Hát meghalt Veress Zoltán is.
Tóbiás és Kelemen teremtő atyja.
A prózaíró. A tudományos ismeretterjesztő. A stockholmi kultúraszervező.
A rá emlékező Borcsa János szerint (eirodalom.ro) „irodalom- és társadalomkutatókra vár a feladat, hogy mérlegeljék Veress Zoltán írói munkásságát, és nyilván, azokat az engedményeket is, amelyeket a kommunista hatalom kényszerített ki belőle. Én magam úgy vélem, írói munkássága sokkal nagyobb súllyal esik a latba…”
Felesége, Telegdi Magda gyászjelentője szerint 77 éves korában, családi otthonában csendesen elhunyt.
Élt 1936-2013 között.
Ez, így egy békés, megnyugvó bevégzése annak az életnek, amelynek a végén minduntalan, ilyen vagy olyan formában, fölvetődik a hit kérdése.
75 éves korában a Stockholmi Magyarok Szövetségének Országos Lapja (Híradó) interjút közölt a kolozsvári származású íróval (szerző: Kovásznay Enikő), amelynek a végén, miután a szellem embereként bemutatkozott, a „lélek emberének” alábbi üzenete olvasható:

– Szívesebben nevezném – és tartanám – magam szélesen hívő embernek, mint mélyen hívőnek. Értelmezésem szerint az utóbbi inkább egy hitágazat, egy felekezet hitvallásához való feltétlen ragaszkodást, abban való őszinte elmerülést, megnyugvást jelent; az előbbi valahogy tágabb világot fog be…
Pascal gondolatával kezdem, aki szerint Isten és a saját halhatatlan lelkünk létében hinni már csak azért is helyesebb, mint nem hinni, mert ha nincs Isten, akkor akár hiszünk ebben a kettőben, akár nem, mindegy; elpusztulunk, mint az állatok, és mindennek vége. De ha van, akkor az, hogy nem hittünk, más megítélés alá esik, mint az, hogy hittünk. Én tehát inkább hiszek, mint nem. Ugyanakkor nem tudom más Isten létezését feltételezni, mint egy örök, egy végtelen, egy anyagi és szellemi valósággal egyaránt rendelkező lényét – és egy ilyen lény természetrajzát sem megismeri, sem elképzelni nem vagyok képes, sem kitalálni róla valamit, és arról igyekezni másokat is meggyőzni. Nem hiszek maradéktalanul egyetlen vallás tanításában sem, de hajlandó vagyok feltételezni, hogy minden vallás tanításában lehet valami megsejtés az örök, a végtelen lény lényegéről, s ezért tisztelek minden vallást, egyiket sem azonosítván a hozzá tartozó egyházi szervezettel. És ezért tudok nyugodtan megmaradni mégis egyetlen egyházi szervezet tagjának és mondjuk „jó református” lenni, mert tudom, hogy nem Isten van az úrvacsorai kenyérben és borban, mint ahogy nem Isten van a katolikusok ostyájában sem, hanem az úrvacsora, az ostya, a pap, a templom, a város, az egész föld, a piramisok és a Hubble-teleszóp, a Biblia és Shakespeare összes művei, sőt még az én gyermekverseim is az egy, örök és végtelen Istenben vannak – de nekem, egyszer élő véges embernek szükségem van egy hasonló egyszer élőkből álló közösségre, akikkel együtt elénekelhetem, hogy „Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak, mikor még semmi hegyek nem voltanak, hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva…” Mert lám, már a zsoltáríró is sejtett valamit abból, amit közel három évezred múlva én is csak sejteni vagyok képes.
De hát az üzenet. Nos, legyen ez a következő: higgyetek valamiben, és ne nézzetek le, ne vessetek meg, ne gúnyoljatok ki, ne ítéljetek el, ne hurcoljatok máglyára még képletesen se senkit, aki felületes látszatra másvalamiben hisz. Mindenki, aki igazán hisz valamiben, igazából ugyanabban hisz.

(Káfé főnix)