(Puzzle-darabok életemből)

Pampa árul el ennyi év után nekem egy titkot, hogy azok a teli gabonászsákok, amik rendszeresen jöttek ősszel, s kerültek a padlásra vagy a konyhai nagyszekrénybe és mellé, a nanó csergedi birtokának a jövedelme voltak. Nem a nagy világégés vagy kollektivizálás félelmétől menekítette s íratta át nevére még jó időben a vagyon egy részét, inkább apó lázas üzleti vállalkozásai késztették erre még a harmincas évek végén. Apót rendkívüli ambíciója, ötletgazdagsága s a majd megmutatom magának, anyu késztette arra, hogy otthagyja a nagy sikerrel végzett mezőgazdaságot s áttérjen az ipari vállalkozásokra. Minden, amit a gazdálkodással megszerzett, amit Csittszentiványon szívós és hozzáértő munkával megsokszorozott, pillanatok alatt ráment a különféle vállalkozásokra, ilyenkor nanó kellett kezességet vállaljon, s úszott az övé is. Apó nem szégyellte földműves voltát, de amikor elszerette s feleségül vette a csittszentiványi jegyző feleségét, azt akarta, hogy nanó folytathassa azt az életmódot, amiben addig része lehetett. Bálok, Szovátára hintózás, színházba járás, olvasás, mi minden még! Ehhez jobban imponált, ha a férfi vállalkozó volt. Kiadta földjeit, s ha már összeállt valakivel üzletelni, akkor az arisztokrata kellett legyen, erre jó volt a malomfalvi báró, akivel sajtgyárat alapítottak. A nyersanyag s a munkaerő adva volt, épületet is kaptak hozzá, a hírek szerint Bukarestben nagy a kereslete a sajtnak. Rövid számítás szerint egyetlen úttal be lehet hozni a banki kölcsönt, amit az apó s a báró földjei fedeztek, aztán majd jön a haszon.Csak hát ember tervez s Isten végez. Olyan sajtot termeltek (igaz, ennek volt kereslete), hogy tárolni nem lehetett, azonnal piacra kellett vinni, s ha valami most sem jellemzi a román vasutat, az akkoriban sem volt erőssége: a pontosság. Mire vagonokat tudtak szerezni s megpakolták, olyan szokatlan hőség állt be, hogy már félúton félreterelték a messzire bűzlő szerelvényt, s a Ploiesti környéki cigányok hónapokig ehették az akkorra eladhatatlanná vált büdös sajtot. Akárhányszor sajt került a reggelihez, Apó utánozta a malomfalvi bárót, aki, mikor Apó visszajött a félbeszakadt bukaresti útról, itt, a nyárádtői házban a hátán összekulcsolt kezekkel rohangált fel s alá: én a Nyárádba ugrom, Árpád, értse meg, Árpád, én a Nyárádba ugrom. Mire Apó: dehogy ugrik, báró úr, dehogy ugrik. Az ötvenes évek közepén a Svejket játszották Vásárhelyen, ott ült nanó fekete csipkeruhában (első gyermeke halála után, a negyvenes évek elejétől csak feketét hordott) és az elmaradhatatlan kesztyűkkel, apó is sötét rendruhában,s amikor elhangzott a színpadon, hogy a legyek leszarták Ferenc Jóska képét, tüntetőleg felálltak s kivonultak, ilyen színházba, ahol ilyen szavakat használnak, nem járnak többet. Pedig távolról sem voltak prűdek, otthon, családi körben elhangzottak ennél zaftosabb szavak is, de a színházzal szemben más elvárásaik voltak, más otthon szűk körben, na de a színpadon…! A rosszul sikerült sajtvállalkozás nem szegte kedvét apónak, monumentális mennyiségben vásárolt fel dinnyét, majd malacot, ugyanazzal a céllal és kimenetellel, mindig Bukarestben akarta értékesíteni, ám a szállítás, amit befolyásolni nem tudott, keresztülhúzta számításait.

