A jó költő – a jelzőről most ne nyissunk irodalmi vitát – ha szerencsés csillagzat alatt született, egy vékonyka kis kötettel is bevonulhat az öröklétbe. A jó szépírónak már többet kell összeírogatnia ahhoz, akár történeteket, akár cselekménymentes, de önmagukban olvasmányos szövegeket, hogy hasonló utat tegyen meg. A jó közíró néhány évtized alatt legalább annyit ír, mint a Pallas Nagy Lexikona és mégis úgy érezheti: szavait napról-napra vagy hétről-hétre úgy szanaszét szórta, hogy nem maradt meg belőlük semmi, hiszen a megélt és megírt jelen megállíthatatlanul és könyörtelenül fordul át a múltba. Az újságíró, a közíró, a publicista pedig lévén mindig a jelen és soha nem a múlt krónikása-kisérője, voltaképpen a lehetetlent kisérti meg, amikor egykori írásaiból állít össze könyvet és cselekedetére csupán egyvalami adhat mentséget avagy magyarázatot: ha meg van győződve róla, hogy az egyszer már megjelent szövegeiben vannak olyan gondolatok, amelyek túlélték az időt, vagy azt tapasztalja, hogy részben vagy egészben, de még mindig jellemzőek azok a politikai-társadalmi-közösségi folyamatok, amelyekkel kapcsolatban annak idején megfogalmazta nézeteit, értékitéleteit.

Én úgy gondolom, hogy Szűcs Lászlót éppen ez a meggyőződés vezette, amikor egyetlen, ugyancsak meghökkentő című publicisztikai kötetbe gyűjtette össze a 2003 és 2008 között az Erdélyi Riportban megjelent vezércikkeit, pontosabban ennek a hat esztendőnek a hasonló műfajú szövegeiből készített válogatást. Gazoskönyv. Igen, néhányszor elolvassa az ember a címet és fontolgatja, hogy vajon nem maradt le a vessző, vagy nincs valamilyen más szerzői csalafintaság a dologban, hiszen jó magyar anyanyelvünkön a gaz ugyancsak sok szóösszetételhez kinálja magát, de hogy finoman fogalmazzak, a végeredmény legtöbbször egyáltalán nem szívderítő. Ezt a sejtésünket pedig méginkább megerősíti maga Szűcs László, amikor az előszóban így fogalmaz: “ S hogy miért Gazoskönyv? Ahogy a kertben, a fű között előbújó, terjedő gazokat sem kedveli a terület művelője, a politika, a közélet történései és szereplői sem igazán mind kedvünkre valók, de ugyanúgy ezek az emberi gyomok is részei életünknek, meg van a maguk szerepe, növekednek, virágoznak, gyarapodnak, elszáradnak. És azt se feledjük: a gaz ott is megél, ahol a féltve őrzött palántának esélye sincs.”

Ebből a kis részletből rögtön arra következtethetnénk, hogy mifelénk a politika és a közélet meghatározó történései korántsem kizárólag a jelképekként illatozó tulipánok, rózsák, szekfűvek és bármiféle más nemes virágok szín- és illatfelhőiben zajlanak, hanem jóval mélyebben: a kertben, a szárak körül, a talaj szintjén kell keresgélni és ritkítani a gyomnövényeket. Egy meglehetősen lassan és körülményesen demokratizálódó társadalomban pedig voltaképpen ennek a gyomtalanításnak lehetne amolyan fürge kis kapája a média, amennyiben valóban ahhoz tartja magát, ami eredeti hívatása: nem a hírek egyszerű továbbadója, nem a politikusok mikrofonállványa vagy videokamerája, hanem mindenekelőtt a köz- és a kisember képviselete, az eltérő nézetek és az önálló gondolkodás vitafóruma, a különböző színtű, nem szolgálatra, hanem hatalomgyakorlásra berendezkedő testületek társadalmi ellenőrzésének nélkülözhetetlen eszköze.

