A házvezetőnő vendéget fogad.

A sajátját.

Három fagylaltot hozok: anyámnak, a házvezetőnőnek és magamnak. Hoztam volna egy negyediket is, ha tudok a székelyidegenről. Persze anyám az övét késsel megfelezné, amit természetesen elhárít a székelyidegen.

Nézem a konyhát.

Tisztaság van és rend. Mégsem… „okos” konyha már: a tárgyak alatt szinte kötelező talapzatként ott lapul valami puha vagy kemény alátét. A feledés politúrozott piramisából előkerültek a régi terítők is. Cifra szegélyüket annyira utálom, mint kofaszáj szélén a szilvaízet.

Titokzokni az egész konyha. És abban kanalazom a levest.

Mennyire különböznek az emberek. Egy évben mondjuk ötször szánom rá magam, hogy vendégségbe menjek; vagyishogy engedek a meghívások szelíd unszolásának. Utoljára 2001-ben fogadtam vendéget, de… nem akarok hazudni… talán volt még egy eset is. Igen: volt. Az is 2001-ben. Egy hónapja sincs, hogy lett egy székely asszonyunk, s már fogad székelyidegent.

A székelyidegen ül. Kemény, zöld teherautó-fülkét kerít köré a képzeletem. Mennek valahová. Talán vásárlás lehet a dologban.

Az ember társas lény. Papok palástjából gyakran elhangzik ez. Rossz ember, aki elfordul az atyafiától.

Nyakadba csurog a borús idő.

Fekete ruhában bejön Elektra. Mezítláb van. Leteszi a sajtot.

— SZIKULOXÉNI — mondja.

Budapest, 2010. VI. 29.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