Vendégül láttunk egy költőt. Nem sírom vissza azt a másfél hetet.
A költő idegenbe szakadt távoli rokonunk, aki egykor magára erőszakolt remeteségét tulajdon szellemének pallérozásával gondolta ellensúlyozni. Így jutott el a Múzsák hegyére, ahol nem csupán hosszú időre ütötte fel tanyáját, de mái napig láthatóan fenemód jól érzi is magát.
Bárki érkezett, a költő rímekbe szedte gondolatait, s úgy tájékozódott hogyléte felől. Rendre kéznél volt egy-egy szonettje, elkápráztatni gyanútlan látogatóinkat. A negyedik napon már senki sem jött hozzánk, a postás az utcáról dobálta be a leveleket.
A költő hajnalig dolgozott, délben kelt. Míg föl nem ébredt, lábujjhegyen járkáltunk az előszobában, s ha bármelyikünk figyelmetlenül nyúlt – például – az evőeszközökhöz, villámló szemmel utasítottuk rendre. Hogy fog dolgozni a költő, ha idő előtt fölzavarjuk!
Reggeli után szótlanul sétálgatott a kertben, majd a tornácon foglalt helyet, s hosszan nézett maga elé. Ilyenkor tudtuk, hogy alkot.
A vacsora elfogyasztását követően újból maga elé meredt – hamuszín arca ostobán tükröződött az asztal üvegfelületén. Lehetett érezni, hogy az irodalom, az valami nagyon komoly dolog.
A búcsú könnyesre sikerült. Amikor a pályaudvaron vonatra szállt, hálapénzt fizettünk a bakternak.
Így történt, valóságosan.