Újabb tanulmányt közölt a Kolozsvárott élő Cseke Péter irodalomtörténésztől a Hargita Népe (Aki „kétszeres lelki testvére” volt Tamásinak. HN, 2013. január 15.); a cikk  a két világháború közötti erdélyi irodalom jelenségeire fókuszál, középpontjában a jeles irodalomszervezővel, Jancsó Bélával. Az írás azért is érdekes, mert feleleveníti a korabeli Kolozsvár szellemi életét, amelynek Jancsó az egyik jeles animátora volt. Lakásának címe igazodási pont volt nem csak Erdélyben vagy Magyarországon, hanem Európában, sőt a tengeren túl is.

„Cluj – Kolozsvár, Str. Moţilor – Monostori út 16. A két világháború között évente levelek/levelezőlapok és kéziratok százai érkeztek erre a címre. Nemcsak Erdélyből és Magyarországról, Bukarestből és a Kárpátokon túlról – de Londonból, Oxfordból, az Amerikai Egyesült Államok legkülönbözőbb városaiból, Párizsból, Rómából, Berlinből, Bécsből, Pozsonyból, Prágából is. Attól függően, hogy a Trianon utáni első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek tagjai 1923 után a világ „mely sarkába” kerültek, illetve az Erdélyi Fiatalok munkatársai a harmincas években honnan jelentkeztek.

A nyolcvanas évek elején, amikor felszámolták Jancsó Béla (1903–1967) lakását, kevesen tudtak már arról, hogy milyen értékes irodalom- és művelődéstörténeti örökséget rejt a Monostori útra néző szoba, illetve a mély kapubejárat jobb oldali falába épített – „titokzatos” – vaspántos szekrény. Így csaknem kárba veszett a fiait is túlélő, kilencvennyolc évet megélt özv. dr. Jancsó Ödönné Zsakó Sarolta (1885–1983) magányos napjainak értelmet adó munkája. A hagyatékot haláláig óvó Sárika néninek még arra is volt gondja, hogy amikor leveleket adott át valakinek – akár a Balázs Ferenc-monográfián dolgozó Mikó Imrének, akár a Buday György erdélyi kapcsolatainak dokumentumait Szegeden őrző Buday Margitnak –, előbb golyóstollal lemásolja azokat, vagy pedig tartalmukról feljegyzéseket készítsen.”

Ez a lakás volt a kiindulópontja – Jancsó Béla jó barátja és eszmetársa, Debreczeni László jóvoltából – annak a kutatómunkának, amit a szerző nagy lendülettel elkezdett és amelybe hamarosan beleszólt a mindenre gyanakvó, 1989 előtti hatalom.

„Padlóra szórt levelek, levélmásolatok, kéziratok, újságkivágatok látványa fogadott, amikor Debreczeni telefonhívására – kérésének megfelelően: jókora bőrönddel – a „lerobbant” lakásban megjelentem. Domokos Géza Kriterion-igazgató és Molnár Gusztáv -szerkesztő megbízásából javában dolgoztam az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének összeállításán, így hát kapóra jött ez a forrás-kiegészítő leletmentés. Korántsem „hasznosíthattam” persze mindent, amire pedig az életművel felérő Jancsó-levelezés lehetőséget kínált. Kár volt a kézirat-leadási határidőhöz igazodnom, mert a szerkesztést három előcenzúrázás követte, s 1985. október 1-jének hajnalán pedig a szellemőrség csengetése. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy mikrofilológiában jártas tisztek is „szolgálnak” az állambiztonságnál. A már összecsomagolt Jancsó-levelezést szerencsére nem vitték magukkal, beérték egy kötegnyi legépelt másolattal. „Szekus-ügyekben” tájékozottabb ismerőseim arra figyelmeztettek: ez csak „elterelő hadmozdulat” volt – bármelyik pillanatban visszatérhetnek. Sajnos, nekik volt igazuk. Ezek a nem várt látogatások riasztottak még csak igazán munkára. Amit reggeltől estig legépeltem, este biztonságosnak ígérkező helyre menekítettem. Dávid Gyulától kaptam vissza 1990 elején a vaskos köteget; azzal a biztatással, hogy most már nyugodtan folytathatom a további tényfeltárást. (…) Valahány tanulmányt írtam attól kezdve a két világháború közötti korszak eszmetörténetéről, mindig Jancsó Béla levelezéséből indultam ki.”