Az a viszonylag kevés dinnye, ami túlélte a szállítást-potyolódást, áldozatául esett a bukaresti piaci tolvajoknak, hadsereget kellett volna fogadnia az őrzésre, s mivel legalább két nappal a nyitás előtt hatalmas halmokban a piacra kellett vinni, ha védte az egyik felét, a másikat fosztogatták, ami pedig maradt, az útiköltségre volt csak elég, hogy hazajöjjön. A malacokon, mire meglett a szükséges mennyiség, valami ragály ütött ki, még szappannak sem volt szabad bedolgozni, többe került eltakarításuk, mint a beszerzés. Folytathatnám a sort, a vége az lett, hogy jött a csőd, s a bank elvitte azt a keveset, ami még a nevén volt. Ott voltak még a hitelezők, s apónak, ez óriás betűkkel volt kiírva, a legfontosabb az üzletelésben nem a nyereség volt, hanem hogy a neve tiszta maradjon. Ez arra késztette, hogy a még megmaradt két ökröt eladja, s itt segítetett be a második világháború okozta hatalmas infláció is, az ökrök ára úgy felduzzadt, hogy mire a hitelezők tábora elé állt azzal, hogy fizet, Éljen Bartha Árpáddal búcsúztatták adósságától és a vállalkozásoktól. Nekem még sikerült egyszer rávennem arra, hogy pénzzé tegye az udvarukon termő körtefa egyedülállóan édes, húsos, leves, vörösbelű termését. Többszöri dicséretemre, hogy ilyen körte nincs a piacon (s tényleg nem is volt) meg is rakott egy nagy hátizsákot, begyalogolt a nagypiacra kora hajnalban, mi meg már kint, Nyárádtőn vártuk a déli hazajövetelt. Jött is az üres zsákkal s elégedetten, mert képzelje, anyu, kikkel találkoztam a piacon, s azzal felsorolta a rég nem látott rokonokat, ismerősöket. Csak nem engedhette el üres kézzel őket, odaajándékozta az egészet. Nanó s apó hatalmas szomorúfüzes udvarán, fogadott, ha belül kerültél a kiskapun. A nagykaput csak több ember segítségével lehetett kitárni s tíz évben egyszer volt rá szükség, rég nem járt szekér ki és be. Egy óriási malomkő uralta az udvar közepét. Kényelmes ülés- magassága s hatalmas tere késztette arra apósom, hogy minden ünnepi alkalommal a kő köré csoportosítsa és fényképezze a családot. Ezen tanultak nanótól a lányok táncolni is. Ő énekelte, majd Pampa s Bábi is, hogy doktor Hakapeszik Ödön, s polkáztak rá. Később a Yes sir Yes my Baby-re a charleston, igaz, ez nem ment olyan simán, mint a polka, amelyiknél a teljes udvar füves részét körbeugrálták, a charlestont csak a kőszínpadon kellett járni, s ha Pampa meg én a nanó bemutatta lépéseket hamar eltanultuk, Bábinál elég sok időbe telt, míg bemagolta. Még két apróság nagyon ide tartozik, a hatalmas szomorúfűz amelyik ontotta a szarvasbogarakat (naplementekor tízesével lehetett fogni s ijeszteni vele a lányokat), egy- és kétszarvú is volt a lassan korhadó, több méter kerületű törzsben, és a konyha ablakaiból ránk mosolygó pirosodó kilós paradicsomok örökre Nyárádtőre emlékeztetnek. Nanó egy-egy szebb paradicsomot még zölden leszedett, és a konyhaablakban, a napos oldalon érlelte őket, így megőrizték keménységüket, s be tudta ütemezni az érést. A szomorúfűz még otthonlétem idejében kidőlt, s a konyhaablak eltűnt a házzal együtt, amikor nanó, a kilencvenkettediken túl egy hónap késéssel követte apót, hogy a túlvilágon se maradjon egyedül. Lányuk eladta egy székelynek