Csapda

Zsebeinket kavicsokkal raktuk meg és elindultunk hátra a kertek alá, a folyóhoz.
– Milyen vadász voltál, ha még egy verebet se tudsz leparittyázni – mondta türelmetlenül a fiam, ugyanis a tárgyak célbalövését kis idő után már ő is épp úgy unta, mint én annakidején.
Csak megmutatom mit tudok, szántam rá magam, kerekedett fölém a bizonyítani akarás, és a tíz-tizenötpercnyi próbálkozás már meghozta az eredményt.
– Na, látod? – így kell célozni.
Leírhatatlan volt a boldogsága, ugrált, tapsolt, visított.
– Gratulálok, édesapám, ez már döfi. Nagy vadász vagy – kiabálta és rituális mozdulatokkal táncolt, mint az indiánok.

Élő célpontunkszállingozó tollaival a sziget tisztására esett. A zsákmányt harci ugrásokkal, hurrázva közelítettük meg. Ahogy a kert végi vadcsapáson és a kiszáradt holtágon átmentünk a szigetre, a haldokló veréb mellett tucatnyi madár cseverészett. Hirtelen, reflexszerű mozdulattal, akárcsak vadász koromban, újból „töltöttem”, és máris süvített a kő. Megint eltaláltam egyet.
– Ez igen, tatus – ujjongott a fiam és madarat lehetett volna fogni vele.

Közelebb kerülve észleltük, hogy egy anyamadarat és a kicsijét találtam el. A kifejletlen, vézna fiókának vastag, sárga zabola keretezte csőrét. A nyaka még pihés volt. Olyan fájdalmas, riadt csipogást, kétségbeesett röpködést, mint akkor, sose láttam, sose hallottam. A röpülni alig tudó kicsik is ott jajveszékeltek a tetemek körül. Ügyetlenül fel-felszálltak a víz fölé hajló part menti fákra, majd ismét vissza a földre, elhunyt családtagjaikhoz. A tragédia színhelyére. Csak épphogy nem beszéltek. Csak épphogy nem átkozódtak.

– Ez az édesanyukájuk? – vette fel konyadt testű párát a fiam, és kétségbeesve kiálltotta, hogy vigyek vizet, hátha feléled. De nem. A szárnyát is hiába mozgattuk, s már a mesterséges, szájon át légzés sem segített.
– Nincs anyukájuk – szipogta – mért nincs anyukájuk?! – fordította felém eltorzult orcáját és hirtelen úgy el kezdett zokogni, hogy nem tudtam lelket verni-önteni belé. – Mi lesz velük, ki eteti őket?! – dadogta, hörögte egyre kétségbeesettebben és rémült, vadász-maszatos arcára zsíros könnycseppek gördültek.

A búcsúzó nap pirosra festette az ég alját. A falu mögötti hegyélen árvalányhajt lengetett a szél.
Hidegrázás környékezett.
– Miért ölted meg, teee!?… – visította magából kikelve, vérmes szemekkel, úgy, hogy visszhangzóit belé a sziget. Apró ökleivel püfölte a hasamat, a lábamat, a kezemet, és olyan megalázóan, olyan gyűlölettel nézett fel rám, rám a példaképére, hogy szégyenemben, kétségbeesésemben a föld alá süllyedtem volna.
Fiam édesanyja mellé. A sírba.

Hókaszálás

Ragacsos must szagú estéken, ősszel, amikor csípősödni kezdett a levegő és a messzi havasokból már hószagú szelek szorultak a völgybe, azért tetszett a hókaszás „igaz mese”, amit Mami mondott, ismételgetett nekem, mert így hamarabb beköszöntött a várva-várt fehér évszak. A nagy szánkázások ideje.

– Nyakunkon a tél – sipította a szomszédunk, Zelma asszony, mami barátnője, azon a farsangos téli estén, az igaz mese után, majd ezt mondta: nagyanyád nagyon szép lány volt, hékás. A győztest, vagyis nagyapádat ott ismerte meg a hókaszás versenyen. A Gyárfás-dűlő alján. A temető mellett. Azon az irdatlan hosszú télen. Módos ember volt tátid. Irtó jó dolgú. Két keze munkájából gazdagodott meg. Másokkal, amilyen jól bánt, még a szolgákkal is, nagyanyáddal éppúgy nem törődött. Csak gürcölt, látástól vakulásig, olyan eredményesen, hogy a végén már hógolyó-gyáros lett belőle – emelte fel horgas, bütykös mutatóujját kuncogva. -Mamid szegény családból származott. Mindössze egy holdja volt, és – köztudottan – az is az égen. Érdekből adták nagyapádhoz feleségül. Úgy is éltek. Mert a gazdaság annyit ér, mint holt lovon a patkó, ha nincs éjjeli boldogság – nyomott barackot a kobakomra Zelma asszony.