Miután ekként érzékeltette Jancsó irodalomtörténeti fontosságát, felteszi a kérdést: kicsoda is volt ő valójában?

„Az első világháború után induló fiatal erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek (1923) egyik vezéralakja, pár évvel később pedig a Nyugat nagy reményeket ébresztő munkatársa. Mikó Imre feljegyzései szerint a Berzsenyiről, Kölcseyről, Kemény Zsigmondról írt esszéi/tanulmányai alapján Osvát Ernő a szellemi korváltást ígérő ifjabb nemzedék legjobbjai között tartotta számon – Illyés Gyula és Németh László mellett. Egy korszerűtlen „korszellem” megváltoztatásának igényével lépett fel akkor is, amikor Szegedi Ferenc József Tudományegyetemről hazatérve Kolozsvárt hozzálátott a kisebbségi magyar társadalom demokratikus önszerveződését célul tűző Erdélyi Fiatalok (1930–1940) értelmiségnevelő műhelyének a megteremtéséhez. Kós Károly és Makkai Sándor küzdő- és építőtársukként becsülték, Tamási tőle várta az erdélyi magyar irodalom történetének a megírását.
Világosan látta és számtalanszor megfogalmazta: csak úgy maradhatunk meg, ha kialakítjuk azt a gondolkodásmódot, és megteremtjük azokat a szervezeti formákat, amelyek saját államiság nélkül is megtarthatnak szülőföldünkön magyarnak bennünket. Jövőstratégiáját a Kossuth-féle konföderációs államszövetség eszméjére és az autonómia célképzetére építette. Ugyanakkor szemmel tartotta mind a kelet-közép-európai összefüggéseket, mind a romániai viszonyrendszereket.
(…)

Egy kis körnek volt szellemi ihletője – lényegében erre az elparentálásra adott alkalmat a Romániai Magyar Írók „kőzettárában” napvilágot látott eddigi egyetlen kötete: a cikkeket, esszéket és tanulmányokat (híjával) tartalmazó Irodalom és közélet (Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973). Pedig a bevezető tanulmányt író Mikó Imre – aki rokonként, barátként, az Erdélyi Fiatalok legfiatalabb alapító-főmunkatársaként maga is szellemi haszonélvezője volt Jancsó Bélának – olyan írástudót állít előnkbe, aki a világ- és a magyar irodalom klasszikus értékrendjén nevelkedve vált érzékennyé az Európa újjászületését ígérő friss művészeti irányzatok, eszmeáramlatok iránt, és ezek ismeretében vállalkozott az 1918 utáni Erdélyben a szellemi otthonteremtésre.
Hogy ez csak részben történhetett e tág amplitúdójú intellektus intenciói szerint? Botorság lenne felróni éppen neki, aki indulásától fogva harcban állt a főhatalomváltás után létfontosságúvá vált szemléletváltás vehemens ellenzőivel, a provinciális gondolkodással és az esztétikai ó-konzervativizmussal, az önös érdekeket védő politikai klikkrendszerrel, a kisebbségi sorba taszított erdélyi magyarság érdekeinek (akár jobb-, akár baloldali) feláldozóival.
Ebben a harcban kezdettől voltak állandó és akadtak időleges szövetségesei. Attól függően, hogy a változékony arculatú – ám valójában egylényegű – időben kik és mikor szegődtek melléje, illetve – akár jobb meggyőződésük ellenére – hagyták őt és az általa képviselt elveket cserben.

Ady, Móricz és Szabó Dezső szellemiségét közismerten mindig maga mellett tudhatta. Ám mintha mégis úgy lenne igaz, hogy neki magának kellett megküzdenie például Ady irodalomtörténeti jelentőségének elismertetéséért Erdélyben (A magyar fa sorsát megíró Makkai Sándor volt fegyvertársa ebben), neki kellett tiltakoznia a kisebbségi magyar értelmiségi fiatalok törekvéseit példaképül állító Móricz Zsigmond magyarországi politikai meghurcoltatása ellen (hetvennégy erdélyi nemzedéktársával egyetemben), neki kellett kiállnia Kós transzszilvanizmusa mellett, neki kellett ítélkeznie – nem a maga nevében, persze – Erdély építő püspökének Erdélytől való eltávolodásának, majd Erdélyből való távozásának ügyében… Szabó Dezsőnek olyasvalaki írta meg véleményét a Tamási-ellenes kirohanást követően 1928. szeptember 27-én, aki joggal állíthatta magáról, hogy „lelki fejlődésében rengeteget köszönhet” neki, s aki írásban és szóban, addig is és azután is, a legtöbbet tette azért, hogy felismerései az erdélyi értelmiségi ifjúság látókörét is tágíthassák. Ezt még holtában sem bocsátották meg Jancsó Bélának. Az Erdélyi Fiatalok dokumtentum-kötetét főként ezért ítélte bezúzásra a romániai utócenzúra. A szellemgyilkos magyar feljelentők egy része ma is közöttük él. Domokos Géza említett könyve meg is nevezi őket. Tudnia kell az utókornak: a mai napig sem próbálták jóvátenni bűneiket, amelyeket az erdélyi magyarság 21. századi jövője ellen elkövettek.

