(Puzzle-darabok életemből)

Később egy életre szóló kötelességgel járó kötelék íródott itt alá. Itt volt a házasságkötő hivatal, sok más iroda és szervezet képviselete mellett, és ide jöttünk Pampával minden előzetes hosszas készülődés nélkül az államvizsgák előtt, „megkötni a frigyet”, ami akkor jelentős előnyöket ígért a kihelyezéskor. Az ígéret úgy szólt, hogy férj és feleség lehetőleg egy helységbe kerül majd, vagy legalább is egymáshoz közel. Szombat reggel 9-kor kellett megjelenünk a személyazonosságinkkal, ennyit tudtunk. Először leültettek a folyosón. Hamarosan nyílt egy ajtó, szöktünk mind a ketten, de a hivatalnok ránk szólt, csak a vőlegény. Ugyanez megismétlődött, most már csak a menyasszony. Mikor harmadszorra is hívtak, gondoltam, megint én vagyok soron s irány az ajtó, Pampa, aki nem tudom honnan, több rutinnal rendelkezett, tudta, hogy ide már ketten kell menjünk. Így sikeresen beszorultunk az ajtóba s lökdösődtünk, mint a borjak, míg ránkszólt az elvtárs, hogy lépjünk be. A tanúk is. Tanú? Hát nekünk csak személyazonosságit tetszettek mondani, le gyorsan az utcára, s két vadidegent megkértünk, jönnének fel egy percre aláírni valamit. Fél óra múlva mint férj-feleség léptünk ki, csak lakásunk nem volt, állásunk és szülői beleegyezés, gyűrű sem, s mint az eltelt negyvenöt év bizonyítja, egyikre sincs szükség. Vagy megy, vagy nem megy. Talán kettőnknek még az a papír sem lett volna muszáj. Zárjam a főtéri sétát a Gulliver áruházzal, a kisgyerekek paradicsomával, meg a kultúrpalota épületével ami viszont a felnőttek paradicsoma volt. Mielőtt még a főtérnél is jobban kedvelt kisutcákba térek, megpróbálom az autóstoppozás örömeivel fellazítani a városnézés eseménytelen sorait.

Az autóstop maga volt az „éksen”. Kiállni s integetni, elegánsan feltartott hüvelykujjal, ahogy a filmeken láttuk a végén pedig valósággal kétségbeesve, hadonászva mind a két karral utánafutni minden kicsit lelassuló autónak, több mint bátorságot, merészséget, elszántságot kívánt. Mára már megszokottabb lett a rendes járatok használatánál. A többévi gyakorlat, hisz Brassóba az öt év egyetem alatt ez lett a legkényelmesebb, leggyorsabb, legolcsóbb utazási mód, rutinná alakította az elején félős műveletet. Már válogattam, beéreztem, melyiknek érdemes integetni, sőt odáig fejlődött a gyakorlat, hogy a kocsik (főleg teherautók) lassítottak, hova akarok menni, igaz, ez már a hatvanas évek vége lett, mikor a teherautósofőröknek ez lett a mellékkereset, a magánkocsisoknak is így jött be a benzinpénz. De vissza a hőskorba. Vásárhelyen a koronkai útra volt érdemes kimenni s a várost biztosan elhagyó autókra vadászni. Mi, a profik, kis keménykarton táblát vittünk magunkkal, egyik oldalán Brassó, érthetőbben Brașov, másik oldalán Marosvásárhely, illetve Târgu Mureș felírással. Ez persze azt jelentette, hogy Segesvárig is felvehetett a kocsi, ott majd tovább Rupea (Kőhalom) s Brassó, ennél több átszállást már nem volt érdemes számításba venni, több időt és pénzt igényelt volna. Másfél órától tíz óráig is tarthatott az út, többnyire a vasúti jegy egy ötödébe került. A másfél órás rekordot egy nyugatnémet rendőrautóval (valami Opel turbó, spéci a rendőrségnek felpiszkált, nálunk még ismeretlen márkájú kocsival) tettem meg. Bukarestbe vitte