a házat és az udvart, s az a földel egyenlővé tett mindent. Amikor 96-ban mint svájci állampolgárok hazalátogattunk azzal a tervvel, hogy a több mázsás malomkövet megvesszük és átmenekítjük, Nyárádtőn már semmi tárgyi emléke nem volt az oázisnak, s a székely betegszabadságon nyomta az ágyat, mert az a fránya malomkő kibabrált vele, olyan hihetetlen erőfeszítésébe került szétverni, hogy ágyba került. Eszembe jut egy nanóra meg apóra jellemző kis történet. Szokásos vasárnap reggeli érkezésünkkor üres volt a ház. Már rosszra gondolva, hisz közelebb voltak a 90-hez, mint a 80-hoz, kiabálni kezdtünk, s először az udvarban meg a csűrben, a tyúkól és gémeskút körül kerestük őket. A kertből bugyborékoló kacagás, Nanó jellegzetes nevetése hallatszott. Cseresznyearca amúgy is mosolyra állt, de ha kacagott, és ezt gyakrabban tette, mint bárki más a Gyárfásoknál, azonnal átragadt a társakra). Bosszankodó, zsörtölődő apó-hang ütötte meg a fülünket. Kimentek, mint mindig, érkezésünk előtt, hogy előkészítsék az ebédet, friss zöldséget szedni, s apó elszédült, mint a lassított filmeken, úgy dőlt el, s hanyatt fekve kapálózott valami kapaszkodó után, akár egy teknőc, nanó meg a kapa nyelét próbálta a kezébe nyomni segítségül s e groteszk helyzet kacagásra késztette. Ha ez nálunk történik, ne adj isten édesapámmal, hát először a mentőket, orvost, papot kellett volna riasztani, az utolsó kenettel csak azért nem foglalkozunk, mert református. Hónapokig eltartott volna az utórezgés. Alapjában két különböző nyárádtői napot, nyárit és télit éltünk. Nyáron a nap nagy részét a fürdés a Maroson töltötte ki és a fölséges ebéd, utána kártyaparti, beszélgetés. Télen meg a véget nem érő máriás, többnyire olyan lapokkal, hogy mi, a fiatalabbak nyugodtan kioszthattuk színével felfelé is a lapokat, annyira ismerősök voltak, s mégis izgalmassá tette a játékot a sportszerű vetélkedő, mindenki azzal ült le, hogy nyerni akart, nem unaloműzés volt, hanem igazi verseny. Nanó jól játszott. Igaz, ha ott volt apósom, akkor nem ült le az asztalhoz, hogy legyen hely a vendégeknek. Apó meg az egész életére jellemző üzleti ügyeit kísérő balszerencséjét szidta, s nem a természettől elkoptatott memóriáját. Időnként, amikor már nem volt per- vagy parti döntő jellege, hallgattunk nanó biztatására,hagyjátok nyerni az öreget, legyen jó hete, s úgy, hogy ne vegye észre, kisebb- nagyobb műhibákkal közelébe tereltük a szerencsét. A téli reggeli érkezésünkkor apó már az ajtóban mondta, anyjuk, kínálja meg a vendégeket egy kis pálinkával, amire jött a kontra, Árpád, maga akar inni, miért nem mondja így? S azzal elkezdődött az ártatlan heccelődés, amibe egy-két kupica pálinka után apósom is bejátszott, s az amúgy magába zárkózott tudós ilyenkor kinyílt, megmutatta valódi arcát, élvezettel hagyta elpukkasztani a rá vonatkozó élceket, és riposztozott sűrűn. A tizenöt éves házassági évfordulót anyósomék Nyárádtőn tartották, s mi, a két, már biztosra vehető vőjelölt is hivatalosak voltunk. Az ünnepség célja az is volt, hogy minket színvallásra bírjanak, ez lett volna a keret a leánykérés már időszerű aktusának. A jó pálinka, étel meg bor szóra késztette apósom, ki összegezve a másfél