(Epizódok a Siklósi Szandzsák történetéből)

XIV.

Képzet és akarat

Máté nem találta helyét a nádas bujdosói között. A rabszöktetés után támadt dicsőséges tisztelet éppoly idegen volt számára, mint Farkas vérengző rablása után a titkolhatatlan borzadás, ami kiült a szemekbe, mert neki tulajdonították a törökellenes akciók mindegyikét. Farkas jobbnak látta eltűnni a környékről suhancaival együtt. A törökök nyugalmát és biztonságát fenyegető keresztény ellenállás megtestesítőjét jelentette ő, és Sári Péter gondoskodott arról, hogy legendák szövődjenek, sejtelmes, titokzatos tervek terjedjenek szájról-szájra, messzire nyúló kapcsolatok kössék össze a nádvilág páráit a pénzzel és fegyverrel segítő udvarokkal, hadvezérekkel. Már széltében-hosszában beszélték, hogy tavasszal a keresztény fejedelmek, királyok, császárok, mind összefognak, együttes erővel megtisztítják Európát Oszmán vad népétől. Adott jelre egyszerre több fronton indulnak meg majd, és száz meg ezer helyen fognak a török hátába támadni az ilyen megbújó szabadcsapatok. Akkora lesz az összefogás, hogy talán még a Szentföldet is megtisztítják a pogányoktól.

Máténak voltak személyes tapasztalatai a keresztény összefogás gyakorlatáról. Végvári zsoldosként megtapasztalta a politikai játszmák furcsaságait, fényes győzelmek után kötött megalázó békéket, a törökkel szövetséget kötő trónörökösöket, királyokat, akik a hatalomért, a másik keresztény pusztulásáért akár az ördöggel is cimborálnának, az adriai-tengeri kikötővárosokat, amelyek mindig azon az oldalon állnak, ahol a nagyobb haszon várható. Pontosan tudta, hogy a csatlakozott balkáni népekkel hány embert tart fegyverben a Török Birodalom, és ezzel szemben mennyire megosztottak és széthúzók a keresztények és keresztyének.

Saját sorsát látta megrekedtnek, kilátástalannak. A dolgos, tevékeny élet terve, amely akár egy jobbágytelken is megteremti két kar munkájával a család kenyerét és biztonságát, szinte elérhetetlen távolságba került. Az ifjúkori lázas kalandvágy és szerencsepróba nem volt haszontalan, megtanította őt a helybenragadt, küzdelmes élet tiszteletére és értékére. Szép lehet egy fejedelemért sebeket osztani és kapni, elesni Krisztus nevével az ajkunkon, hősiesen cselekedni és áldozatot hozni a keresztények közösségéért. De közelről megtapasztalva kiábrándító és szomorúságos volt a mező, amelyen a história zajlik. Becsvágyó parancsnokok küldték katonáikat a biztos halálba, pazarló főurak feledték kifizetni a zsold garasait, tengernyi vér és szenvedés, ahol a seregek elvonulnak. Megtanulta becsülni a békés vidékeket, ahol nyugodt körülmények között a becsületes iparkodás kicsikarja a földből a mindennapit. A boldogság nem más, mint a holnap biztonsága, gondoskodás a mieinkről. Rozáli megértette őt, amíg közös jövőjüket tervezték, teljes volt közöttük az egyetértés. A kunyhó a lápvilágban ideiglenes, átmeneti szállás. Ha vezérségre vágyna, maradhatott volna a katonák között. A bujdosók élete állandó fenyegetettség, ide családot még képzelni sem szabad. A török tud róluk, Máté fejére vérdíjat tűztek, és minden télen, amikor zörgő kóróvá szárad a nádas, a török lángot vet a szél irányába, és fölégeti a bozótot. A nádiak tudják ezt, télen biztonságos távolba költöznek, a vadászatra kiállott katonák néhány perzselt vaddisznót, őzet zsákmányolnak.