annak a radarkészüléknek a prototípusát, amelyikkel menetközben le lehet fényképezni és bemérni, hányas sebességgel megy vagy jön a megcélzott autó. Ahogy elhagytuk Vásárhelyt, betaposott a gázpedálba (a sebességmérő 100 alá nem ereszkedett), kitette a villogót, s ezt csak a bogáti erdőben oltotta le egy percig, míg kiadtam a reggelit s a tegnapi vacsorát, majd Brassóban, ahol szánakozó mosollyal tett le a bentlakás előtt, az ingyenes horrorút után. A másik rekord a tízórás út volt, csaknem hét óra Balavásár és Ákosfalva között áthatolhatatlanul sűrű ködben telt el, ahol csak lépésben, az előttünk vánszorgó autó féklámpájára tapadva araszolhattunk. Azt a ragadós, masszív, falnak tűnő ködöt, amit a Küküllő termelt kora ősszel mindig s furcsa mód még télen is, sehol a világon nem láttam. Emlékszem Mikinek egy kalandjára. Vaja község közepében egy óriási és rossz dőlésszögű kanyar állandó karambolok helyszín volt. A falu vezetősége egy hatalmas táblát tett ki havonként változó számmal, de azonos szöveggel: Köszönjük, hogy óvatosan vezetett, már a 84-ik balesetet követték el ebben a kanyarban.. Természetesen románul: Mulcumim kö ác kondusz ku aténcié…..stb.,stb. Jön Miki valamelyik anyagbeszerzői útról a vállalati dubával s hogy minden simábban menjen, megegyeztek a sofőrrel, Miki olvassa a táblákat, s így a sofőr fékezés nélkül hajthat. Eddig a kanyarig ragyogóan működött a szisztéma, itt a felolvasásban odáig jutott Miki, hogy Mulcumim, s bumm. Még annyi maradt a humorából, hogy az odasiető rendőrnek megmondta, hogy a 84-et javítsák át 85-re. A kocsit másnap bevontatták a garázsba. Nem felejtem el az autóstop kőkorszakának azt az eseményét sem. Az új Dacia- tulajdonos megrakta tisztességesen a kocsit stoposokkal, s mikor az egyik öreg paraszt ki akart szállni, s nem kapta a kilincset, kissé lenézően szólt rá, hogy csak bátran, öreg, húzza meg azt a kilincset, ne cifrázza, a következő pillanatban az orra előtt volt az ablaknyitó kilincs mindenestől, nem cifrázott az öreg, kitépte a fránya valamit úgy, ahogy a vezető mondta. Tarkák voltak az utak, hisz a közel 180 kilométer többnyire öt óra utazást jelentett és viszonylag kis helyre beszorítva, vadidegen emberek társaságában, na meg az akkor még bizonytalan autók (hisz nem volt olyan út, hogy ha mást nem, akkor kereket ne kelljen cserélni). Mindez összehozott, szívesen segítettem ezt-azt emelni, fogni, szorítani, tolni, mert jelentősen levitte a fuvar árát, s űzte az unalmat. Egy alkalommal, mint ahogy a beszélgetés során kiderült, egy idősebb pár bérelt kocsival indult erdélyi felfedező útra, utazásuk második napján, (huszonöt év amerikai disszidálás utáni első hazalátogatásukkor) tapogatóztak, hogy mi az, amit érdemes megnézni, s melyik lenne a legérdekesebb szakasz. Eltérítettem őket a rövidebb úttól, irány Sepsi, Tusnád, Csíkszereda, Tolvajostető, Udvarhely, Farkaslaka, Szováta majd Vásárhely, s mondtam, amit csak tudtam. Már az szokatlan volt, hogy ebédre ők hívtak meg, s fizették Udvarhelyen a bárányflekkent, de amikor Vásárhelyen ki akarták fizetni az idegen- vezetés díját, tiltakoztam, s inkább kiegyeztünk abban, hogy miután ők is csak egy hétvégét töltenek Vásárhelyen, hát visszavisznek Brassóba, így hétfőn az egyetemen csak a délelőtti órákról lógtam.

