(Puzzle-darabok életemből)

A tavasz nekem a márciuskával (mörcisor) jelentkezett. Február közepétől már a boltokban s kicsivel később az utcai kirakodóknál megjelentek az apróbb-nagyobb, ízléses vagy ízléstelen fityegők. A klasszikus, virágokat vagy arany szíveket utánzó spárgás karkötő mellett kitűzős vagy akár fülbevalóként is hordozható fantáziadúsabb nonfiguratív bizsukat is lehetett venni. Ezek az egyedibb darabok keltek el a leggyorsabban, a százezres szériákban ontott szokványosakat a kolléganőknek vásároltuk, nehogy különbséget véljenek felfedezni egyik vagy másik apró ajándék között, nem kívánt szándékot, üzenetet mögötte. Pampának hosszas keresgélés után, iskolás korunkban, reggel a suliba menet adtam át a lehetőleg burkolt üzenetet sugalló kis mütyürt, s délben, amikor hazamenet újra találkoztunk, mindig kissé csalódottan kellett lássam, hogy a csuklójától a könyökéig, a tömegben elveszve, az enyém is ott csüngött a sok begyűjtött között. Ezt az érettségiig még tűrtem, elviseltem, azután áttértem a faragott kis mackókra. A népművészeti boltban lehetett vásárolni székely faragómesterek munkájaként pár centis kis barna macikat, játszadozó párokat, teljes családot. Egy pár év múlva annyira megtetszett, hogy az én ajándékaim állandó jelleggel megmaradnak és az ablak párkányát díszítik, hogy név- vagy születésnapra is, később pedig csak úgy, egyre- másra vásároltam, ezzel aztán el is vesztették funkciójhukat, hogy valamire emlékeztessenek. Akárcsak az ólomkatonákkal, lehetett velük játszani. Gyűlt mint porfogó, s amikor annyi lett, hogy kényelmetlenné vált, elajándékoztuk a nyárádtői purdéknak. A barna kismacikkal történtek megismétlődtek később, úgy látszik, ez nekem tényleg mániám, türelmetlenül siettetni azt is, aminek pont az az élvezete, hogy lassan gyűl, s így mindig legyilkoltam az értékét. Pampa, mikor végre megnyílt a világ nyugati fele is számunkra, minden kis helységből, ahol akár csak órákra is megfordultunk, egy kis emlékkanalat vásárolt. A kioszkok tele vannak vele, olcsóbbtól ezüstig minden változatban, felirattal, vagy nélküle. Majd az unokáknak elővesszük, és mesélünk a városkákról, ahol csak megfordultunk. Remekül gyűltek is, hamarosan kinőtték a porceláncsuprot s újabb tárolókon kellett gondolkozzunk, amikor felfedeztem, hogy az ócskapiacon is lehet vásárolni potom egy két frankért. Reggel hétkor nyitott a piac, Pampa még aludt, nyugodt szívvel vásároltam és loptam be a meglevők közé, míg aztán akkorára duzzadt a gyűjtemény, hogy már nem lehetett titkolni, egyharmada olyan helységekre utal, ahova még gondolatunk sincs utazni. Észrevette, leállította az egészet, s az első alkalommal odaajándékozta a több száz kiskanalat a gyűjtőszenvedély korába lépő egyik unokaöccsnek.