A téli szállásra költözés készülődése vetette fel a gondolatot, hogy akár messzebbre is mehetnének. Ki a Török Birodalomból. Nyugati vagy keleti irányba, föl a Dráva mentén az osztrák tartományokig, ahonnan a kereskedők a vasárut meg a szövetet hozzák, vagy átkelni az Alföld néptelen pusztaságain, s eltűnni Erdély hegyei között… Máté elszegődik hajdúnak, csak annyi időre, amíg anyagi biztonságot teremt, aztán megállapodnak valahol. Bizonytalan volt ez a jövő, az öreg Gyűdi, bár helyreállt az egészsége, nem akart innen elmenni, biztatta őket, induljanak csak nélküle, ami neki kell, azt már megszerzi magának, öreg fa átültetésével nem érdemes bajlódni. Rozáli az apját csak nem tudta itt hagyni. Mindent elterveztek, mindent kigondoltak — és aztán nem beszéltek többet róla. Kerülték mindketten, mint a házasságuk békéjét fenyegető szirtfokot. Talán jobb lett volna, ha összecsapnak, vitával és indulattal, könnyekkel és haraggal mérik meg a távozás és maradás érzelmi hátterét egymásban, de mindkettejükben még idilli kép élt házasságukról, amelyben a másik megértése és a szép szó a kormányozó erő. Ők mindenben egyet gondolnak, közös az akaratuk, nem támadhat olyan kérdés, amely megoszthatná őket.

Dzsebes szandzsákbég tevékeny napokat élt. Nappal már nem is ivott, csak szomjoltás céljából fogyasztott a kapásbornak nevezett savanyú lőréből, amit még talán Allah is elnézett neki, s csak esténként engedte meg magának a nehéz, nemes nedűk fogyasztását. Napjai józan, céltudatos cselekvéssel teltek. A halálát készítette elő. Katonaember számára a halál nem rettenetes, az élet föláldozásának kockázatával üzletel, aki erre adja a fejét. A janicsárseregben az előrelépés egyetlen záloga a csatákban tanúsított halálmegvető bátorság, a parancsnokok ezt jutalmazzák. A halál vagy apró előrelépés a ranglistán. Őt a jószerencséje megóvta, csak azért, hogy most udvari intrikák nyomán selyemkötélen végezze. Egyszerűbb lett volna, ha valahol otthagyja a fogát. Nem az elmúlás rettentette, az új helyzet tette mozgékonnyá és aggódóvá: támadt egy élet, ugyan még csak méhmagzat, akiről neki gondoskodnia kell. Még az sem tudható, fiú lesz-e vagy leány, akinek föl kell növekednie akkor is, ha ő már nem tudja egyengetni lépései előtt az utat, elhárítani a fenyegető veszélyeket. Saját családjára nem emlékezett, egy török családban nőtt föl szolgasorban, míg a janicsáriskolába nem került. Nem ismerhette a rokoni, vérségi kapcsolatok erejét, és most váratlan erővel lobogott fel benne a szeretet a tavaszra várt gyermek iránt. Miért is gyűjtötte ő az aranyat? Mit akart a kincsekkel? Elviheti bárki is vagyonát a sírba? De ha van kire hagyni, akkor értelme, célja volt a fölhalmozásnak, a kincsnek!

Eleddig nagyon megvetette a tintanyalók, papok, írnokok, kádik, defterdárok munkáját, róják csak a papirosaikat, neki számolják le az aranyait, aztán olyan jelentéseket firkálnak, s tehetnek elé, amilyeneket akarnak, olvasatlanul ráteszi a kézjegyét. Szedjék meg magukat, ha tudják, és az ő felelősségük, hogy a Budai Vilajetbe és a sztambuli udvarba befutó jelentésekben ne legyen hiba. Most bámulatos gyorsasággal átlátta a rendszer működését és erejét. A hadi dicsőséggel elfoglalt hatalmas vezérek mögött ott ez a csendben megbújó hivatalnokréteg, az ő kezükön csorog át a birodalom minden pénze, és ők gyakorolják a hatalmat, nem a fényes fővezírek. Az elfoglalt tartományban minden föld a szultán birtoka, minden adó az ő jövedelme. A szandzsákbég hivatalt tölt be, megállapított fizetéssel; neki évente ezerötszáz arany jár, s ezt magának kell beszednie a szandzsák adózóitól. A defterdár tízévenként elkészíti az adózók listáját a rájuk kivetett adók pontos összegével, ez a lista bevarrt zsákban megjárja Sztambult, ott jóváhagyó pecsétet ütnek rá, majd visszaküldik. A behajtott adóból szedhette ki a szandzsákbég az őt megillető fizetést, katonái zsoldját, a hivatalnokok járandóságát, a többit be kellett fizetni a kincstárba.