1970-ben, a nagy árvíz idején már nem volt ilyen sima a hazautam. A szokásos esti háromperces beszélgetésre mentem be a telefonközpontba, hogy halljam, hogy telt a napja alig pár hónapos kisfiamnak és édesanyjának, amikor a központos hölgy rám- ripakodott, hogy mit akarok Târgu Mureșsel, hát nem hallottam, hogy víz alatt a város, s különösen az a negyed, valami Aleea Carpați eltűnt a térképről, már dél óta nincs semmilyen kapcsolata a külvilággal? Kábultan szédültem ki az épületből, még oda- szóltam egy kollégának, hogy meghatározatlan időre hazamegyek. Már sötétben indultam ki a trolival a város végére, autóra vadászni. Nagy későre megállt egy Moszkvics, csak Földvárig megy mondta, nem baj, vigyen, aztán majd meglátom. Amikor elmondtam, hogy miért az utazás, elvállalta, hogy elvisz, míg az út engedi, mert ő is hallott valamit, de nem hiszi, hogy ilyen nagy baj legyen, de ez 200 lej. Akkor vettem észre, hogy valami banikon meg egy tábla fejfájáscsillapítón kívül, amit biztos, ami biztos alapon mindig a zsebemben hordtam, nincs semmim, nem baj, mondta, adjam neki az órámat, az jó lesz, s azzal mentünk is. Rupeánál (Kőhalom) már a víz takarta az utat, egy előttünk döcögő teherautó nyomán még átmentünk valahogy, de Segesvár határában viszont már a rendőrök fordították vissza a kocsit, hogy nincs tovább. Leoldottam a karórám ő még megmondta, hogy hol lakik Földváron, s ha arra járok, kétszáz lejért visszacserélhetem, s azzal neki a hegynek, ott lehetett kikerülni a víz alatt levő alsó várost. Már hajnalodott, s jól kivehetően látszottak a vízből éppen csak kiemelkedő házak tetején a kétségbeesetten kapaszkodó emberek, hallottam a víz hömpölygésének ijesztő moraját, egy- egy összeomló ház dörrenését, meg a szívgyötrő segítségkiáltásokat. Ez megrémített s rádöbbentett, hogy amit a telefonközpontos kisasszony mondott, valóság lehet. A főutat messze elkerülve, a város túlsó oldaláig viszonylag könnyen el lehetett menni, de ott már rendőrkordonra sem volt szükség, út sehol, a feltépett vasúti sínek a százszorosára duzzadt Nagy-Küküllő szennyes hullámai fölött lebegtek. Három-négyszáz méterre túl a domboldalon megint út csábított, s autók is álltak valamire várva vagy oda- szorulva. Lenyeltem két tablettát, ráhassaltam a sínekre, aprádonként kúszva tettem meg a cirkuszi mutatványos utat. A túlsó oldalon (ekkor már reggel volt), azt hiszem, már fogadásokat is kötöttek, hogy átérek-e vagy sem, az is nemsokára kiderült, nem önzetlen és segítőkész valakik vártak rám és másokra, hanem a pillanat adta lehetőséget kihasználó kalózok, akik csillagászati áron hajlandók voltak tovább szállítani. Nekem már nem volt semmi értéktárgyam, mehettem tovább gyalog, de nemsokára utolért egy félig teli duba s valószínű, a szunnyadó lelkiismeret felébredhetett, mert nagylelkűen felvett és Balavásárig mehettem a többiekkel, de itt újra víz és víz, amíg a szem csak ellátott. Előkaptam a még megmaradt pár pirulát s neki gyalog a szőlősnek. A hegy után szekerekkel s traktorokkal mentem tovább, mi ahogy jött s megállt, mert ott is mentették a duzzadó Nyárádtól az emberek a kis motyójukat. Másnap estére már otthon voltam Vásárhelyen, alig pár száz méterre az aleeai blokktól, ahol Pampa, apósom, anyósom és a kis Andris az első emeletről már-már benyúlhattak az állandóan emelkedő vízbe. Ekkor már szervezetten folyt a mentés, az ellátás, kenyeret, vizet osztottak kérdés és pénz nélkül a rászorulóknak, magáncsónakosok is segítettek a blokkok megközelítésében, s ahogy a meglepetésen, megdöbbenésen túlestek, amikor megjelentem az ablak előtt, Pampa összecsomagolta, amire Andrisnak szüksége volt, s fel édesanyámékhoz, a város egyik legbiztonságosabb utcájába. A teraszról a csónakba beszállni sem volt egyszerű, mert billegett tisztességesen. A kimászás avasúti töltésre még ezt is felülmúlta, persze én, mint akinek már kétnapi gyakorlata van a mentőmunkákban, fogtam a pólyát, s a csónak pereméről hatalmas terpeszben akartam kilépni Andrissal a töltésre. Ahogy lennie kellett, megcsúsztam, a pólya nagy ívben kirepült, Pampa sikoltott, de a csónakos röptében elkapta szárnyra kelt egyetlen gyermekemet. Ezzel az árvíz izgalmas része véget ért, jöhetett a több mint kéthónapi