovatában jobb híján eltöprengett a szerző azon, hogy nem volna-e érdemes egyszer összerendezni kisebb-nagyobb cédulákra leírt emlékeztetőit, megírandó tanulmányokhoz, kritikákhoz, esszékhez készült jegyzeteit. Nem gondolta akkor komolyan, nem igazán hitte, hogy elkészül valaha is a maga „cetli-regénye”. Ám írt egy újabb jegyzetet, A cetlik sorsa címmel.
A 100., záró fejezetként következzék hát ez, A cetlik sorsa.

Egyszer már bevallottam (nem is olyan régen), hogy irigylem Lászlóffy Aladárt a céduláiért. Bolyaista korunk óta figyelem a mozdulatot, amellyel előhúzza a soros följegyezni valóhoz elégséges, apróra szabdalt papírmennyiséget, és – akár beszélgetés közben is – rögzíti a hallottakat: egy különös beszédfordulatot, metafora értékű képet, jó viccet, érdekes történetet. Vagyis megtoldja a véges emlékezetet. „Az nagyon fiatal, aki ezt még nem tudja tapasztalatból” – kezdte a magyarázatot, amikor a feljegyzések verssé, novellává, regénnyé minősülésének technológiájáról faggattam őt. Azóta is töprenghetek a magamra alkalmazandó következtetésen: valóban oly nagyon fiatal volnék, hogy még mindig nem akarom eltanulni ezt a (nyilván nem is oly egyéni) módszert? Mert az más kérdés, hogy a fel-, illetve lejegyzésekből mi lesz, mire futja a tehetségből, a tehetség jellegéből – „nyersanyagra” viszont mindenképpen szükség van. Irodalomtörténeti, művészettörténeti, színháztörténeti munkához vagy (mindközönségesen) soros (napi) kritikaíráshoz készülődve, természetesen én is jegyzetelek; s bármily apró, sajnos egyre kiolvashatatlanabb betűkkel rovom tele a nyomdai hulladéksávokat (a legjobb minőségű papírt), néha notesz vastagságúvá duzzad a jegyzetköteg. Mennyivel egyszerűbb volna – ahogy ezt a bölcsészeknek tanítják – szabályos kartotékrendszert vezetni, kezdettől tudományosan tanulmányozni a tanulmányozandót, majd „dobozolni”, azaz osztályozni, rangsorolni s a szükséges pillanatban kiemelni a keresett kartonlapot. Vagy legalább füzete(ke)t fölfektetni, fekete vagy piros tussal ráírni a tartalmat…
Mindezen és más, modernebb (számítógépes?) módszereket mellőzve, most már alighanem végérvényesen megmaradtam a cetliknél, az alkalmi, formára (és részben tartalomra) nézve szabálytalan, szinte tárolhatatlan segédeszköznél. Hogy mi lesz ezeknek a cetliknek a sorsa? Az „igaziak” (a nem könyvet előkészítő papírdarabok, olykor bizony telefirkált újságszélek, autóbuszjegyek) jól megérdemelt helyükre, a papírkosárba kerülnek. Némelyikük azonban hetekig-hónapokig megússza a dolgot; a levetett nadrág vagy a kabát zsebében húzódik meg, vagy elbújik valamely rég lejárt noteszben – és amikor váratlanul újra kézbe kerül, meglepő információkkal szolgál. Mert az időtényező (nem feltétlenül a bekövetkező feledés) új dimenzióval ruházza fel a korábban talán érdektelen nevet és telefonszámot, a szerkesztői rutinüzenetet; és elmélkedés, önálló eszmefuttatás tárgya lehet annak a kiderítése, hogyan és miért került egymás mellé két, akkor össze nem tartozó adat. Az ilyenre mondják (körítve hozzá a történetet): kész regény. Régi telefonos-noteszt, pontosabban a családi és baráti üzenetváltásokat slágvortokban rögzítő füzetecskét ma fellapozva, akár azt is mondhatnám: kész regényfolyam.