Tátimat nem ismertem, jóval mami előtt halt meg. A hógolyógyárát államosították, vagy kollektivizálták?, (nem is tudom), de azt igen, hogy nagyapám átokul hagyta hátra – őt külön temessék. A sírjára virágot ne ültessenek, hanem vessék be fűvel és kaszálják: mert még halálában is hasznos akar lenni. És hogy időnként bort is csurgassanak a kopjafa tövébe…

Nagyanyám utolsó szava az volt, – én is hallottam – nehogy az ura mellé temessék, ne, mert életében nem volt boldog vele, majd a másvilágon hátha az lesz – nélküle. Édesapám az ő kérését is teljesítette. Külön sírban pihennek. Egymástól jó távol.

Mami temetése után idegenbe kerültem. Iskola iskolát követett, csak vakációkban jártam haza, Magyardellőre, a régi hókaszálások színhelyére, ahol egyre sűrűben emlegettük a hajdanvolt versenyeket, főleg a nagyapámat, a többszöri győztest, a falu legjobb kaszását. Addig-addig emlegettük, míg a faluvezér tenyerébe lehelve spiccesen azt nem mondta, kaszasorba, fiúk! Így kezdődött el újra, nem kis örömünkre a hókaszás verseny, azon a télen, amikor még márciusban is szárközépig ért a hó. Édesapámmal is beálltunk a sorba. Fogadásból kaszáltuk a havat, akárcsak eleink, azzal a szándékkal, céllal, hogy nagyapám helyét valamelyikünk átvegye…

Meg kellett kalapálni, ki kellett élezni a kaszát, éppen úgy, mint nyáron, amikor még volt mit kaszálni. Hisz a verseny előtti esztendőben, a szárazság miatt úgy elapadt a marhák eledele, hogy kongott bele minden jászol. A havasokból hoztak takarmányt, de normális fejadagot csak február derekáig kaphattak a jószágok. Utána már kétnaponként ettek egyszer. A hamis statisztikai adatokkal nem lehetett jóllakatni őket. Egyik hétről a másikra annyira tönkre mentek, hogy citerázni lehetett a bordájukon.

Jóval farsang végén, március idusán kezdődött el tehát újból a hókaszáló verseny.
– A rendeket össze kell gyűjteni, boglyákba rakni, mint félévszázaddal ezelőtt – mondta a verseny bírója. Cudar idő volt, főleg a huzatos Csókáspatak mentén, de úgy ment a munka, mint a karikacsapás. Addig, amíg az első boglyák megjelenésekor a határpásztor szabadon bóklászó kecskéje szálalni nem kezdte a lekaszált havat. Atyaisten!, csodálkoztunk. És édesapám is megkóstolta. Utána én is. Aztán mindenki ízlelni kezdte. Hihetetlen, ez hihetetlen, csámcsogtuk.

– Emberek, emberek! – kiáltotta a versenybíró -, mi a csudát csinálnak, ne gyúródjanak ennyire, mert most van elég takarmány – tárta szét a kezét -, né, látják? Minden a miénk. A közösé. A kollektíváé. Jut mindenkinek bőven. Minden állatnak.

Bugulyázva megrakott szekerével a leghamarabb hazaérő gazda, a legserényebb, a legfiatalabb harácsoló, amikor a szénát a csűrhíjára villázta, vette észre, hogy befellegzett a mesének, és észlelnie kellett, hogy a széna, a sarjúfinom, selymes szálú, hófehér széna, nem széna, hanem hó. Közönséges hó. Erre aztán, iszkiri, mindenki haza! Nem teketóriáztunk. Az állatokat gyorsan „kicsaptuk” a helyszínre, a temető mellé, mert ott a széna még tényleg széna volt. Száraz. Tökéletesen száraz. Nem kellett forgatni, nem kellett szárítgatni, mint a nyári takarmányt. És ettől kezdve mindenki a saját kontójára dolgozott; fuserálva, veszekedve, ahogy a téeszben szokás – amíg a brigádos váratlanul megálljt nem kiáltott, valahogy így, hogy aszongya: hé, emberek, hosszadalmas fejtörésemnek tudják mi a vége? Az, hogy álljunk le a harácsolással, várjuk meg az elnököt, mert nélküle megüthetjük a bokánkat.

