(Puzzle-darabok életemből)

Az utazásról pártunk és kormányunk minden eszközzel le akart szoktatni, s ezt célozták elsősorban a minden évi újítások, nehezítések az útlevél kikérésében. A szekun tettük le minden út után a biztos megőrzés céljával, mert otthon, ki tudja, milyen veszélyek fenyegették, bármikor ellophatta egy ide látogató nyugati állampolgár és ideig-óráig kihasználhatta volna a románpolgárság minden előnyét. Álltunk órák hosszat a zsúfolt előszobákban a „formulárért”. Mérget vehettél rá, hogy első nekifutásból nem tudod kitölteni vagy ajajajajj, beadni, s aztán ha valahogy ezeken túlvoltál, várj, nem arra, hogy értesítenek, hanem újra és újra, napokon és heteken keresztül várod a sorod, megkérded nagy alázattal, jött-e valami, hogy honnan, sejtelmed sem volt, de biztos valahonnan messziről, mert sokáig tartott. Aztán ha végre nálad, a kezedben az útlevél, húzd a csíkot, mert ki tudja, esetleg visszakérik, fel a vonatra, s rettegj a határig, hogy ott mi vár rád? A menetrend úgy volt összeállítva, hogy a vásárhelyiek 2-3 órát kellett várakozzanak a csatlakozásra Kocsárdon, de ez már fel sem tűnt. Ez van, ezt kell szeretni, s közben fáztunk és undorodtunk a mocsoktól. Mitől volt mocskos állandóan ez a vasúti főcsomópont, láttuk, s nem is részletezem, de azt, hogy még a nyári kánikula napjaiban is éjszaka a huzatos szél és a hideg meggyötört, ma sem tudom megmagyarázni, hogy csinálták. A legemlékezetesebb aranyköpést az utazással kapcsolatban, Soós Jóska híres- hírhedt polgármester mondta be egy szakszervezeti gyűlésen. Az újságot lobogtatva tette közhírré, hogy annyi év után elkészült a csapói Maros-híd, és ezt is pártunk és kormányunk atyai gondoskodásának köszönhetjük. Amikor pedig a hátsó sorból valaki nagy szerényen felállt, hogy itt valami tévedés van, mert ő ott naponta átutazik, és sehol semmi híd, jött a polgármesteri kérdés: olvasta az elvtárs a mai Vörös Zászlót? Sajnos, még nem volt rá időm. Akkor mától, olvassa az újságot, s ne utazgasson! Az utazásnak valóban ez volt a legkárosabb következménye emberre és környezetére, hogy aki nyitott szemmel járt, az látott, hasonlítgathatott, s ez kinek volt jó? Ha egyszer a meglevőn változtatni úgy sem lehet, és ez ott és akkor kőbe vésett valóság, minek a hatalmas kiadásokkal és megaláztatásokkal járó tortúra, ülj otthon, élvezd, ami van. Örülj, hogy lyuk van a fenekeden. Nincs kedves vámos a világon, ezt most, harminc év év sűrű nyugatjárás után is igazolhatom, talán csak annyi, hogy azt az undort és megvetést, ami az akkori román-magyar határon fogadott, felváltotta egy gyanakvó, ab ovo a becsületes szándékodat kétségbe vonó, kizáró pillantás. A túl sokat nyüzsgő-mozgó alakokat sehol sem kedvelik. Voltak vidám pillanatai is a határátlépésnek. Kolozsváron egy nagy vagány ült be a fülkénkbe, és valósággal kioktatott ő, a világjáró, hogyan kell viselkedni a vámosokkal, rövid expozét tartott a hidegvér és a pókerarc fontosságáról, és hogy mi, félénk, kis kaliberű vidékiek, mivel áruljuk el állandóan magunkat, mert beszariak vagyunk, s ezt órákon át nyomta a határig. Aznap valami óriási szerencse folytán tényleg csak szúrópróbára telt kedvből és időből a teljhatalmúnak, s mikor belépett a mi kupénkba, rámmutatott, hogy vegyem le a kofferem, s én a kis kaliberű, nadrágba csinált vidéki, ijedtemben a kolozsvári bőröndjét vettem le. Azt a kétségbeesett pofát, ahogy a világjáró bizonygatni kezdte, hogy az övé, még a vámosok sem tudták nem észrevenni, s most már ragaszkodtak hozzá, hogy ezt a bőröndöt nyissa fel, akié. Az illető Váradon meg is szakíthatta világjáró útját, teljes hidegvérrel és pókerarccal… Az a taktikai húzás, amit már a csomagolásnál gyakoroltunk, sok kellemetlenségtől mentett meg. A csomag legtetején ott ágált feltűnően egy doboz cigaretta. Hogy én