A defterdár, Pecsvi emin, nevében viselve szülővárosa, Pécs hangsorát, lelkiismeretes, buzgó hivatalnok volt. Egyenként elment a falvakba, összeírta a családfőket, megkereste a szabadon kóborló nyájakat, megtalálta az adózás elől elbújt Lak falut a nádasban, és újratárgyalta a város vezetőivel Siklós mezővárosi jogait. A magyar földesurak eltűntek a vidékről, elhúzódtak az ország más részein fekvő birtokaikra, így a jobbágyfalvak összes kötelezettségei szintén a Török Birodalmat gyarapították. Pecsvi emin közvetlenül sztambuli hatalom alá volt rendelve, Dzsebesnek nem tartozott elszámolással, de békés, jó viszonyra törekedett azzal. Nehezebb eset volt a kádi, Kara Kádizádi, aki a török igazságszolgáltatást személyesítette meg a szandzsákban. A kádit a mérték és az igazságosság bölcsességében megöregedettek hagyományos mesterségének tekinti a török népszellem. Ezzel szemben ez a Kara Kádizádi tejfelesszájú, pökhendi, elkényeztetett, éretlen fiatalember volt, aki magas családi összeköttetései révén nyerte el ezt a hivatalt. Rangja szerint ő gyakorolta a felügyeletet Pecsvi emin és a szandzsákbég felett. Mivel a magyarok egyáltalán nem, a törökök pedig igen ritkán látogatták hivatalát, a törvényesség legfőbb őre járta a várost és a környéket, lecsapott a szabálytalanságokra, illetve bírságolt. Pénzbüntetést vetett ki a kóborló kutyák gazdáira, a kocsmákban összeverekedőkre, a sertést tartókra külön adót vetett ki, mert tisztátalan állatot megtűrnek a környezetükben. A bírság sohasem az elkövetett szabálytalanság mértékét követte, mindig az elkövető anyagi tehetségéhez igazodott. A katolikus papot egyszer rajtakapta, amint éppen egy szeget vert be a templom ajtajába. Rögvest százötven akcse bírságot rótt ki rá, mivel a templomépítés a Birodalomban tiltva volt, s a renováláshoz is engedélyt kellett kérni.

Ha Dzsebes most, akármilyen okból, távozik az élők sorából, vagyona a kincstárra száll. Rokona, örököse nincs, a hárem virágai rabszolgák, csak feleség örökölhet a férj után. A méhmagzat ugyan örökösnek számít a fennálló jogszabályok szerint, de ha nincs, aki képviselje érdekeit, akkor a Kádizádi- féle jogalkalmazók úgy csűrik-csavarják a Korán idézeteit, ahogy nekik tetszik. Dzebes fölszabadíthatná és feleségül vehetné Leilát, de a folyamat hosszadalmas, a rabnőnek előbb török hitre kellene térnie, amihez képzésben kellene részesülnie valamelyik dervisnél, ebbe a folyamatba akadályokat gördíthetnek ellenségei, s ha lenne is ideje végigvinni, akkor sem lehet bizonyos abban, hogy a tanulatlan parasztlány-özvegyet nem forgatják ki vagyonából. Tehetne még vallási alapítványt, a janicsárokhoz közelálló bektasi rend számára alapíthatna vagyonából kolostort, amely azután szerződésben rögzített módon gondoskodna Leiláról és a gyermekről. A vagyonmegőrzésnek megszokott módja volt ez, a szultáni önkény az egyházi birtokokat nem háborgatta. Ez a megoldás azért nem tetszett igazán a bégnek, mert a vagyon legalább kilenctizedét éli föl az ilyen alapítvány, s tizednyi jut a valódi örökösöknek. Igaz, nagy biztonságot ígért. Titokban felszabadította Leilát, s nevére a pécsi szandzsákban malmot vásárolt meg egy emeletes házat a pécsi piac mellett, ennek földszintjén négy kicsi bolt is árusított. Titokban cselekedett, terveibe csak Ali, a csorbadzsi, illetve a pécsi kádi láthatott bele. Siklóson nagy zajjal és nagy hírveréssel megbízta Kara Kádizádit egy egyházi alapítvány jogi feltételeinek kidolgozásával. A kádi sürgött-forgott, fontoskodott, nem lesz egyszerű, mondta föltekintve tekintélyes vastagságú könyveiből, hónapok, de talán évek is eltelhetnek, mire minden akadály elhárul, s olyan lesz az alapítvány, amilyennek a bég akarja, s a kellő biztosítékok is bele lesznek építve, jogi értelemben támadhatatlanul.