Cetli-regény(ek)? Gyorsan leírom vélt fölfedezésemet, hogy a tudtommal még nem létező irodalomesztétikai tanulmányhivatalban egykor majd bejegyeztessem. Bár lehet, úgy járok ezzel is, mint a „nyitott mű” esztétikájával történt. Hogy ti. nem én lettem világhírű, hanem Umberto Eco. Mert hiába közöltem én az Igaz Szóban, valamikor a hetvenes évek közepén, egy kis jegyzetet (recenziót), amelyben Az író mozgó kamerája címmel Salinger prózája kapcsán a modern műalkotások nyitott szerkezetével példálóztam, Európa s az Újvilág esztétái Eco bejelentését, majd könyvét vették tudomásul. Félek rajta, hogy most is megelőz a jeles olasz professzor. A rózsa neve című regénye (középkorkutatásainak nagy hírre jutott, már meg is filmesített „mellékterméke”) mindenesetre a világ számos nyelvén, így magyarul és románul is olvasható, az én megálmodott cetli-regényem viszont egyelőre az újságszéleken és télikabát- meg vászonnadrág-zsebekben várja remélt szerzőjét. Vigasztalást különben éppen Umberto Ecónál találtam, a regényéhez írt széljegyzetekben. Ilyen mondatokban: „Mikor a szerző azt mondja, hogy az ihlet elragadtatásában dolgozott, hazudik… A zsenialitás húsz százalék ihlet, nyolcvan százalék izzadság.” Vagy: „Azért írtam a regényt, mert kedvem támadt rá. Azt hiszem, ez elég ok ahhoz, hogy az ember mesélni kezdjen.”
Persze van egy bökkenő. Én nem akarok – mert talán nem is tudok – mesélni. De lehet, hogy ez ma már nem akadálya a regényírásnak. Annyiféle regényt írtak már. Csak az utóbbi évtizedekben is. A romantikusan vagy realisztikusan meg fantasztikusan mesélők mellett sokfajta lélektanit, szociografikusat, esszéregényt, család- és termelésit, „a barokk netovábbját”, írói szótár formájút és képeset, dokumentumot és fikciót keverőt, tételeset (igeneket és nemeket mindegyre szembesítőt), rövid formában (elbeszélésben, „beszélyben”) nagyregény-lélegzetűt. Népben-nemzetben és programszerűen (csak) alanyban-állítmányban gondolkodót. Valamennyi fontosabbat műfajilag jellemezni, 20. század végi regényesztétikával kísérletezni – szinte öngyilkos vállalkozás. Novellaelmélettel egy évtizeddel ezelőtt még megpróbálkoztam, könyv is lett belőle (a saját átlagomnál tudományosabban végigvitt cetli-módszerrel), a Líra és novellától továbblépni viszont a regényelméletek felé: istenkísértésnek tartanám manapság. (Manapság, amikor némelyik regényt jóformán csak állványon vagy íróasztalnál lehet olvasni – ágyban semmi esetre sem, mert letörik súlya alatt az ember keze.) Talán ebből az esztétikai szédületből támadt az ötletem, hogy tulajdonképpen cetli-regényt kellene írni. Hátha akadna, aki megírná aztán ennek a műfajelméleti magyarázatát.
Ha más nem, például én.

Írtam hát ezt, illetve közöltem 1988 őszén. És most, egy többszörösen „konglomerát” (szerkezetű, hangvételű) könyv utolsó lapjaihoz közeledve újra föltehetném a kérdést: mit is adok a még mindig nagyon remélt olvasó kezébe? Az esztétikai minősítést, besorolást természetesen nem vállalom. De talán valami olyat, ami erre a letűnőben lévő, a kézzel írt és a nyomtatott betűt még valamiképpen megtűrő korra (az én koromra?) jellemző.