nem vagyok dohányos, az nem érdekelte a vámost. A lényeg, hogy azt lássa elsőnek a hazánkat óvó-védő, s a reakciójából már látni lehetett, elég lesz ajándéknak, vagy ne is próbálkozzunk. Ő most szórakozni, leckéztetni akar, s ha ez az eset, akkor nyugodtan, lehetőleg lassan fogadni a sorscsapást. Ő nem nyúlt semmihez, csak megvetően mutogatott, ezt s még ezt mutassa, aztán csak elindult a vonat, s valamikor lejár a munkaideje neki is, hacsak nem köpött be valaki, a fogpasztás tubust nem fogja felnyitni, s megúszom az inkvizíciót. Olyan igazi, vérre menő vitám a magyar vámosokkal volt, s ez is akkor kezdődött el, amikor rákényszerített államatyám, hogy árut vigyünk, mert a pénzünk értékét vesztette.Egy alkalommal már a hónapokkal az út előtt megrendelt és beszerzett kovásznai csergén ülve simán átmentünk a román határon, de aztán jött balszerencsémre egy nálam magasabb és jobb képű magyar vámos (Pampa szerint ez volt a vita kiváltója), és elkezdődött a kínvallatás, hogy mi ez, és tudom-e, hogy mekkorát szabad ebből átvinni stb? Olyat, hogy mit, miből, mekkorát, még ha tudni akartam volna sem volt honnan megtanulni, ez mindig az ellenőrzésnél derült ki, hogy ami a tavaly még szabad volt, az idén már nem megy, s itt rátértem nagy marha módon a hivatalos személy kioktatására. Először a magyar kisebbség bajairól tartottam villámszemináriumot, aztán az anyaország általam vélt kötelezettségeiről, de ez mind olaj volt a tűzre, nagy későre jött a megváltó ötletem, hogy tulajdonképpen mint takarót visszük, mert mi, kispénzűek szállodába nem járhatunk, sátrat kapunk a meghívóinktól. Kértem, töltsön ki egy papírt, hogy majd problémamentesen haza is hozhassam. Ez már neki is magas volt, s azt hiszem, ilyen formanyomtatvány nem állt rendelkezésére, mert futni hagyott valami megvető, lealázó megjegyzéssel, hogy a vitából a fülke közönsége előtt ő került ki győztesen, én meg égtem Budapestig, míg megszabadultunk a szemtanúktól. A görög bölcs mondások hangulatában arra is rájöhettünk, hogy a román-magyar határon kétszer ugyanúgy nem lehet átmenni. Ami most eszembe jutott, egészen ártatlan útnak nézett ki. Történetesen semmi, vagy legalábbis általunk tudott szabálytalan holmi nem volt nálunk, nyugodtan vártuk az ellenőrzést, amikor a szomszéd fülkéből átrontott egy fiatalasszony, s rém feldúlva rám mutatott: maga szemüveges, maga orvos, azonnal jöjjön, baj van a barátnőmmel! A heccet akkor is, ma is imádtam, de ez kicsit vaskosnak ígérkezett, huzakodásomat látva már majdnem sikoltott a hölgy, magukra, ha baj van, sosem lehet számítani! Ez már arra kötelezett, hogy megvédjem a sok rokon és barát orvos hírnevét. Átmentem s első kérdésem az volt, maga terhes? Az előre ugró has s a pihegő légzés alapján erre lehetett következtetni. Erre aztán megkaptam mindkettőjüktől, hogy maguknak mi, nők csak terhesek tudunk lenni. Véget nem érően szapulták most már nemcsak az orvost, hanem a férfiembereket is. Kitapintottam a pulzusát, mert annyi orvosi kultúra csak ragadt rám a környezetemből, hogy ilyenkor azzal kell kezdeni, de úgy voltam vele, mint a nyugdíjba menő állomási segédmunkás, akinek negyven éven át az volt a feladata, hogy végigkalapálja a befutó szerelvény kerekeit, s a kérdésre, hogy hűsége jutalmául mit szeretne kapni, csak annyit kért, hogy valaki árulja el, mit is kellett volna neki tulajdonképpen annyi időn át hallania? Közben megjött a vámos is, de látva a felfordulást, és hogy jó kezekben van a „beteg“, továbbment, csak a kötelező pecsétet ütötte bele az útlevelekbe. Az egészséges kinézett az ajtón, s amikor a vámos elhagyta a vagont, intett, társa pedig egyiket a másik után kezdte levetni a kb negyven gumibugyit, velem már nem törődtek, se szemüveggel, se nélküle. A legzűrösebbnek aztán az az átkelés bizonyult, amit a legaprólékosabban, és