Lásd, mindig magamról írok, vagy valós körülményekről, megtörtént esetekről, sajnos, azt hiszem, nem tudok már hinni az irodalomban, csak a dokumentumban, a riportban, de ott is inkább csak a tényekben, a becsületesen vállalt és elmondott tényekben hiszek, a párbeszédet már a riportban sem szeretem, mert az nekem gyanús, azt nem egészen úgy mondták, azt már hozzáidomították az elbeszélő stílusához.
Én mindig az életemet írom, mert az élet mindig elhozza nekem annak az átkozott lehetőségét, hogy dönthetek sorsom felől. Lásd mások egész életet tudnak leélni anélkül, hogy legalább egyetlen egyszer dönteniük kellene a lényegről, mindig minden magától, lusta szürkén kialakul, sodródnak kicsi csirke-bajok agytompító, puha terhével, de hát ha nekem nem ez jutott.
Leírtam az este egy éjszakámat, egy fiatal író egyetlen rettenetes éjszakáját, aki ezen az egyetlen éjszakán rádöbben arra, hogy illúziók színes ködfüggönye alatt élt, a feleségével, a munkájával a tehetségével kapcsolatosan, és szokásos módon újra a régi válaszút elé kerül: vagy elismeri a totális, érted, nincs mese, a totális vereséget, és akkor kis cinikus mosolyok közepette, kellő számú, napi rumok mellett mindent tovább lehet játszani, belül lehajtott fejjel és lehajtott önérzettel, vagy pedig mindennel szakít, amit eddig az életének gondolt, és abszolúte mindent újrakezd, a járástól a legelemibb gondolatokig…
Hát persze, hogy az újrakezdést választja, mit tehetne mást, még mindig az újrakezdés a legkézenfekvőbb kiút, ez az újabb illúzió…
Fantasztikus hideg van körülötte, az űr jéggé fagyva csavarodott köré, és ő az újrakezdés dühével és egyelőre őszinte hitével olvasztgatja, mint mindenki évezredek óta hiszi ez az önhülyítő emberiség, hogy lehet mindent újra kezdeni… Tulajdonképpen minden reggelünk újrakezdés, és nem kell idegtépő várakozás, minden estére megérkezik a kudarc, hazudik magának az ember, aki nem a kudarc keserű szájízével húzza magára a takarót, minden lefekvés menekülés, a takaróval az életet zárjuk el magunktól, kirekesztjük magunkat a kudarcainkból, ezt az egyetlen sanszot megadja nekünk az élet, mert ennyire talán még ez a tökhülye élet is rájött, hogy nem lehet elviselni őt, ha legalább néhány óra nyugalmat nem ad, néhány óra nyugodalmat legalább.
És elhozza az élet nekünk a nőt. El kell neked mondjam a hosszú hajú lányt, hihetetlen, hogy belém tudott költözni ez a lány, hetek óta csimpaszkodnak belé az összes másra szánt gondolataim, már röhögnek rajtam, mert félóránként nyitogatom, csukogatom a levélszekrényt, hogy jött-e tőle levél, persze, hogy nem jött, de minden nap reménykedek, reggel, amikor felkelek is reménykedem, amikor kibontom a vaskos újságcsomót, akkor is csak reménykedem, röhej, a legklasszikusabb tünetek, öregem, ez a történet olyan giccses, hogy nem lehet igaz, olyannyira bután muris, hogy az már nekem gyanús, ha ezt a nő hidegvérűen csinálta végig, akkor rettegni kell ettől a nőtől, mint a tűztől, zseniálisan csinálta meg, öregem, hátborzongatóan zseniálisan, ha az egész csak a szokásos, de kiválóan sikerült kis női produkció volt, akkor én nem merek többé hinni egy nőnek, de persze, marhaság ez is, hát már most se hiszek, de ha ennyit meg lehet csinálni, akkor már mindent lehet… Kézzel-lábbal tiltakozom az undok ráció ellen, hogy nem volt más az egész, csak az a kicsike, de bolond férfi fejünkkel mindig beszedett női produkció, és még sincs erőm, hogy lemondjak erről a sírnivaló emlékről, öregem, és ahhoz sincs erőm, hogy ne higgyem el…Pokolian keserű ez én gyönyörű emlékezésem, fiú, és pláne az is sajog, hogy én már csak úgy tudok hinni, hogy gondosan előkészítem magam a csalódásra, már előre a legnagyobb dolgom a kievickélés, mondd, mi az az öregedés, ha nem az amikor az emberben már csak vonakodva, kelletlenül ujjong a lélek, és a félszeme egész végig arra sandít, nyitva-e még a hátsókapu…
