A kérdés a világháló és a közösségi oldalak korában meglehetősen szokatlan. A napokban ugyanis egy bizonyos felmérést végző lelkes fiatal az utcán megkérdezte tőlem, hogy melyik a kedvenc könyvem. És rájöttem, hogy sem én, sem nemzedéktársaim erre a rövid és tömör kérdésre kapásból nem nagyon tudnánk válaszolni. Ugyanis túl sok könyvet olvastunk ahhoz, hogy azonnal ne kérdeznénk vissza: vajon mire is gondol? Szépirodalom? Költészet, próza? Magyar avagy világirodalom? Klasszikus, netán jelenkori? Esetleg értekező szövegek: társadalom- avagy természettudomány? Írások a művészetekről? Vagy valami más, ami összeköti mindezeket? Így aztán üresen maradt a kocka, amit ki kellett volna tölteni, hiszen csak annyit tudtam válaszolni: nem tudok megnevezni egyetlen kedvenc könyvet, illetve ha valamiféle névsort készítenénk, az amúgy sem férne el a kérdőíven.
Azután, amint hazafele ballagtam, el is döntöttem, hogy leemelem a polcról az egyiket, hadd kérjek tanácsot, mert olyasmit olvastam az újságban, amitől, mint napjainkban mondani szokás, egyszerűen kiakadtam.
Csíkszeredában ugyanis már a rendszerváltás előtt azon töprengtek, hogy kellene egy uszoda a vizes sportokban egyáltalán nem jeleskedő, a negyedik ikszen túl pedig már rendszerint reumás székelyeknek, ám a rendszerváltás után a félig kész sportlétesítmény végül katolikus középiskolává lépett elő. Két esztendővel ezelőtt egy kormányprogram keretében nekiláttak az új uszodának, amelyet májusban át is adnának, egy kis szépséghibával. Azt írta ugyanis Hargita megye napilapja, hogy bár úgy tervezték, a szomszédos műjégpálya hűtőberendezései által termelt hő melegíti majd a vizet, most kiderült, hogy ez lehetetlen, mégiscsak földgázra kell kötni az egész létesítményt. Ez a mondat késztetett arra, hogy hazaérve kinyissam a fizika kultúrtörténetét, annak a Simonyi Károlynak a munkáját, akinek Amerikába szakadt, informatikus fiával néhány évvel ezelőtt az első milliomos űrturistaként, illetve űrriporterként találkoztak a világhálós fiatalok. Ebből a könyvből pedig kiderül: a hővezetéssel, a hőátadással kapcsolatban a tizenkilencedik században már mindent tudtak. A termodinamika alapelvei nyilvánvalóan napjainkra mit sem változtak, így maradt a nagy kérdés: hogyan lehetett valamit a huszonegyedik században úgy megtervezni, hogy felépítése után jöjjenek rá: bocsánat, nem működik? Vajon nem kellene megkérdezni most a tervezőktől, melyik volt a kedvenc fizika könyvük, vagy netán arról faggatni őket, hogyan is tették le a hőtan-vizsgájukat? Ne adj Isten, csak nem másoltak össze valamit a világhálóról innen meg amonnan, amint ezen mostanság oly divatos elcsámcsogni? Esetleg nyújtottak egy kis útbaigazítást a mindenhez mindig a legjobban értő politikusok? Miközben visszatettem a polcra egyik kedvenc könyvemet, arra gondoltam: talán majd valamelyik fiatalabb pályatársam ezeknek a kérdéseknek is utánajár. Annál is inkább, mivel ez a póruljárt kacérkodás a termotechnikával alaposan kiüríti majd az úszni vágyó csíki és a Hargita megyei lakosok zsebét, amely amúgy sem duzzad a pénztől, hiszen a legújabb felmérések szerint országosan is utolsó helyen állnak a hazai átlagjövedelmek tekintetében. Talán szakemberek helyett inkább őket kellett volna megkérdezni, hiszen a hideg és meleg, a hűtés és fűtés kérdéseiben ugyancsak járatosak. (2012. április 13.)

* A jeles erdélyi publicista készülő e-könyvéből