évtized tapasztalatát, kezdte felsorolni, hogy miért nem érdemes megnősülni, s jókat kacagva a saját viccein, élvezte a két jövendőbeli vőnél a teljes sikert, s egyáltalán nem akarta meghallani a mama s nanó már-már vészt jósló beszólásait. Eltűnt előle a borospohár, sűrűn kapta a kávét, de ez csak pillanatnyi hallgatásra kényszerítette, a hallgatók tábora megtízszereződött a zsúfolt ötös buszon, ahol újraéledt, s folyt a sose nősüljetek meg, Guszti s András-tiráda, aminek csak a mama intése vetett véget: megüti a guta, vénember, olyan piros az arca. Hétközben nanó kötötte a fantasztikus türelmet igénylő hatalmas csipketerítőket, függönyöket, máskor a lábbal hajtott Singer varrógéppel dolgozott, munkáját apó hírkommentárjai szakították időnként meg. Ha befejezte a ház és kert körüli munkákat, szorgalmasan olvasta az előző heti lapokat. Az évek multával romlottak a nanó szemei, merevedtek az apó ízületei, a történések pedig leszűkültek. Vasárnapi látogatásainkra lassan átvettük a teendőket is, persze a konyha nem élt a nanó utasításai nélkül, s a kertbe is ki kellett jöjjön apó, hogy mindent megkapjunk. A nyalánkság a mindenkori desszert, az én feladatommá lett, mert férfierőt kívánt, egy pléhpohár piros ribizlit kevés kristálycukorral és két tojásfehérjével kellett jó órányi munkával kemény habbá verni, míg sikerült, és fejedelmi záróakkordja lett a vasárnapi ebédeknek. Megismétlődő jelenete volt a desszertevésnek, hogy édesszájú sógorom, Guszti megvárta, míg mindenki vett a nyalánkságból, még rákérdezett, hogy eleget vettek-e, azzal maga elé vette a tálat, abból kanalazta ki a megmaradt többszörös adagot. Évekkel később örök kíváncsiságom vitt rá, hogy fiammal, a kétéves kis Andrissal a nyakamban, vasárnap, míg a család az ünnepi ebédkészítéssel volt elfoglalva, átsétáljak Malomfalvára, s végre a kis román templomot belülről is megnézzem. A Maroson egy függőhíd vezetett át közel 80 méter hosszan. Azt hiszem, mindenki látta már valahol az Einsiedelnből (hatalmas búcsújáró hely Svájcban) származó képet, hol az őrzőangyal széttárt védő karjai alatt egy kislány, viharban segíti át öccsét a sötét, rohanó, törött karfás, hiányos deszkás pallón, a megduzzadt patak fölött. Valahogy így mentünk át mi is Andrissal ezen a hídon, ez még kiszámítható volt, de az, hogy amikor megjelentünk a kis ortodox templom ajtajában, a pópa megszakítja az istentiszteletet és minket előretessékel a fal mellett húzódó fatrónusok egyikébe, az már nem. Valószínű, arra számított, hogy áttérít, de arra nem, hogy ezeket a díszülőhelyeket már annak idején is csak dekorációnak szánhatták, s amikor leültem Andrissal az ölemben, hatalmas robajjal dőlt össze az egész alkotmány, az istentisztelet megszakadt. Amilyen gyorsan csak lehetett, hátráltam ki a pópa sűrű bocsánatkérései kíséretében a templomból.

(Folytatjuk)

1. G:
   2013. február 20. 17:01

   Hogy ez a Svejk…!

2. András Gyárfás:
   2013. február 21. 04:52

   Hát igen Svejk…!Ma kissé érthetetlen mikor az emberek nagy tömege azért megy a színházba mert meghallotta,hogy ott a nyílttéren közösülnek és végzik dolgukat a színészek(nagy és kis dolgukat).
   Megváltoztak az idők,elvárások,elbírálások,hozzászólások….