Az isten verné meg, hogy miért vesztettem el a hátsókapura nem nem sandító lelkesedés gyönyörű lehetőségét, pokolian megöregedtem, és nem is gondoltam, hogy minden ennyire elízetlenül, megkeseredik…Olyan jó öreges szemmel néztem ezt a kislányt, bár tagadhatatlanul nem esett rosszul, hogy jön velem, az utat sem kérdi, az elhízott kopaszodó pasas karjába kapaszkodva, de bennem mégsem olyan reakció mozgott, hogy na én most milyen nagyszerű férfi vagyok, mert íme, viszek magammal egy ilyen ragyogó nőt, ezt borzasztóan komikusan komikusnak éreztem volna, nem, inkább csak néztem, és öntözgettem rá, öreg, harmincesztendős kételyeim, lankadt cinizmusom sikamlós patakjait, ijedjen meg, rettenjen vissza, hiszen mi a francot nyújthatok én neki, ha csak egyszer is ránézett volna egy sudár, hozzáillő srácra, azt hiszem, otthagytam volna, akinek csak kell, semmi kedvem sem volt, és nem is lett volna semmi kedvem, hogy harcoljak érte, ez kérem, átjáróház, az én szerelmem, szabadon ki- és besétálhatnak a nők, vagy lehet, hogy csak ezt szeretném, de én úgy éreztem akkor, hogy simán adom oda, vigyétek, úgyis röhejes ez az egész buli, nekem csak egy nem kért, fölösleges és nem várt ajándék az egész…Amikor bementünk egy vendéglőbe, és táncolni akart, milyen nehezen mozdultam meg, mint akire most mindjárt rázúdul a nagy leleplezés, hogy na, öreg, dumáltál eddig, amit dumáltál, de a cammogásod, az már külön szám, valami ilyesmire vártam, és ehhez pászítgattam jó előre már a reakcióimat, de nem röhögött szembe, mosolygott rám, és meg kell enni a disznót, olyan édesen mozgott, minden porcikája mozgott a piszkosnak, és én is billegtem, előrehegyezett kételyek nélkül, és amikor látta már, hogy savanyodik a képem, akkor úgy tudta mondani, hogy üljünk a helyünkre, hogy ne bántson meg, nagyon kell félni ettől a nőtől, ha mindent megrendezett… De most is összevissza fecsegek, el kell mondjam az egészet neked, ki kell beszélnem magamból ezt az én őrült szerelmemet, mert magamnak is tisztán kell látnom, ha már ennyire össze-vissza karmolta az életemet, látom, banális marhaság minden, de együtt, öregem, az egész befonásom aprólékos összeállása a félelmetes, mert az egész végig, amíg szőtte-szövögette a hálóját, azt az érzést keltette bennem, hogy én vagyok rá olyan hatással, amitől lehetetlen szabadulni,, s nem primitíven, te, egy-két trükköcskét végigjátszottam én már azért, öregem, becsületemre, ez a nő a szemem előtt tudott kinyílni, érted, a szemem előtt vált asszonnyá, a szemem előtt vált azzá, a testétől irtózó, de testére mégis hiú lányból, egy pillanatig sem akarta az ártatlant játszani nekem, mert van nekem ellenszerem az ilyen játékra, és akkor rögtön palira veszem,, látszott, te, hogy szabadelvű, sőt, romlott is egy kicsit, de értsd meg, olyan asszonnyá, aki szeretni tudja, érezni tudja a férfit, aki a társává lett, és azután úgy tudott ennek örülni, mint egy gyerek, ha én kellett volna megrendezzem ezt az egészet, esküszöm, hogy nem tudtam volna jobban, öregem, nekem egyetlen nó, érted egyetlen nő sem maradt más az életemben, borzalmas, öregem, ilyen koncentrált és sikeres rohammal nem vették még be ezt az annyiszor kapitulált várat, mely pedig olyan korán rángatja elő a fehér lobogót, nehogy véletlenül az ellenségnek eszébe jusson, hogy esetleg elhalaszthatná, vagy el is hagyhatná a támadást…
De mondjam már el neked az egészet, látod, teljesen megszédültem, végeláthatatlanul fecsegek…

…. – Persze, ezt egy szuszra verted a gépbe, mi?
– Persze.
– És aztán kifogyott a szuflád.
– Kifogyott.
– Színdarab lett volna, az egyik monológ?
– Semmit sem értettél.
– És azután?
– Ahogy szoktam.
– Őt is eleresztetted?
– Látod őt valahol a közelemben?
– Öt éve volt, tíz?
– Nem mindegy?
– Pokolian szeretted azt a nőt, mi?
– Egészen beesteledett.
– Tudsz róla valamit?
– Egyszer találkoztunk még, meghízott és levágatta a haját. Később pedig egy vásárhelyi barátom mesélte, hogy felvitte a lakására, és már le voltak vetkőzve, amikor szóba kerültem én. Akkor bőgve felkapkodta a ruháit és elrohant. Akarsz még valamit?

1970-es évek

(Forrás: Matekovics János emlékblog)