Visszatérek, ha itt az óra:
ha kifáradtam, s minden már betöltve:
nem földre – földbe!
(Mihály László: Üzenet)

Szokatlanul nagy volt a sürgés-forgás 1922–1923 fordulóján a kolozsvári unitárius teológián. Délutánonként és esténként írói pályára ké­szülő fiatalemberek zsibongtak Balázs Ferenc szobájában. Versekről, novellákról, tanulmányokról vitatkoztak, lapot szerkesztettek, a történelmi kataklizma után lassan ocsúdó erdélyi magyarság sorskérdéseit boncolgatták. Feltűnt ez Boros György akkori püspök-helyettesnek, és kérdőre is vonta a „teológus urat”: miféle lobogó zsenik járnak hozzá naponta? Balázs Ferenc azzal vágta ki magát, hogy Benedek Eleket várják éppen Kolozsvárra, az ő látogatását készítik elő.

Ami ráadásul igaz is volt. Ez ellen semmi kifogása nem lehetett a püspökségnek. Hiszen a köz­tiszteletnek örvendő idős író éppen akkor tért haza szülőföldjére, amikor mások kétszázezres tömegben hagyták el Erdélyt.
Hogy kik voltak azok a „lobogó zsenik”? A Versek – elbeszélések – tanulmányok Tizenegy fiatal erdélyi írótól, erdélyi művészek rajzaival című antológia megjelenése után ez már nem volt titok, annál is inkább, mivel 1923 májusában lányok százai versengtek azért, hogy tudjon róluk a világ. Az 1918 utáni helyzetben fellépő első szervezett írói csoportosulást azóta is TIZENEGYEK néven tartja számon az irodalom­történet-írás. Balázs Ferenc, Dobai István, Finta Zoltán, Jakab Géza, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Maksay Albert, Mihály Lász­ló, Szent-Iványi Sándor és Tamási Áron közös fellépése meghatározó jelentőségű volt nemcsak az erdélyi, hanem az összmagyar iroda­lom szempontjából is.
Mint Balázs Ferenc programadó tanulmányából kiderül – a sajátos erdélyi (főként székely) értékvilág ­tudatosításra törekedtek. A „speciális erdélyiség kibontása és megvilágítása”, a „partikuláris helyi színek” felvillantása/tobzódása korántsem jelentette a regionalizmus egyeduralmát. Az irodalom­elméleti érdeklődésű nemzedékszervezők – Balázs Ferenc nézőpontját később Jancsó Béla képviselte – épp a transzszilvanizmus-ellenes konzervativizmussal szemben fogalmazták meg programjukat, és a korszak modern törekvéséhez, az expresszionizmushoz kapcsolódva ösztönözték a helyi hagyományok és az európai távlatú modernség ötvözését. Az expresszionizmus testvériség-eszménye megóvta őket a faji elzárkózástól, mert – miként hirdették –: „bármiféle életnek és irodalomnak nem lehet más törekvése végeredményben, mint csodálatos harmóniában együtt haladni minden más faj életével és irodalmával…”
Az előzetesen többször megrostált írásokból összeállított kötethez maga Kós Károly készített exlibriszeket, a címadásban Benedek Elek legközvetlenebb munkatársa, Szentimrei Jenő volt a fiatal írók segítségére. Ács Ferenc, Dévai Margit, Jeddy Sándor, Lengyel Sándor, Nagy Benő, Pap Domokos, Szakáts Lajos, Szopos Sándor és Tóth István – azonos életérzést kifejező – grafikai lapjai tették emlékezetesebbé a bemutatkozást. Nem csupán „díszítik” a kötetet, hanem ,,finom megértéssel” (Reményik Sándor) simulnak a szövegekhez. Kós Károlynak a belső borítón látható munkája – sírdombról, ágyúcső mellől kinövő virágos ág, egy megbúvó templomtorony és az erdélyi hegyek fölött büszke diadallal a Könyvet felmutató székely legényke – szimbolikus erővel fejezi ki e nemzedéki indulás korszakos meghatározottságát.
Az előfizetőket toborzó „ezer erdélyi lány” buzgalmának köszönhetően – visszatérő motívum ez a megemlékezésekben – a kötet 3200 példányban hagyta el a nyomdát, holott addig az Erdélyben kiadott könyvek alig érték el a pár százas példányt. A siker minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a szervezők Tamási Áron felhívását mellékelték a szétküldött gyűjtőívekhez, amelyben az ötletgazda erős érzelmi telítettségű mondatokkal hódította meg a „lányok és leányocskák” szívét: legyenek apostolai a megújuló erdélyi magyar irodalomnak. Az érdeklődést csak fokozta: a művészi gonddal megtervezett kötetben a versek, elbeszélések, esszék és tanulmányok szerzői rövid vallomásokkal hívták fel magukra a figyelmet, hogy tudtára adják a világnak: „írók születtek a nagy Tragédiából, az el nem sírt bánatokból, a meg nem élt életekből” (Szent-Iványi Sándor).
Alighogy napvilágot látott az új írónemzedék jelentkezését, helyzet­érzékelését és programadását hírül vivő kötet, a lapokban és folyóiratokban egymás után jelentek meg az elismerő méltatások, illetve a jo­gos (többnyire ma is érvényes) bírálatok, aminthogy az elutasító „ellenérzések” is hangot kaptak egy-két kolozsvári, illetve temesvári zugkiadványban. A kritikai észrevételeknek bevallottan az volt a céljuk, hogy nagyobb eredetiségre ösztönözzék a tehetségesnek tar
tott fiatalokat. A székely partikularizmus irodalmi kifejezése is csak akkor nyer értelmet – figyelmeztetett Reményik –, ha a fiatal alkotók nem tévesztik szem elől, hogy a Trianon utáni helyzetben a nyelvileg, lelkileg, tradicionálisan és történelmien egységes nemzet újjáteremtése a cél. Örömmel fedezi fel a „megtermékenyítő hatalmat” Tamási Áron és Kacsó Sándor írása
iban, és azt is, hogy kettőjüknél a székely különösség egyre inkább egyetemes magyar színvonalon jelenik meg. Az irodalomtörténet azóta messzemenően igazolta Reményik meglátását: Tamási írásművészete valóban a sajátosság és egyetemesség újjáteremtésével jutott zenitre.
A feltűnő könyvsiker ellenére nem vált valóra Balázs Ferencnek az az elképzelése, hogy a Tizenegyek szerzői egy-két esztendő alatt tizenegy könyvet adjanak az olvasók kezébe. Először is azért, mert rövidesen külföldi tanulmányútra, tapasztalatszerzésre indultak csaknem valamennyien – még az „örök kolozsvári” Jancsó Béla is müncheni terveket szövögetett, de végül is csak Szegedig jutott –, hogy hazatérve nagyobb felkészültséggel áll­hassanak „az erdélyi magyarság szolgálatára”. Másrészt azért, mert az írói tehetség kiforrásához idő és távlat szükségeltetett. És egyre inkább előtérbe került – törvényszerűen – az egyéni megmérettetés vágya.