Elfedő műveletnek igencsak bevált a kolostoralapítás. Kádizádi levelekben beszámolt az udvari köröknek az események ilyetén fordulatáról, s szépen egyetértettek abban, hogy a szandzsákbég előbb töri ki a nyakát, mint sikerülne átmentenie vagyonát. Dzsebes pedig újabb ingatlanokra alkudott Pécs városában Ali közreműködésével. Arra az elhatározásra jutott: Bránkónak kell feleségül vennie Leilát, hogy a tanulatlan leányt ki ne forgathassák a vagyonból, a gyermek pedig biztonságban nőhessen fel. Bránkó megbízható. Csak az, amit kér tőle, túlmegy azon a határon, amit egy baráttól kérni lehet. Ha maga is családot akar, hiszen fiatal ember még, a férfikor delén, akkor nem köti le magát egy látszatházassággal. A vagyon pedig nemigen érdekli ezt a deákot, meggyőződött róla. Hogyan kezdjen hozzá, hogy el ne rontsa?

Ali ponyvás szekere fáradhatatlanul rótta az utakat. A lakiak ügyében fáradva, a pécsi halpiacon árusító helyet vásárolt, a városban és a Lak-Pécs útvonal közepén egy-egy halastavat létesített, és megszervezte a szállítást. Biztatóan alakultak elképzelései, a két tározó lehetővé tette, hogy élőhallal legyen jelen a piacon, a pécsiek hamar rákaptak az újdonságra, hogy van egy kereskedő, akinél mindig friss, élő az áru. Egy nagyobb szállítmány gyökeret is sikerült értékesítenie a déli piacokon, s Jaksával már kiszámolták, ezekkel az ügyletekkel a falu meg tudja termelni az éves harácsot. A szultáni udvar és Dzsebes megkapják ezután az őket illető adót. De ott van még a hátralék, aminek az elengedéséről hallani sem akarnak, mondta Jaksa. Meg a falu jövője. A kitelepítés közvetlen veszélye elhárult, de mi lesz a jövővel. Bottal, fegyverrel jönnek az adósságért. Aki ki tudta fizetni az idei harácsot, az megszerzi a tavalyit meg az azelőttit, csak meg kell puhítani. Ali siránkozott: tételesen elsorolta, mi pénzébe került a két halastó, az őrök, a fuvarosok, az árusok. Csupa költség és veszteség! Mire megtérülnek a befektetései, beteg, öreg embernek csak napjai vannak, az öreg Jaksa is milyen hirtelen elment, talán már meg sem éli… nem való ekkora kockázat ilyen koros embernek. És mindent neki kell intéznie, ebben a mai világban senki nem megbízható, mindenkinek a körmére kell nézni, különben a szemét is kilopják…

Jaksa pontosan tudta, hogy mindenki megtalálta a számítását a halüzletben. Az útmenti fogadós, akinek udvarában a kis halastó létesült, azóta halétellel is szolgál a betérőknek, a pécsi értékesítő pedig szigorú elszámolással tartozik Alinak, aki az első pár szekéren visszanyerte minden befektetett pénzét. A kis ember lényéhez hozzátartozott a siránkozás, de közben odafigyelt Jaksára, s ha ő jobban is járt, azért csak segített a falun.

