Laska Lajos bemutatkozik, de megbánja

Ki vagyok én, kérded (eszemadta)? Egy népi nyamvadék, ki életem élem, éretten, álmatag. Sorsod ha én sorsom, dalra hol van ék? Otthon leli magát partjaimon szavad.
Kiegészítést kérsz, eszemadta?
Íme: nem születtem, mégis vagyok, meg se kereszteltek papok. Nincsen más, csak puszta létem, ezzel bízvást megelégszem. Ami van, az majdnem subick: nem tragédia, de nem is vicc. Amit látok, megnézem, kezem nincs a vészféken. Elmondok én mindent neked; vigyázz, mert megnyomja beled. Laza© vagyok, félkótya, nevetésem parti potyka. Nem keresem sehol a bajt, úgyis meglelem ahajt. Nem kutatom azt, mi humor, úgyis tudom, mi a tumor. Periszkóp Pali nem ellenem, Bakter Balit kizsebelem. (Pál úrfi mélyfúró, Bálint uram caplató. Sokat lát és sokat hall, ráteszek egy marékkal. Az eredmény hiátus; éljen a triumvirátus!)
Csupán egy a bánatom: sorsom hiába hányatom, Zsidó Ferenc hozott létre, alig több, mint egy-két végre.

Laska Lajos antropologizál

Ki látott még ilyet? – morfondírozik Laska Lajos magában. Emberszaga van, mégsem az, képes két lábra emelkedni, de úgy nem érzi jól magát. Szót se lát, se hall. Beszélni nem szeret: értelmetlennek tartja. Ha mégis rákényszerül, fukar módon méri a szavakat, fogai közt szűrve, mint aki forró teát iszik keserű orvosságra. Vajon mi lehet? – töprengett Laska Lajos tétován, és megpróbálta jobban körülírni a látottakat- tapasztaltakat.
Szívesen eszik, gyakran és sokat. Titokban sűrűn szellent, lehetôleg hangtalanul. Ha nincs a közelben senki, boldogan elereszti. Különben nem szégyenlős. Pofája nagy, benne lapátnyi fogak, amelyek tisztántartása nyűg számára, a fogorvosokat átkozza. Többször mocskolkodik, mint tisztálkodik. Teli szájjal és hosszasan röhög: kisujja nevetségesen görbe. Néha megpróbál gondolkodni – a kényszerítő körülmények hatására –, Descartes-ot viszont a pokolba kívánja. Coito, ergo sum – hirdeti fennen, bár ebben sem biztos. Agysejtjei – a kihasználatlanság miatt – véznák. Testalkatára büszke, fanszôrzetére kiváltképpen. Néha ki is szedegeti belőle a felgyûlt gazokat. Hímvesszeje gyakran karó, de az evést, alvást is szintoly fontosnak tartja. A nőkkel keveset törôdik, ez egyébként kölcsönös. Önmagát viszont imádja, önkontroll nélkül.
Hmm…, vajon?
Laska Lajos, mivel hasztalan töprengett, és nem kapott választ, félreállt a tükör elől.

Laska Lajos gyón, de hiába

Mondom, csak arra emlékszem, hogy meghalt a Kati édesapja. Ne is kérdezze, nem tudom, milyen Kati, csak azt tudom, hogy másodikosok vagy harmadikosok voltunk. Jött a hír. Kati pedig nem jött. Koszorút rendeltünk, mert a tanítónéni azt mondta, úgy illik. Összegyûlt a pénz. Csinos volt a koszorú. Vittük. Feketébe öltöztünk, akinek nem volt, barnába. Mentünk be az udvarra. Tömeg. Nyomódtunk ide-oda, csönd volt, nehéz szagok. Feszengtünk. A tanítónéni is csöndes volt, csak annyit mondott, hogy meg kell pusziljuk Katit és az anyját, s azt kell mondjuk: „őszinte részvétel”. Nem értettük, mit jelent, de igyekeztünk hamar bemagolni. A különös hangulat hatására még a nemakaromság is elpárolgott belőlünk. Megjelent Kati az anyjával. Kati két ágra font hajjal, az anyja karikás szemekkel. Megdöbbentünk. Dehogy tudom, miért! A tanítónéninek úgy kellett tuszkolnia bennünket. Gyorsan pusziltunk, s mormoltuk az érthetetlen mondatot: ôszinte részvétel. Siettünk, hogy gyorsan essünk túl rajta. Aztán iszkiri, ki a kapun. Dehogy néztünk vissza! A kalács, amit kaptunk, péppé keményedett a szánkban, ki kellett köpnünk.
Jóval később tudtam meg, hogy az „őszinte részvétel” helyett valójában „őszinte részvéttel”-t kellett volna mormolnunk. Mit tudtuk mi akkor, mi az…
Azt kérdi, ezt most miért mondom el, ennyi év után? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy az a temetési részvétel bírt a legőszintébb, öntudatlan részvéttel. Azóta a túlságosan értett, jól, precízen, öntudatosan fogalmazott mondatok valahogy útját állják a lényegnek.
Mi? Azt mondja, most is túlságosan értve, precízen, öntudatosan fogalmazok?
Mint akinek elvágtak szavát, Laska Lajos úgy hallgatott el. Tehetetlenül.

Laska Lajos modern

Laska Lajos rémeslepényt fal a sötét kamrában. Nem sokat nyammog, lenyomja kettőből. A kulcslyukon át lesem, s röhögök, mert a lepény műanyag lisztből van, környezetbarát kutyasampon-öntettel. Az újrafelhasználhatóság jegyében.
Az egerek toporzékolnak, pedig inkább örülniük kéne.
Laska széttörli száját, s mit sem sejtve kisomfordál. A jóllakottság büszke tudatával böfög fel az égre. Igazi nyertesként, modern világpolgárként. Egy új alapanyagú társadalom kötôelemeként.
Halkan ráköszönök, erre megtorpan, mint vak ló a gödörben. Egy pillanatig tétovázik, hogy rajtakapott zavarodottsággal vagy mi sem történt közömbösséggel távozzon-e. Aztán fejét föltartva el. Köszönését hallgatagon magával viszi.
Neki lehet fogni az új adag készítésének. A modern alapanyag mindig kéznél van, pontosabban láb alatt, és nincs ki kéz alá adja. Az elkészült terméket nem kell félteni: mindig akad egy büszke Laska, aki beveszi.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/42. sz.)