Mi lehet más, mint az örökösi jogállás ilyen vagy olyan elvitatása egymástól?!  Amint az történik most Sütő András örökségével kapcsolatban, egészen pontosan azzal a pusztakamarási házzal, amit az egyik örökös – az unokaöccs – most úgy hirdet az újságban (az író gyerekei bosszúságára), hogy „Eladó Sütő András pusztakamarási szülőháza tulajdonjogának egy része. A ház emlékházként, múzeumként fog működni, a helyi, főként magyar közösség aktív bevonásával. Olyan komoly vásárlók jelentkezését várjuk, akik nemcsak el tudják képzelni a ház fentebb vázolt sorsát az elkövetkezendő legalább 5-10 évre, de a hasonló kulturális projektek és pályázatok terén már sikereket könyveltek el, és a vásárláshoz elegendő anyagi forrásokkal rendelkeznek.”

Az unokaöcs kijelentette: ha lesz komoly vásárló, ha nem, ő eladja a részét. Mert a mostani állapotnak így semmi haszna. Ebből aztán bonyodalom keletkezett az örökösök közt.

Minderről nemrégiben a Népszabadságban számolt be Pap Sándor Zsigmond, aki részletesen ismertette a ház körül ennek apropóján kialakult és úgy tűnik, végső hatósági egyeztetésre váró vitát. Azt viszont elfelejtette (?) megemlíteni, hogy a szóban forgó ingatlan egyáltalán nem az író Sütő András szülőháza, mert azt a szülei jó ideje elbontották; tulajdonképpen a szülők házáról van szó, ahová Sütő András már csak vendégként járt haza olyankor, valahányszor szükségét érezte édesanyja könnyű álomra tett ígéretére.

A riportból kiderül, hogy a szövevényes öröklési képlet egyáltalán nem kedvez a jeles alkotók emlékhelyei közösségi megőrzésének, gondozásának és működtetésének, nevetséges és abszurd helyzeteket teremt az életmű tisztelői és megbecsülői szemében. Így történik ez most is, s ezért aztán, ahelyett hogy szerényen, de hatékonyan működő irodalmi intézményként állna a turistaforgalom érdeklődését még ma is felkeltő Sütő-ház, az író emlékezetét jobbára inkább az örökösödési periratok és a nyomukban született újságírói beszámolók „ápolják”.

Cseke Gábor