Jaksa Luigival is szoros kapcsolatban maradt, amióta együtt barangoltak a várat körülfogó mocsárban. Nagyobb gazember, mint Ali, csuka ebben a pontylassúságú keleti világban, harap és rabol. Mindketten, és csak ők ketten tudják: a töltésútba hidat kell építeni, hogy a vizek szabadon áramolhassanak. Jaksa gyorsan tanult, s így kereken megmondta Luiginak: csak ő tudja, hová és milyen hidat kell építeni, meg is tudja építeni, de az az ára, hogy a falu adósságát engedje el Dzsebes. A Török Birodalom is jól jár, a falu is megszabadul az adósságtól. Na, villant Luigi szeme, hogy kinyílt a kis paraszt csipája! Nehéz ügy, mondta, mert ezek mind aranyra éhesek, nem mondanak le járandóságukról. Előbb-utóbb csak beköszönt a tél, és akkor járható lesz az út. A török nem számol a holnappal, tavaszig nincs gondja — és addig is behajtja az adókat. Bottal, fegyverrel, vérrel, de kihajtják a rájákból. Ő természetesen képviselni fogja atyai jóbarátja, a bég előtt a falu óhaját, de semmi remény a sikerre.

Luigi biztos volt a dolgában, kezében a megoldás. Még nem tudja, hogyan válthatja haszonra, de övé a kulcs. Lám, az élelmes parasztja tudja az árát! Neki most már csak azon kell mesterkednie, hogy személye megkerülhetetlen legyen. Kell még, hogy ez az enyhe idő kitartson egy darabig, esetleg történjen egy-két messzehangzó baleset. Utóbbiról lehet gondoskodni is, hogy legyen.

Alinak Bránkóval is volt egy nagyszabású üzlete. Alapos, bonyolult, komoly diplomáciai kapcsolatokat mozgósító manőverről volt szó. Bránkó szülőfaluja lakosságát akarta áttelepíteni erre a keresztény vidékre. Délen, a hegyek között húzódott meg a katolikus horvát falucska. Már senki sem emlékezett arra, hogy évszázadokkal korábban hogyan alakultak a feltételek, de az egy nyelvet beszélő nép azon a tájon három vallásba szakadt. Az ortodox hagyományokat követő szerbek, a katolikus horvátok és az iszlám tanait követő bosnyákok egymás közelségében, de elkülönült falvakban éltek, nem keveredtek egymással. Volt vita és ellenségeskedés korábban is, de együtt kellett élni, így hát tisztelték és elkerülték egymást. A török uralom megszilárdulásával a bosnyákok erőteljes térítőmunkába kezdtek, mögöttük a birodalom erejével, és messziről jött harcos papok vezetésével pokollá tették a környező falvak életét. A horvát falu már elszánta magát a költözésre, Ali és Bránkó a szükséges engedélyeket is megszerezték. Az illetékes szandzsákbég nehezen vált meg engedelmes, jól nyírható juhaitól, de a belgrádi beglerbég megvesztegethető volt, s a Portán is sikerült megtölteni néhány feneketlennek tűnő, mély zsebet.

Többévi munkája volt Bránkónak abban, míg idáig fejlődött az ügy. De egy falut, ha mégoly elkeseredettek is az emberek, nem lehet csak egyszerűen szekérre tenni. Előre kell menniük a férfiaknak, erdőt irtani, megépíteni a falut, odahagyni az őrizetlen családot az ellenséges környezetben. Attól nem félt Bránkó, hogy Dzsebes esetleg nem fogadja szívesen az újabb adózó népességet az elnéptelenedett vidékre, de ennél jóval többet akart kérni. Fegyveres török védelmet a férfiak nélkül maradó faluba a téli hónapokra, adómentességet az első tíz évre, amíg megerősödnek a gazdaságok, és fegyveres kíséretet a költözés idejére. De pénze már nem volt a közösségnek, anyagilag kimerült az engedélyek, pecsétek, fermánok és jóindulatok megszerzésében. Van-e akkora férfibarátság közöttünk — tette föl a kérdést Bránkó, egyelőre önmagának —, hogy ennyi kéréssel odaállhatnék a bég elé?

(Vége)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