Válaszféle Gergely Tamás kér(d)ésére

Nem is rossz ez a kérés, épp a nyugdíjba „vonulásom” első napjaiban – hogy számot vessek azzal a huszonnégy évvel, amit Magyarországon éltem meg. (Köszönet érte Gergely Tamásnak.)

Talán érvényes, talán nem az az észrevétel, hogy némely írásomban az erdélyi magyar ember Magyarországon tovább kacskaringózó életútja igen-igen hasonlít az általános emigráns sorshoz. Nem tudom, mert nem volt részem „igazi”, idegenek közé szakajtott életformában, viszont meglehetősen sokat olvastam róla, és legjellemzőbbnek a Márai látleletét tartom: soha sehol nem érezte magát otthon. Igaz, én sem – ebben rokonok vagyunk…

Most talán meghatározónak tartom azt, amit az első években még nem tudtam magamnak megfogalmazni: a kisebbségi magyarként a többségi magyarsághoz csatlakozó (törleszkedő, alkalmazkodó, igyekvő, törtető, illeszkedő vagy attól elhatárolódó) személyiségnek az identitásával és identitásáért kell – furcsa mód – a legkeményebben megküzdenie. Kisebbségiként halálpontosan meg tudta fogalmazni az identitását, hiszen ezt a legkönnyebb az idegennel, a másikkal, az ellenséggel szembesítve kialakítani. Sokkal nehezebb olyan körülmények között, amikor a személyiségnek a maga leghitelesebb szerepkörét kell nem konfliktuálisan, szembesítéses módon, hanem önmaga teljes komplexitásából, jellemének legsajátosabb attribútumaiból kialakítania. Hogy ezeket a folyamatokat megértsem, s irodalmár lévén (meg mivel az erdélyieket gyakorta vádolják azzal: túlságosan is lefoglalja őket a maguk Trianon-szindrómája, transzszilván-mivolta), az utóbbi időben írtam néhány esszét-értekezést-elemzést, szélesebb kitekintésre serkentvén magam: Németh László ürügyén Magyarország jelenkori tévelygéseiről; Páskándi Szekusok c. regénye kapcsán az erdélyi ember lehetséges személyiségtorzulásáról; Bródy Sándor műve (A nap lovagja) nyomán a magyar zsidóság asszimilációs dilemmáiról. (Ezek az írásaim már kötetben is megjelentek: Az identitás elvesztése, Felsőmagyarország K., 2012. Igaz, elég bikkfanyelven írtam a „szakmaiság” érdekében; honoráriumként csak példányokat kaptam, ha tehát valaki netán olvasni szeretné, postán eljuttathatnám.) A cigánysággal kapcsolatosan írtam egy nagy esszét. (Olvasható online-változata is: Hitel, 2010/ 11-12.sz.) Ezekről az igen bonyolult kérdésekről tehát most nem szólok. Megkísérlem sűríteni mindazt, amit okultam.