A parancs, az parancs volt még akkor. A marhák is abbahagyták az evést. Vártuk a kollektívgazdaság fejét, hogy döntsön a magyardellői tél fölött. De ő se döntött. Nem mert ekkora felelőséget a nyakába venni. Telefonált a megyéhez. A megye első embere pedig Bukarestbe. Csakhogy Ceausescu akkor épp házon kívül volt. Nélküle pedig… ajaj! Várni kellett, mint a tavaszt. Az odacsődülő félvilág miatt őrző-védő brigádokat alakítottunk. Sebbel-lobbal szervezkedtük, ténykedtünk – hiába. A napok a várakozás ellenére is teltek, olyannyira, hogy amire – a szentiványi nótánál is hosszabb tél után – a fővárosból a magyardellői szenzáció hírére az operatív elvtársak kiszálltak…

Turbékolt az idő, a mező, mi több, a szóbeszéd szerint már „csiripeteltek a verebek, bimbasztak a fák”. Szóval, az országos helyszínelő bizottságból a nagy hóvihart kavaró esetet egy híres költő jegyzőkönyvelte, a nagy főnök háziköltője, többek között azt, hogy bizonyítékként az elolvadt szénaboglyák alakjai most is ott vannak a térben.

Senki se hitte. Még mi sem. Azon a csicsergő napon. És a költő erreföl, ott mindannyiunk szemeláttára, a rügyedző ecetfák árnyékrácsa alatt írt egy igazi verset. Pontosabban: szabad verset. Ami, a rossz szájak szerint csak a forradalom után jelenhetett meg. De hogy hol, máig sem tudni.

Apropó, a félbe maradt verseny után a táti sírjáról lekaszáltuk a havat; túlvilági áldomásként, csattogó hideg lévén, forralt bort is csurgattunk rá, hogy még télen is hasznos legyen – a föld alatt. Úgy, ahogy kívánta. Forgolódjék hát békében!, köszöntünk el tőle. Ugyanis a híres hókaszás nagyapám sajátkezüleg faragott kopjafáján ez áll:

Itt SE nyugszik
Demeter József Gyárfás

/Forrás: Demeter József: Suszteráj. Novellák. 2001, Kecskemét./

Lászlóffy Aladár a Suszterájról:

Az író akkor nyert, hogyha nem ő látta először és utoljára azt a képet, mely megképezik előtte, mikor előadja meséjét. Az epikai látomás azért kényes dolog, mert iszonyú mennyiségű próbálkozás mond ellent mindenkinek, aki egy újabb történetet kíván előadni bármelyik nyelvén a világnak. „Olyant nyomok a markodba, mint a bika csonka szarva „… „ Már dél felé járt a késő ősz”. A táncoló legénynek Dávid-szobor mellkasa van. Efféle képek képeznek meg abból az Erdélyből hozott nyelvezetből, szemléletből, mely már itt érik be Demeter József novelláiban. Kép. Kép hátán, kép. Hiszen valódi, képzőművészi értelemben vett rajzkészsége is figyelemreméltó. De a szó más vonalak parancsai mentén rajzol. „Sortüzel”. Ebben a vidéki világban a stílusrétegek tektonikája is egymásra csúszó, ahol a csárdásra is tangót lejtenek és a tangóban is ott van a csárdás. Elkéső, felemás világ, hibrid kultúra-fázis ábrázolandó, hát nem képtelenség semmi „egy lassú gyász-csárdás” erejéig. Nagy dolog, ha ez sikerül egy írónak. „Tele pohár, sárga tele pohár” – csillannak meg a tükrök megannyi irányból. A hetyke a keserűt, a dacos a mélabúsat, a szilaj a vesztésre állást ellensúlyozza. Vagy „átszámítja” divatosan más lelki, hangulati árfolyamokra eladnivalóját, felmutatnivalóit ez a sejtelmes szövetű próza.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