Egy csésze kávéra várva

Azok a pillanatok, midőn a fotelban ülsz a konyhaajtónak háttal, s körülleng a frissen főzött feketekávé illata. Megnyugtató hétvég, szép a világ. Ez a megfoghatatlan illat és hangulat némiképp ahhoz hasonlatos, mint amikor egy kamasz lélek csatangol az angolpark üde zöldjében, vagy egy kastélyt körülfogó barna cserjések között, valahol a füllentés és a fantázia határán, órákon át, ám az ódon ingaórára nézve, alig múlt el néhány perc… Vagy épp fordítva: teméntelen idő, évtizedek peregnek le szemünk előtt az emlékek óráján. Pedig (feltéve, hogy mi vagyunk az a magára hagyott, unatkozó kamasz) a reggeliző asztalnál tétova tekintet kíséri a minduntalan /f/elhangzó kérdést, hogy mi is a valóság, meg, hogy: nagy bűn-e hazudni? – mire a ház úrnője férjére tekintve bizonyára azt feleli: nagybátyád fejlett erkölcsi érzékkel rendelkezik; ha megnősz, te is olyan leszel majd, mint ő!…
S mindezt a remek kávéillat idézi elő (persze, nem mindig).
Kint áldásos tavaszi eső; vagy riasztó árvízveszély… Ott a kert, a kilátás. Vagy talán nincs is kert(!); de hát akkor mi is van a mi időnkön túl, a képzelt fal túlsó felén – amelyen csak a kávéillat hatol át időnként?

Kedves, „ódon” csészéim egyike: Rózsa Ágnestől kaptam, még a nyolcvanas évek elején

„Egy szenvedély margójára” (részlet)

A kávébarna Desdemona-dilemma

Láttam mohón őt: ajkán remegés
futott végig, aligha volt
szebb valaha! – s most minden odavész.

Ki olvasztja fel a fagyott vigyort? –
Kezében csésze; jaj, de kétkedése kés!

2010. március

Örmény csésze, gyermekeink zongoratanárnőjétől való, az aranykezű Panyevától