(Levelek New Yorkból)

– Te, Arturka – fordult hozzám váratlanul anyám a Lower East Side-on baktatva egy felé – ezek itt mind beszélnek magukban!

A felismerés drága szülőmtől – és miért ne vallanám be, tőlem sem állt olyan nagyon távol. És kifakadásának folytatásaképp erre ő maga is rávilágított:

– Eddig is figyeltem én. Legutóbb, amikor itt voltam már láttam, hogy itt nagyon nincsenek rendben a dolgok. De most aztán teljesen el vagyok ájulva! MINDENKI beszél magában! Énekelnek és táncolnak maguknak az utcán, a buszon, és mindenütt, ahol rájuk jön.

Valamit a városom mentségére próbáltam elősorakoztatni mammogva a toleranciáról, és hogy itt minden mennyire más, de anyu ezt vaktöltény gyanánt engedte is el a füle mellett, mert kitartóan fejtegette álláspontját, amivel tulajdonképpen magam sem akartam a harcot felvenni, csupán megmenteni, ami még menthető kedvenc New Yorkom tekintélyét illetően vele szemben. Ekkor száguldott el mellettünk egy jó középkorú latin asszony, aki odahaza gondosan belepréselte magát egy reccsenésig buggyanó rózsaszínű, fekete foltos macskanadrágba, ami kiolvashatatlan cubákjait és hátsó ülőkére emlékeztető tomporát kíméletlenül tárta a gyámoltalan nézelődő elé.

– A rózsaszín párduc! – ujjongtam.
– Ezek nem látják magukat?! – kerekedett ki anyám szeme.
– Ezek az emberek itt élnek, anyu. Ezeket kicsi gyermekkoruktól mindenért megtapsolják. Ezek itt mindenért tapsolnak, mint az idióták. Ezeknek az embereknek a fejébe karonülő koruktól azt táplálják, hogy ők pontosan úgy vannak jól, ahogyan vannak. Kétszáz kilósan, énekelve, pink masnival és ha kell magukban beszélve. Te ezt már nem fogod tudni megváltoztatni… – zártam rövidre a témát, és azt hiszem, anyu le is tett a továbbiakban arról, hogy ezen rágódjon. Sokkalta inkább arra kezdett el koncentrálni, hogy minél több szót és kifejezést ellessen jártunkban-keltünkben. Addig is magyarul nevelte a helytelenül viselkedőket – mert a pedagógiáról azért nem tett le, csak megfontoltabb lett. Aztán, amikor az első szavakat már össze tudta rakni, a 60-as buszon hátraszólt egy harsány fennhangon telefonon rikácsoló kínai asszonynak, hogy:
– Shut up, bitch!

Azt hiszem, ezeket a külső és benső harcokat előbb-utóbb mindenkinek meg kell vívnia, aki arra adja a fejét, hogy New Yorkba látogat. Főleg, ha ezt többször is teszi. Az emberben olyan feszültségek gyűlnek fel, amelyeket, ha olykor ki nem ereszti magából valamely sajátos módon, akár visszás következményekhez is vezethet. Ezért örvendtem, hogy anyus ilyen vehemensen élte meg New Yorkot, és nem csak egykedvű passzivitással, mint a nyers pacal a lapítódeszkán. És ha már eme oly hasznos konyhai segédeszköz került szóba, nem tudok elsiklani afölött sem, hogy anyám a tőle eléggé nem megszokott hanyagsággal, ez alkalommal nem csomagolta be, és nem hozta magával otthonról a nokkedli szaggatót. Első jövetelekor nem bízta a véletlenre, de most, mintha kicsit elengedte volna magát, s elhitte volna, hogy Amerikában minden van. Nokkedliszaggató is. És ebben majdhogynem tévedett. Adott pillanatban mániákusan keresgettük a nokkedliszaggatót, de legalábbis valamit, ami ezt pótolhatná. Én már hajlandó lettem volna a nyugalom érdekében azt hazudni, már rég nem is szeretem a tejfeles nokkedlit, de anyámnak ekkorát nem hazudhatok, ő pedig már az egyik helyen a kanálisfedőt is kiszemelte, mert azon éppen akkor lyukak voltak, mint amekkora… A legnehezebb dolgom az egyik nagy nevű luxus lakberendezési bolt művészien kimunkált kirakata előtt volt. Anyu ugyanis hosszabban leragadt a kínálat előtt. A pánik jelei akkor kezdtek azonban leginkább kiütközni rajtam, amikor a tekintetét követve egy közepes lyukú fémtárcsát vettem észre valami avantgárd műalkotás részeként a belvárosi bolt ablakában.

– Anyuskám!… Ez a bolt olyan drága, hogy nekünk még nézni is nagyon sokba kerül! Már attól eladósodunk, hogy itt bámuljuk a kirakatot… – próbáltam magyarázni. De ő csak makacsul nézett a tárcsára, mint amikor a macska figyelmét semmivel sem lehet elterelni egy moccanó szösszenetről.
– Pedig pontosan ez az!
– Mi?…
– A nokkedliszaggató!
– Az képzőművészeti alkotás…
– A fejed lágya!… – csóválta meg a fejét anyám.
– Inkább kölcsönkérünk… – ígértem meg.

Így aztán első adandó alkalommal, amikor egykori laktótársamnál jártunk vendégségben, néhány udvarias szófordulat után anyu fel is hozta a nokkedliszaggatót Marikának. Az pedig készségesen adta kölcsön, hogy aztán olyan diadalittasan vonulhassunk vele haza, mintha éppen a Himalájára tűztük volna ki a székely zászlót.
A mindennapjaink mindent egybevetve pompás hangulatban teltek, jókat kacarásztunk, élcelődtünk egymáson meg másokon, és jó volt látnom, amikor este fáradtan dőlt el az ágyán, anyus előbb mindig kilesett az ablakon, és jóéjt köszönt a városnak is.