Nem szakavatott politikai gondolkodóként, hanem a napi politikától magát távo1 tartó gondolkodó íróként próbált kortársaira hatni úgyszólván napi rendszerességgel írt – „tettek rugójává váló” (Mikó Imre) – leveleiben Jancsó Béla. A létünkre kiható romániai, magyarországi, Kárpát-medencei és európai összefüggéseket keresve. Olyan fontos eszmetörténeti, irodalom- és művelődéstörténeti csomópontokat világítanak meg ezek a levelek, mint a Tizenegyek fellépése, az Erdélyi Fiatalok és a rokon mozgalmak (Sarló, Bartha Miklós Társaság, Szegedi Fiatalok) működése, illetve a Magyarok Romániában-, a Nem lehet-, a Jelszó és mítosz-vita, a Vásárhelyi Találkozó körülményei és „mítosztalan” megítélése.
Hogy kikkel állt levelezésben Jancsó Béla? A névsor beszédes – és korántsem teljes. (Hiszen eddig csak hatszázat másoltam le, s még feleennyi vár rendszerezésre.) Akik a levelezőtársak adatlapjára eddig felkerültek:
Albrecht Dezső, Áprily Lajos, Asztalos Miklós, Asztalos Sándor, Bajkó Erzsébet, Bakk Elek, Bakk Péter, Balázs Ferenc, Balogh Edgár, Benedek Marcell, Benedek Géza, Bíró Sándor, Bölöni György, Buday Árpád, Buday György, Császár Károly, Csőgör Lajos, Cs. Szabó László, Debreczeni László, Dobai István, Fábián Dániel, Finna Béla, Fogarasi Géza, Folbert Otto, Gál István, Gönczy László, Gruzda János, Dimitrie Gusti, Gyallay Pap Zsigmond, Gyomai Imre, Haáz F. Rezső, Haţieganu Iuliu, Hegyi István, Horváth Ferenc, Huszár Kálmán, Issekutz Béla, Jakab Géza, Jancsó Adrienne, Jancsó Elemér, Járosi Andor, Kacsó László, Kacsó Sándor, Kakassy Endre, Kovács Dezsőné, Kovács László, Kós Károly, Kristóf György, László Dezső, László Ferenc, László Zoltán, Ligeti Ernő, Makkai László, Makkai Sándor, Maksay Albert, Márton Áron, Mester Miklós, Mihály László, Méliusz József, Miklós Andor, Mikó Imre, Mikó Lőrinc, Molter Károly, Móricz Zsigmond, Nagy András, Nagy Jenő, Nagy Sándor, Nyirő Gyula, Nyirő József, Paál Árpád, Parádi Ferenc, Parádi Kálmán, Peéry Rezső, Pogány Albert, Pogány László, Rass Károly, Rohonyi László, Rohonyi Vilmos, Soó Rezső, Sulyok István, Sütő András, Szabó Dezső, Szádeczky Kardoss Elemér, Szabó T. Attila, Szentimrei Jenő, Szilágyi Olivér, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tavaszy Sándor, Gr. Teleki Ádám, Tompa László, I. Tóth Zoltán, Váró György, Walter Gyula, Zsakó István.”

A tanulmány végén, mintegys összegezve, Cseke Péter így képzeli el Tamási és Jancsó Béla lelki testvériségét:

„Egy megújítandó Európában megújult magyarságot kell teremteni” – szögezte le axiomatikus érvénnyel Tamási Áron 1940 őszén. Ezt akár a kétszeresen lelki testvérének érzett Jancsó Béla is megfogalmazhatta volna. Hiszen erre az axiómára tette fel voltaképpen az életét.”

(Káfé főnix)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