Nyárádtő. Tizenkettő-tizennégy kilométerre Vásárhelytől. Nanóka és apóka. Soha kellemetlen élményben nem volt részünk, ott ismertük meg az adni örömét, sőt, művészetét. Nanó, apó Pampa anyai nagyszülei, valójában sokkal többek ennél, mert amikor Zsuzsa mama a világháborúban két lányával özvegyen marad, ők veszik maguk mellé az egész családot, és tartják, nevelik 7-8 éves korukig. Akkor már a vagyon törmelékeiből, meg a Duna-csatorna rettenetétől félve éltek itt. Apó mint nagybirtokos abba a kategóriába esett, akiket kötelezően száműztek szülőfalujukból, elvették mindenüket, és kényszermunkára hajtották a csatornához, őt a faluja mentette meg, igaz, őt is kiforgatták mindenéből, azt viszont nem engedték, hogy a hivatalos kuláklistára felkerüljön. Így húzódhattak meg viszonylag békésen a nanó nevén levő nyárádtői házban, kertben. Nyárádtő amolyan vízválasztó volt a Gagyi lányok kapcsolataiban, ami enyhe képzavar, mert nem a víz, inkább a széna vált meg a szalmától. Bábi vagy Pampa nagyon meg kellett gondolja, hogy nanó és apó elé, de írhatom nyugodtan csak nanót is, mert az ilyen kérdésekben szuverén volt, melyik új kapcsolatot vigye, még ha csak kezdődő barátság is volt. Én már jó éve mint állandó bálostárs, hétvégi randialany szerepeltem a Bernády György utca 2. alatt, amikor Pampa bemondta, ha kedved van, vasárnap egy nagy bandával Nyárádtőn vagyunk, gyere ki, egész nap kint maradunk, játszunk meg fürdünk a Marosban. A hat lejt a vonatra oda-vissza már magánóráimból a könyvekre félretett pénzből kivettem, s a kilenc órai vonattal a kisállomásról nagy lélegzetet véve (ez már csak azért is jó volt, mert a nagyállomáson úgy megtelt a vonat, hogy még a lépcsőkön is lógtak az emberek, s odabent, ahol én ültem, levegő gyatrán jutott) elindultam a nagy kaland felé.A nyárádtői állomáson már összeszaladt a banda, ugyanazzal a vonattal jöttünk, de a zsúfoltság miatt mozgásképtelenek lévén, csak itt fedeztük fel egymást. Tizenkettő-tizenöten, a többiek már egy jól összeszokott társaság, a vári banda, így ismertem őket, mind ott laktak a református nagytemplom tőszomszédságában, s hetente többször is a leckék vagy edzések után az első bástya védelme mellett játszottak, s mivel egyikük jól gitározott, énekelték a frissen felkapott slágereket. Erről már írtam, hogy a Reszket a hold a tó vizén…. zárta enyhe melankóliával együttléteiket, én ezt később, hogy Pampát leszoktassam a sok jóképű fiú társaságáról unos-untalan így nyávogtam, reszkehehet a hohold a tóhóhóhó vizén, na persze ez csak egy volt a nagyon sok trükk közül, amikkel sikerült több évi szívós munkával elrágnom a bandát mellőle. A vasútállomástól két út vezetett nanókáékhoz, ki a főútra s végig röviddel a bezárt görög katolikus templomig, ott előtte a sarkon a kocsmánál le a Maros felé, nemsokára egy nagyobb tér egyik oldalát már az ő kertjük, udvaruk, házuk zárta. Innen a falu Nyárád felé eső oldala roma birodalom, téglaházak, vályogputrik, az utcán csapatokban táncoló, kéregető purdék… A másik út, a kedvenc, a vasúti töltés oldalán, s nem rajta, mint ahogy a tilalom ellenére többször is megtettük, másfél kilométer után már a falunak a Marosra vezető útjába torkollt, s az itteni bakterháztól már csak pár száz méterre lakott nanó és apó. Ez az út egyenesebb, és ritkábban járt, mint a másik, hisz a faluba jövök nagy része a főút mellett lakott. Nekünk az izgalmat az adta, ha kellő ütemben tettük meg, s jókor érkeztünk, feleúton, egy vasúti híd alája bújva, a fejünk felett átrobogó vonat kattogása furcsa, bizonytalan érzéseket váltott ki, úgy érezted, minden pillanatban beszakadhat a tákolmány, s a vonat a nyakadba zuhan, na meg apókával is lehetett találkozni, ilyenkor legeltette a töltés oldalában a kajla szarvú tehenüket. A töltés oldalát legelőnek megkapni a hajdani nagy- birtokos úrnak óriási elismerése annak, hogy a falu őt mint munkaadót kedvelte, kitüntetésszámba ment. Hatalmas