– Micsoda dolgom van nekem! Micsoda dolgom!….

Örömmel nyugtázhattam, hogy szereti a számára vásárolt kerekes ágyat. Abban is megegyeztünk, hogy alkalomadtán meg is sétáltathatom vele az emeleti folyosón, ha nem bánja. És szerintem nem is bánta volna. Amint már utaltam rá, anyám rendkívüli módon felszabadultan viselkedik New Yorkban. És dohogásai ellenére nagyon szeret itt lenni.
A kerekes ágyat Brighton Beachen vettem, ami Brooklyn legtávolabb eső zuga, remek strandolóhely, és a magunkfajta európai népeknek nagyszerű bevásárlási terület is az ott élő orosz közösségnek hála, akik olyan nagyon ellepték azt a részt, hogy a térképek Kis Ogyessza gyanánt is emlegetik Coney Island ama részét. A Málenkájá Gyévuska nevű otthonteremtő boltban bukkantam a német gyártmányú és helyenként magyar feliratokkal is ellátott ágyra. A magyar nyelvű címke jobbára olyan hasznos tanácsokat tartalmaz azok számára, akik azt el tudják olvasni, hogy az ágyat például nem célszerű megenni, és bizonyos részei fulladás veszélyt jelenthetnek csecsemők számára, amennyiben lenyelik. Előző tapasztalatomból tudtam, anyámban bízhatok, semmiképp sem akarja majd megenni a kerekes német ágyat. Kényelmesnek meg roppant kényelmesnek mutatkozott. Ott, a Málenkájá Gyévuska nevű kiskereskedésben erről az elárusító illegális mexikói segédmunkás lelkes bíztatására magam is meggyőződhettem, amikor kihúztuk az ágyat a vasedény és virágváza részlegen, és kényelmesen leheveredtem.

– Ez még magát is elbírok! – okoskodott a mexikói.
– Engem nem kell elbírjon.
– Ezt mondok. Hogy elbírok.
– Az anyámat bírja el…
– Hol van mama?
– Majd jön.
– Óh! Az nagyon jó. Mama jön. Elbírok.

Gondoltam, véget vetek ennek a terméketlenné váló beszélgetésnek, és elégedetten rikkantom:
– Rendben: megveszem!
– Becsomagolok! – örömködött az ember, aki, ha vigyorgott, olyan volt, mint az egyik manó a Hupikék Törpikékben.

A csomagolás abból állt, hogy a műanyagzsákot visszahúzta az ágyra, és hasított bele két lyukat fogantyú gyanánt. Mikor a számlát egyenlítettem, a manó elém ugrott az ággyal, és lelkesen intette, majd ő gondoskodik rólam mindvégig, amíg el nem hagyom az üzletet. A bolt elé érve, kicsit tétován fürkészte a szememet. Én meg az övét.

– Hol parkolunk?
– Kik?
– Maguk.
– Mi?
– Hol?
– Már hogy én?…
– Magán. Hol van autó?
– Rajtam? Milyen autó?
– Hol visszük ágy?
– Ágy visszük metró! – váltottam az ő nyelvezetére, és egyúttal abban a pillanatban számomra is megviláglott ennek a vásárlásnak, de főleg a hazaszállításnak az abszurditása. A manó is eltöprengett a hallottakon, és a magasba nézett, ahol a metrósínek emelkedtek háznyi magasan az utca fölé.
– Hol lakunk?
– Ha maga is ott, én Manhattanben.
– Óóóóóóh! – ámult el a manó, mint minden olyan lény, aki csak akkor jár a szigeten, amikor valami vendége érkezik szülőhazájából, és egy nap alatt lerohanják a Times Square-től a Szabadság-szoborig a kötelező köröket, na meg július 4-én
– Mannahatta!… – ismételte.
– Pompás utazás lesz, bízza csak rám – mondtam, és kikaptam álmélkodásában megdermedt karjaiból a bútordarabot, és felkapaszkodtam a 120 éves lépcsőkön a két emeletnyi magasban nézelődő metrómegállóba. Sokáig nézett utánam, sőt, a kollégáit is előhívta a bolt pincéjéből, nézzenek egy őrült manhattani nagy fehér embert, hogyan cipekedik az ággyal a feje tetején oda fel a magasba. Félúton rendőrökkel is találkoztam, akik természetesen a sértetlen rendet őrízték fánkok és kávé társaságában, és cseppet sem rejtették véka alá megdöbbenésüket a metróba kapaszkodó ágy láttán. És hogy a dolognak pikantériája is legyen, a rossz oldalra kaptattam fel, tehát a peronról vissza ereszkedtem, megkerültem a rendőröket, mielőtt a másik peronra felmásztam volna. Egyikük hátra is tolta a szeméből a sisakját, és csípőre tette a kezét, hogy hivatalosabbnak tűnjön, ha esetleg valami csínytevés járna a fejemben. Mert egyébbel sem magyarázható egy ilyen fülledt nyárestén, ha valaki egy kerekes ággyal flangál fel és le a metró grádicsain kvázi céltalanul.

Mire a történet végére értem, anyukám már elaludt. Lehet, hogy álmában még kicsit hazaugrott Szatmárra, de igazából Brighton Beach, a nokkedlisztaggató és egyéb emlékezetes New York-i élmények ölelték az álmát a párkányon nyújtózkodó Mikred, a mikulásvirág csendes oltalma alatt.

New York, 2013. február 15.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