mindent tekintetbe véve készítettünk elő, hisz bátyám, Pista vitt az 1100-as Daciájával, és ő nem volt barátja semmiféle rizikózásnak. Még egy autószerelő barátját is sikerült meggyőznie, S.Ferikét, hogy a háromhetes csehszlovákiai útra velünk jöjjön, így minden autós meglepetés ki legyen zárva. Azt ő már nem tudta, hogy mi Ferikével jól értesülten, százötven üveg negyedes konyakot és vagy ötven neszkávés dobozt tömtünk a csomagtartóba, mert a csehek ezt jobban váltották, mint a lejt, ezzel nem is lett volna baj. A baj, vagy inkább csak hecc váratlanul csapott le ránk. A vámnál miután megjegyezték, hogy mi ez, kérem, mozgó büfé, s mi igazoltuk, hogy három hétre megyünk és ez a mi személyes szükségletünk konyakból, ezt bizonyítandó lélegzetvétel nélkül leengedtünk egy- egy kis üveggel a torkunkon, a vámos röhögve kérte az útleveleket, s itt jött a baj. Feri előző este egy magyar autóst segített ki a defektből, aki hálából százötven forint borravalót adott neki, ő siettében az útlevelébe tette azzal, hogy majd kiveszi, hát nem vette ki. Márpedig ez valutacsempészés, ez már nem vicc, erre már nem hunyhat szemet, mondta a vámos, be velünk a váradi szekura, ott kettőnket, rövid kérdezz-felelek után szabadon engedtek, de Ferinek elvették mindenét azzal, hogy másnap reggel jelentkezzen újra, s majd meglátjuk. Félixfürdő felé vettük az utat, hogy valahol felhúzhassuk a sátort (ebben terveztük eltölteni a cseh három hetet), még megálltunk egy telefonfülkénél, hogy Ferike mozgósítsa a kapcsolatait mint autószerelő, szerencsére volt, s a határban, a városon jóval kívül felhúztuk a sátrat. Kibontottunk egy pár üveget a nagy ijedtségre, aztán még egyet és még egyet az időközben megjött jó kedvünkben, én közben elmentem fát keresni, mert ha sátor van, akkor tűz is kell. A szürkületben kitűnő deszkás valamire bukkantam, két nagy gerenda is volt, ami majd tarthatta a tüzet reggelig, a fejszével kellő nagyságra aprítva, tüzet raktunk majd faltunk is valamit, nem sokat, éppen csak annyit, hogy éjjel a rókabőrt egyszer Pistára, majd Ferire borítottam. Viszonylag megkönnyebbülve ébredtem, hallottam valaki üvöltözését, hogy felégették a gémeskútját, segítségért megy be a faluba, lesz itt haddelhadd. Pista s Feri szaggató fejfájással, de gyorsan kapkodtak össze mindent s menekülés be a városba, a nagyobb bajhoz. Feri telefonálgatása megtette a hatását, elengedték, de velünk tovább nem jöhetett, az ügyet áttették Vásárhelyre, elkísértük a vonathoz, szomorúan, másnaposan, de inkább harmadnaposan vagy nagyon sokadik naposan átkeltünk a határon, s az első sátortáborozóban csak úgy a földre ledőlve kialudtuk az ijedelmet és a sok konyakot. Említésre méltó egy Prága melletti találkozásunk. Mi már kifelé tartottunk a városból, amikor egy parkolóban mellénk állt egy bukaresti kocsi. Férj és feleség jöttek hozzánk kedvesen érdeklődni. Kiterítették a térképet a hűtőre s elkezdődött, hogy mi hol van, hogy a legkönnyebb odajutni. Mi készséggel magyaráztuk a prágai látványosságokat és az odavezető utat, de a feleség állandóan közbeszólt, hogy ezt vagy amazt hol lehet kapni, vásárolni? Míg a férj egyszer csak begurult s ráordított az asszonyra, ia mai taci din gurá in pizda máti nu vezi cá vorbim de culturá?” (Fogd már be a szád, az anyád p.ja, hát nem hallod, hogy mi itt kultúráról beszélgetünk?)

(Folytatjuk)

1. Gergely Tamás:
   2013. február 25. 14:26

   Ismertem valakit, aki a család aranykészletét úgy szállította át részletekben, hogy a bõrönd tetejére használt nõi bugyikat tett

2. András Gyárfás:
   2013. február 26. 05:19

   Csodálkozom,hogy megúszta, mert a román vámosok nem voltak prűd gyerekek s ha ilyent látnak még élvezettel túrnak bele de lehet,hogy pont arra játszott rá ,hogy ők azt gondolják,hogy én azt gondolom,hogy ők azt gondolják….