udvar, hozzá a kert nyújtott keretet a különböző, többnyire ügyességet követelő játékoknak. Az egyik, amiben különösen remekeltem, de sajnos, ugyancsak miattam abba is maradt, a csűr tetejére dobott labdát kifogni annak, akinek neve a dobás pillanatában elhangzott, egy stoppal befagyasztani mindenkit oda, ahova még sikerült elmenekülnie, s aztán jól irányzott dobással elkapni valakit, azzal a további játékból kizárni, míg csak a győztes marad egyedül az udvaron. Én már kézilabdáztam, s az izgalmam is akkora volt, hogy jól szerepeljek a banda előtt, hogy könyörtelenül a legnagyobb erővel vágtam válogatás nélkül lányhoz, fiúhoz a csípős gumilabdát s így bár győztem, ez a játék lekerült a műsorról s valahogy engem sem ünnepeltek, mint egy olimpikont. Jöhetett a beszélgetés. Amíg irodalom volt a téma, álltam a sarat, de aztán áttértek operaszövegkönyvre meg áriák dicséretére, s itt szégyellem, de hallgattam, bár Vásárhelyen minden, a kolozsvári együttes által vendégszerepben eljátszott operát láttam, de a Mester-fiúk lemezgyűjteményével nem tudtam versenyezni, szerencsémre a meleg kiűzött a Maros-partra s ott a vízben újra elememben éreztem magam. Koradélután vissza, nanó már várt a fejedelmi ebéddel, csirkepaprikás csipetkével, mellette kovászos uborka, főttcéklasaláta, s desszertnek a hártyavékony lapok közé varázsolt krémesbéles. Ilyenkor vallatott Nanó szeme, s rövid, jól irányzott kérdésekkel, hatásosabban lekáderezett, mint később az erre iskoláztatott személyiosztály-vezetők. Az igazi nyárádtői történések, amikor már elfogadott udvarló, később mint családtag, a majdnem minden vasárnapi téli és nyári ottlétünkkor jönnek elő. Ekkor ismerhettem meg egy hosszú, két világháborút meg- és átélt emberpár sorsának buktatóit, sikereit s talán a titkát is, hogy a semmiből újra meg újra talpra állni elég a társnak a hite, bizalma, biztatása, valahogy mindig lesz, míg együtt vagyunk,ez volt a mottó. A nyárádtői ház: masszív gerendavázra épített, vályoggal tömített falak, és az elején zsindellyel, majd a hanyatlással egy időben megjelenő, kátránypapírral fedett tető. A frontra 2+1 ablakkal a hideg (fűtetlen) szoba, meg a veranda nyílt. Ezt a szobát raktárnak használták. Az udvarra a verandán át négy ablak és két ajtó nyílt. Egy a nagyszobába, ahol az élet folyt s ahol akár tíznél is többen helyet kaptak maguknak, s egy a konyhába, aminek ablakai (2+ 1) a kertre nyíltak, írnám, de miután én soha azokat nyitva nem láttam, inkább csak néztek. Apósom talán legjobban sikerült pasztellképe a hosszú, udvari és rövidebb, kerti oldalt a hatalmas akácfával s benne a nanó és apó meleg, közvetlen, őszinte egyéniségét anélkül, hogy ők figurálisan rajta lennének, ezekkel az ablakokkal adja vissza. A terasz végigfutott az udvari oldalon, néhány lépcsőfok magasságában, s az utcához közel eső sarkában volt a Géza cigány bőgője. Géza alacsony, görnyedt ember volt, egyidős a hangszerével. Esőtől védett helyen várta a következő szombat estét vagy esküvőt, amikor Malomfalváról betántorgott, vállára vette a már akkor csak egyhúrú bőgőt, a hóna alá csapta a szőrtelen vonót, még bekiáltott Bartha úrhoz, hogy ő jár itt, s azzal elhúzott. Vasárnap kora reggel borotválással fizette ki a raktározás ellendíját, s ha a korai vonattal jöttünk, s reggel kilenc előtt léptünk be, apókát alig lehetett kihámozni az arcára ragasztott vérzéscsillapító, cigarettapapír-cetlik alól. Ez megismétlődött minden vasárnap reggel, frissen borotválva mehetett csak a református templomba, s a hazajövetelekor minket a szétpakoláson kapva, így köszöntött: részt kívántam nektek az imádságomban Érdekes, hogy nanó erősen hithű katolikus volta nem gátolta meg őket a házasságban. Mindkettő megőrizte szokásait, kötelezettségeit egyházával szemben. Nanó ritkán járt templomba, de a kicsi papok, ahogy ő nevezte, rendszeresen látogatták a tekintetes asszonyt, ilyenkor apónak sürgős munkája akadt a