Nemrég egy irodalomelméleti konferencián tartott előadásomban, teljesen más összefüggésben, tettem egy zárójeles megjegyzést, és akkor esett le a tantusz: hogy én – mint „emigráns” – milyen hihetetlenül szerencsés vagyok. Ti. ugyanarra a kolozsvári egyetemen (de még inkább mellette, könyvtárakban és pl. a Korunk környékén) szerzett szellemi poggyászra egyetlen élet alatt két teljesen különböző pályaívet és szerepkört tudtam felépíteni. Romániában, ha az ember éjszakánként félretette a napi mindenféle nyomorgást, egy mannheimi értelemben vett „szabadon lebegő értelmiségi” életformát élhettünk a szűkebb baráti körben, viszont semmiféle szakmai fejlődésre nem volt lehetőség a szellemi szabadság és kulturális intézmények teljes hiánya miatt. Magyarországon ezt teljesen át kellett alakítani a professzionális irodalmár életformájává. Ezt én akkor kezdtem, 39 évesen, amikor egy anyaországi bölcsész nagyjából a pályája csúcsára érkezik, és kb. 60 éves koromra sikerült pótolnom a húsz év lemaradást. Ehhez nagyon gyorsan, a ki(be-, át-, ide-)településtől számítva egy éven belül el kellett dönteni, mit akar az ember. Elsősorban jól akarok-e élni, vagy valóban azért menekültem el, mert az eredendőnek tekintett hivatásomat próbálom teljesíteni. Ez utóbbi mellett döntöttem, ezért magánéletről alig is beszélhetek, csaknem minden időmet az íróasztal mellett és könyvtárakban töltöttem. Anyagilag el is jutottam nagyjából egy élhetetlen anyaországi szakképzetlen munkás színvonalára (mindent a nulláról kezdtünk, máig nem kaptuk meg a román államtól az elvett lakásért a kártérítést), a hivatásom területén viszont sikerült többé-kevésbé pótolni a csaknem bepótolhatatlan hiányosságokat, s némi elismerést szerezni szakmai körökben. És ez nagyon tanulságos. A lakókörnyezetünkben afféle „jöttment románnak”, tehát emigránsfélének, idegennek tekintenek. Az irodalmi és az egyetemi életben – az „erdélyi különcségeimmel” együtt – végül is elfogadtak, némelyek megbecsülnek, sőt szakmai jellegű barátságokra is szert tettem. Ehhez azonban tudni kellett a mértéket: „hatalmat” jelentő és anyagi javakkal járó pozícióra nem szabad törekedni, vállalni kell egy kicsit több feladatot, több hátrányt és kevesebb hivatalos elismerést. Egyetlen példa. Rám bízták a humán tudományokat összefogó tanszék vezetését; hat évig nagy buzgalommal vittem, felfejlesztettem a tanszéki könyvtárat, programokat-tanterveket dolgoztam ki, művészeti napokat szerveztem, pályázatokat vezettem – mindaddig, míg ingyen kellett mindezt végezni; amikortól törvény szabályozta a vezetői pótlék kifizetését, akkor a tanszéket beolvasztották egy nagyobb intézetbe. „Nem pöröltem, – Félreálltam, letöröltem.”

Ha azt mondom, hogy mindent összevetve szerencsés vagyok, erre gondolok: ha már el kellett jönni Erdélyből (pontosabban: Romániából), igyekeztem a legjobbat kihozni magamból; éltem, de nem éltem vissza a kínálkozó lehetőségekkel; és abból, amivel (szellemi értelemben) gyarapodtam, próbáltam valamicskét visszajuttatni az enyéimnek. Ez így szinte túl szép is. Egy nagy vágyamat nem sikerült megvalósítani. A kilencvenes években mindent elkövettem, hogy afféle igazi „európai polgárként”, kettős életformát alakítsak ki, mármint: egyszerre „magyarországinak” és „erdélyinek” is lenni. Kifejezetten emiatt vállaltam el a nagykőrösi főiskolai tanári állást akkoriban. Marosvásárhelyen még nem volt magyar főiskola; addig koslattam (vásárhelyi kollégákkal), amíg sikerült az otthoni ex lex egyházi tanítóképzőt a mi tagozatunkká nyilvánítani, készítettem a pályázatokat nemzetközi felsőoktatási kapcsolatokra, jártam haza (ingyen) tanítani, magyarországi diplomát adtunk a vásárhelyi hallgatóknak stb. Így képzeltem el az életemet (nagyképűen, mint a nyugat-európai egyetemek közt ingázó híres professzorok…), Marosvásárhely és Nagykőrös között portyázva. És ez már sok volt, mert kiderült, ezen a szinten már magas politikai és gazdasági érdekek mozdulnak meg, ez már hatalmi kérdés, amihez nekem nem lehet közöm.

1988-ban Györffy Kálmánnal (a húsz éve hallgató kiváló íróval) beszélgettünk arról, hogy is lesz az, ha elhagyjuk a szülővárosunkat. Mit hagyunk el? – csodálkozott Kálmán. Hát a városunk, melybe beleszülettünk, már réges-rég elhagyott bennünket. Valahogy így: szülőföldem az volt, egy fikció, oda mindig visszavágyom. Hazám nem volt, s a fentiek ellenére Magyarország soha nem lesz a hazám (de ez egy bonyolultabb, kifejtendő kérdés volna). Kelet-európai embernek elég nehéz ezt megszoknia, de a világ is szétesőben van.
A témával kapcsolatosan pedig minden egyebet megírtam, különböző lapokban, az eltelt húszegynéhány esztendőben.

Szász László

1. Gergely Tamás:
   2013. február 21. 15:21

   Milyen érdekes: senki sem lepõdik meg, hogy egy magyar emigrációban él Magyarországon. És van olyan is, aki belsõ emigrációban él…