robot, lapátolni az iszapot, ami az elején vizes és súlyos, később pedig, amikor kiszáradt, olyan lett, mint a cement. Így is, úgy is komoly erőpróba volt. Talán még annyit erről az útról, hogy úgy három hét múlva stoppal megint felszaladtam Brassóba, hogy igazoljam a távollétem. Amikor Földváron átmentünk, megkértem a sofőrt, álljon meg egy pillanatra, hadd váltsam ki az órámat. Bekopogtam a blokklakásba, csak az asszony volt otthon, de az ajtó mellett szegen ott lógott az órám, és sűrű bocsánatkérés közepette, hogy akkor a bizalmatlanság mire vitte a férjét, nem tudhatta, hogy ilyen komoly baj van, adta vissza, egy banit sem fogadott el. Az árvíz tényleg annyira komoly volt, hogy még atyánk, Csau sem tudta letiltani, hogy írjanak meg beszéljenek róla, s így a legjobb, amit tehetett, beöltözött úgy, ahogy illik ilyenkor, gumicsizma, micisapka, esőkabát, s fényképeztette magát a már csillapodó folyó martján, hadd lássa a nép, hogy itt járt. Az újságok az első oldalon hozták le fényképét és a hasznos tanácsokat, amiket úton-útfélen osztogatott, de otthon a vezércikk öles címét mindenki úgy olvasta, hogy Az árvíz meglátogatta a Csausescu sújtotta vidékeket. Egy- egy ilyen autóstopos úton sokat lehetett tanulni is, magamtól soha sem tudtam volna rájönni, hogy a Trabant javításához szilvaíz is kellhet. Hétvégén siettem haza s ilyenkor nem válogat az ember, az első autóba, mi megállt, beültem. Kőhalom után sisteregni kezdett a motor, a tulaj gyorsan lehúzott az út szélére, s megkért, menjek be a legközelebbi házba hozzak egy kávéskanálnyi szilvaízet. De föltétlen az legyen, nem valami dzsem meg híg barackkészítmény, ő addig szétszedi a motort, a kalap és perem közötti rést a szilvaíz szigeteli a legjobban, már hat hónapja így jár. Tíz perc volt az egész, és nyugodtan mentünk Vásárhelyig, nem tudom miért nem szabadalmaztatta a módszert, hisz a világmegváltó dolgok mind roppant egyszerű ötletek. Rövid téli vakáció után körbetelefonáltam az ismerősöket, nem készül valaki Brassóba, (kellemetlen télen, az út szélén a várakozás csomagokkal) s G.Irén néni mondja, hogy G. Gyuri, akkor már neves orr-fül-gégésze Vásárhelynek, meghívta őt, mivel Lövétére készül, au pair lányt hozni a gyereke mellé. Híresek voltak a lövétei lányok, megbízhatóság, rend és tisztaság s már 16-17 éves korban teljes hozzáértés a kisgyermekgondozásban. S tudva, hogy fia, G. Péter ott orvos, szívesen elviszi egy hétvégi látogatásra, kérdezzem meg Gyurit, van még szabad hely a Daciában, mert Lövétéről már egyszerűbb a Brassóba jutás. Szombat reggel hármasban, én hátul, Irén néni Gyuri mellett elöl, egy, a Gyuri bevallása szerint alig három hónapos Dacia 1100-asban (a sok karcolás meg itt-ott pléhgödör, horpadás, több évi eseménylista lehetett a hozzáértőknek) indultunk el, s már a Vácmányon, hogy ne unatkozzunk, elkezdte mesélni Gyuri a pléhsebhelyek történetét. Egyik izgalmasabb, mint a másik, s többnyire enyhe szórakozottság tanúbizonyságai. Balavásáron Irén néni sűrűn jelezgetett, hogy nem kellene buszra szállnunk? Kár lett volna, mert, ahogy kiértünk a faluból, Gyuri megpillantotta B. körorvos haverét lóháton nyargalni párhuzamosan az országúttal, áthúztunk a másik oldalra, ő pedig kihajolt derékig a kormány mellől, s megkezdődött a csevej a régen látott haverek között. Ez még úgy- ahogy tűrhető volt. De mikor B. nek az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy milyen remek lehetőség, le lehetne mérni, hogy hányassal tud vágtatni, akkor mi áttértünk a sűrű keresztvetésre és imádkozásra, mert nem elég, hogy továbbra is csak a lábai voltak az autóban, most másodpercenként hol kifelé, hol meg nekünk ordította, hogy hányassal megyünk, majd gyorsított, míg az okos ló feladta a versenyt. Csak valami isteni kegyelem őrzött meg a szembejövő forgalomtól, mert arra se a lovas, se a daciás nem figyelt. Farkaslakán megálltunk, de igazán nem a Tamási-sírhely miatt, hanem Gyurinak esküt kellett tennie, hogy Lövétéig egy szót sem szól, és csak előre néz. Megspóroltam huszonöt lejt s még egy élménnyel gazdagabb is lettem, de azért ezután mindig rákérdeztem, hogy orvos-e a vezető, s valahogy inkább a négyosztályos profi sofőrök mellé ültem be, ha válogatni lehetett.

(Folytatjuk)