kertben, magukra hagyta őket. A szobákban a döngölt agyag padlót hajódeszkával borították, a konyha csupaszon maradt, mindig frissen felmosva, az út túlsó oldalát lakó roma Mári asszony tisztelete, hálája jeléül. Nanónak vajákosasszony híre volt a faluban, mert amellett, hogy mindenre tudott gyógyszert, és ezek mind a kertből kerültek ki, és persze hatásukban vetekedtek a legdrágább patikai „méreggel”, rendkívül izgalmasan s többnyire találóan jósolt kártyából, ismerte életük minden titkát, hisz az az utcán folyt, szabadtéri színház volt ez az egész, így tudta, melyik mit akar hallani, s mi lehet a következő történés. A lereszelt fekete retek mézzel elkeverve s néhányórás érés után a legbiztosabb recept a fulladásos köhögés ellen. Itt, Svájcban is a leggyorsabban ható szer, itteni rokonaink az orrukat befogva, mint a kisüstit, egyből hajtják fel, de utána áldják a hatását, és nanó emlékét. A főtt cékla mint téli savanyúság, nem fogyott ki soha s rá huszonöt évre jelenik meg a tanulmány a rákot megelőző csodaszer voltáról. Csodaszer volt továbbá az égésekre a nyers krumpli is. Nagy kár, hogy nem jegyeztük fel, ma ebben a nagy biós korban akár pénzért is értékesíteni lehetne, de nekünk valahogy apó és nanó örökélőknek tűntek (mindkettő túlélte a kilencvenet), s mi komolyan hittük, tőlük mindig meg lehet majd kérdezni. Itt is izgalmas, rejtélyes volt a padlás. Már a felkapaszkodás is azzá tette. A verandáról lehetett egy foghíjas létrán, a szélső gerendákon felkapaszkodni, de csak fél méterrel a padláslyuk elé, ott felhúztuk magunkat a padlás szélére, majd hason befordultunk a tetőtérbe. Nekünk, tizenéveseknek, kaland vagy tornagyakorlat volt, de apó nyolcvanévesen hetente többször is megmászta, mert ott tartották a hagymát, a kukoricát, s egyéb száraz helyen tárolandó zöldséget, gabonafélét. Valami számunkra titkos úton, valahonnan, minden évben kaptak egy pár zsák búzát, kukoricát, s azt őrizgették, szakajtónként őröltették. Padlásról szólván, apó gyakran emlegette a székely bácsis adomát: az öreg székely dicséri a szocializmust. Jaj de jó most, jaj de jó nekem. Régebben naponta kellett halljam anyjuktól, menjen fel, öreg, a padlásra, hagymáért kolbászért, szalonnáért, most évente csak kétszer, menjen öreg, tűzze ki a zászlót a padláslyukba mert ünnep van. De jó nekem, de jó…. Pince is volt a ház alatt, a kertből kellett egy félig bedöntött ajtón át 3-4 lépcsőfokon jól meghajolva benézni, mert mire én odakerültem, a minden tavaszi Nyárád árvize már véglegesen betömte iszappal. Míg bírta erővel, apó kilapátolta, de elég volt egy tavaszt kihagyni, az iszap úgy beszáradt, mint a beton, s a következő réteg megközelíthetetlenné tette a pince belsejét. A kerti vécé három-négy évenként vándorolt az akácfáktól diszkréten eltakart részek között. Kitűnő alkalom volt a század eleji újságokból dokumentálódni, hogy pl.gróf Teszler Kunóné az idén Abbáziában nyaralt. A Tolnai Világlap elnyűtt példányai kerültek oda, keserves gyűrögetéssel, súrolással sikerült a célnak megfelelővé tenni. Voltak ott egykori iskolai könyvek, s nem ritkán valamelyikünk félórára is eltűnt az „olvasóban”, ha valami izgalmasabb dolog került a kezébe. A vécé deszkafalait, egymást takarva, 30-40 éves kalendáriumok fedték horoszkópokkal, ezt is érdemes volt végigolvasni. A Vörös Zászló és Előre egy heti összegyűjtött számait apósom hordta ki vasárnaponként és az volt a hírhozó a nagyvilágból nanónak, apónak, féltett kincsekként a hideg szobába kerültek megőrzésre, hátha egyszer Kálmán (apósom) visszakéri őket. Apó, nem is ritkán, politikai jóslásokba fogott. S ha nyíltan nem, de magunkba fojtott kacagással könyveltük el az ilyen kijelentéseit, hogy én már nem érem meg, de meglátjátok, Egyesült Európa lesz. Most nem kacagunk, hanem kissé hideglelősen gondolunk a másik jövendölésre, hogy a végén aztán jönnek a sárgák. Remélem, ezt viszont sem én, sem unokáim nem érjük meg.

(Folytatjuk)