Igen, mindez lehetne Erdélyben is a magyar média, de nem véletlenül fogalmaztam feltételes módban, hiszen valamennyiünk számára nyílvánvaló, hogy nem így van. Az okokat és indokokat most ne keressük és ne soroljuk, inkább vegyük észre, hogy azért mifelénk is akadnak a társadalmi sajtónyilvánosság szerepéhez méltó kivételek és ezekhez tartoznak a Gazosköny vezércikkei is. Szűcs László írásai ugyanis már a megjelenésük pillanatában nem az éppen lefutott hét nap eseményeinek egyszerű, időszakzáró újraszemlézései, vagy a hét valamilyen csúcssztorijának a kényelmes körbesétálgatásai, hanem a szerző adott idősíkok összevonásával, kisebb-nagyobb történések párhuzamba vagy éppen ellentétbe állításával, a felszín alá mélyen leásó, elemző gondolatsorokkal, emlékezéssel és emlékeztetéssel a leggyakrabban képes olyan összefüggéseket feltárni, amelyek túl mutatnak a kampányokban és kampánymentes időszakokban szétdobált politikai szólamok pöffeszkedésén, a pótcselekvéseken és üresjáratokon. Publicisztikai vonalvezetésének ez az összetett módszere jellemző az általa leginkább tárgyalt három témakör vizsgálatára: az első a romániai magyar közélet, a második az erdélyi és a magyarországi, azaz a magyar-magyar viszony, a harmadik pedig az általánosan, országosan értelmezett romániai belpolitika .Elemzése közben, gyakran közvetlenül kimondva, máskor pedig a sorok között, az egymásbafűzött szavak jól érezhető, ám később szétnyíló üzeneteként Szűcs László több mindenre figyelmeztet: a politikai semmitmondásra, a populizmusra, a következetlenségre, sőt olykor a következetességre is. Amikor ez utóbbi nem annyira a mélyenszántó politikai gondolatokra, mint inkább az egyéni és kiscsoportos érdekérvényesítésre vonatkozik. Mint jeleztem, a vezércikk gyűjtemény 2003-ban indul és így kiválóképpen alkalmas arra, hogy most, 2013-ban, legalább két alapvető szempontból egy egész évtizedre visszatekintsünk: egyrészt érdemes megfigyelni, hová vezettek a korabeli eszmék, törekvések, kezdeményezések az idő függvényében, másrészt pedig kiválóan ellenőrizhető, hogy a szerzőnek mennyire volt igaza, amikor olvasói számára jónéhány esztendővel ezelőtt ezt meg amazt próbálta előre vetíteni. És hogy a három jelzett témakörnél maradjunk, íme egy kis mintavétel: az említett esztendőben, 2003-ban, a szatmári politikai perpatvar után alakult meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amelynek édesgyermeke az első választási megmérettetés előtt megtalálta ugyan a saját csillagát, de utána elveszítette a csillagzatát. És ugyanennek az időszaknak a terméke a Magyar Polgári Párt, amelynek elnöke nem a sokat hangoztatott szabad választás, hanem a kiválasztás diadalmenetében immár nem egy székely város polgármestere, hanem egy egész nemzet akadémikusok és társadalomkutatók fölé felkent stratégája. Ugyanekkor került sor arra a bizonyos jobbról kezdeményezett, de balul sikerült népszavazásra, amely elindította a Magyarok Világszövetségét a felszámolás útján és visszhangjai nem csupán a kettős állampolgárság megadásában, hanem a sorozatos bocsánatkérésekben hangzanak fel mind a mai napig. És hogy az évtized belpolitikai bohózatát se feledjük: akkor még miniszterelnökölt az az Adrian Nastase, akit lehet, hogy ezekben a napokban engednek ki abból a börtönből, amelynek kapuit tíz esztendővel ezelőtt még a legádázabb ellenségei sem látták. Egy publicista vajon megsejthette az események hasonló alakulását? Vagy írásaiban ráérezhetett valamire mindabból, ami következett? Íme még egy igen fontos érv amellett, hogy olvassuk vagy újraolvassuk Szűcs László írásait és a közelmúlt, az elmúlt idők pergő homokórájából félretegyük mindazokat a homokszemeket, amelyekre ő már akkor fogékonynak bizonyult, vagy éppen ellenkezőleg: gyűjtögessük azokat, amelyek észrevétlenül hulltak alá a szeme előtt.

Dehát a Szűcs-vezércikkekben nem csupán az idő módosulásairól van szó, hanem bizonyosságokról is. A jórészt hasonló terjedelmű és stílusú írásokat például egyértelműen átszövi az a gondolatkör, hogy a romániai magyarság nem alattvaló, nem kézzel vezérelhető, hanem akár a hazai politikában, akár a magyarországi nemzetpolitikában olyan, bárkivel egyenlő és önálló partner, akinek tiszteletben kell tartani a sajátosságát, a helyzetismeretét, a történelmi tapasztalatát és mindenekelőtt az általa megválasztott, következésképpen hiteles képviseletét. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ez a képviselet, az RMDSZ, és vezetőségének minden tagja a hét minden napján és nap minden órájában magával hordozná az igazság aranykulcsát. És nagyon jól tudja ezt Szűcs László is, hiszen keveset dicsér és sokat birál, így is próbálva hasznára lenni közösségének.

De nem folytatom, csukjuk be itt a könyvet, néhány mondat erejéig viszont hadd szóljak még Szűcs Lászlóról, nem a közíróról, nem az íróról, nem a költőről, hanem az erdélyi médiaélet egyik igen fontos szervezőjéről. Sokat gondolkodtam azon, vajon minek nevezzem: Nagyvárad sajtópápájának, hiszen olyan sok hagyományos és világhálós médiatermékben van benne a keze, dehát a pápa lemondott, Szűcs László viszont erről a nem mindennapi energiákat felemésztő munkáról nem fog lemondani. Vagy nevezzem médiagurunak, akit az Ady Endre sajtókollégiumban ugyancsak szerettek a tanítványai, jónéhányuknak pedig éppen ő egyengeti a további útját? Találgatni még lehet, de annyi bizonyos: Szűcs László nélkül a váradi kulturális- és sajtóélet nem ugrott volna ki az átlagból. Már pedig Nagyváradnak erre az önálló művelődési életre akkor is szüksége volt, amikor a magyar televíziót néző, de a romániai valóságban élő határszél már-már tudathasadásos állapotban élte mindennapjait és szüksége van ma is, amikor az alkotó szellemi cselekvést nagyon könnyen képes elnyomni a kényelmes és bármiféle szellemet nélkülöző fogyasztás. És még egyetlen mondat: amikor olyan nagymúltú folyóiratok, mint mondjuk a Newsweek kénytelen volt feladni papír-arculatát, úgy tűnik, hogy az Erdélyi Riport egyre inkább magára talál. A legsikerültebb lapszámok azt bizonyítják, hogy az oknyomozásba hajló riport, a kis szórvány magyar közösségek felfedezése és az erdélyi művészeti életre való rácsatlakozás lehet a továbbélés biztosítéka. Persze, Szűcs Lászlóval együtt.

* Elhangzott a Gazoskönyv c. kötet bemutatóján, Nagyváradon, 2013. február 16-án.