A következő napokban rendre bemutatjuk barátaink, munkatársaink kávézási eszközeit, amennyiben felkérésünkre elküldik kedvenc csészéjük fotóját, rajzát vagy szöveges ábrázolását. Elsőként Cselényi Béla írja:

A ’70-es években volt úgy, hogy kávéztam, volt úgy, hogy absztinens voltam. Amikor kávéztam, pléhcsuporból ittam. Volt egy kívül fehér, és egy kívül piros mázas pléhcsuprom. Páratlan napokon a fehérből, páros napokon a pirosból ittam egy-egy dupla adagot. Pihentagyúságomra jellemző, hogy elgondoltam: a fehér bádogcsupor jobban kopik, mert 31-e páratlan nap, azt 1-e követi, az is páratlan nap, tehát egy évben többször használom a fehér pléhcsuprot mint a pirosat. Akkoriban legtöbbször úgy írtam, hogy volt egy teveszőr házikabátom, ledőltem benne a rekamiéra, bal könyékre támaszkodtam, előkészítettem a pléhcsuprot, és a sima lapú, a/4-es „egyetemi füzetet”. Cukor nélkül ittam a kávét. Voltak vad kísérleteim is: lecitint és sót keverve a kávéba, próbáltam manipulálni az idegrendszeremet: nem is maradtak el az éjszakai és hajnali felriadásaim. Még vadabb ötlet volt teafüvet tenni a presszóba: a tein kiszámíthatatlanabb mint a koffein… Éppen ezek miatt a kudarcos kísérletek miatt, forró vízzel hígítottam olykor a kávét, hogy hosszabb életű legyek…

1987. VI. 24. és 2007. októbere között egyáltalán nem kávéztam. Az MTI-ben szoktam rá megint…