A nem túl­sá­go­san öröm­szü­lők az el­jegy­zé­sen ta­lál­koz­tak elő­ször. Zök­ke­nő­vel. Ebéd­re ér­kez­tünk vol­na öten, éhe­sek is vol­tunk, csak­hogy út­köz­ben a nyá­ri szel­lő eny­hén át­ír­ta az anyám és a nagy­né­ném haj­köl­te­mé­nyét. Így az­tán Szent­györ­gyön az ebéd­lő he­lyett irány a fo­drá­szat, a höl­gyek­nek le­ve­ses­tál he­lyett bu­ra, mi meg bú­ra ad­tuk a fe­jün­ket (apám, Fi­kusz és én). No­szo­ga­tó lábat­lan­ko­dá­sa­ink­tól a fo­d­rász­nők­nek ég­nek állt a ha­juk, 200 mé­ter­rel odébb az örö­ma­nya is tép­te a sa­ját­ját, az örö­ma­pa hu­mo­ri­zált az er­ké­lyen, Edit pe­dig prün­nyö­gött a por­tán, hogy pár­tá­ban ma­rad. Az­tán csak le­fé­kez­tem kis csa­pa­tom­mal a ka­pu előtt – Han­ni­bal an­te por­tas –, a meny­asszony rög­tön be­bo­csá­tott – de csak jó­val ké­sőbb en­gesz­te­lő­dött ki. Nyil­ván a tár­sa­ság igye­ke­zett jó­képet vág­ni, s ha nem is si­ke­rült min­den­ki­nek jó­képű­vé va­rá­zso­lód­nia, idő és bor múl­tá­val né­há­nyan jó­po­fák let­tek, ter­mé­sze­te­sen ki­vált apám.

Ősz­re a biz­ton­ság ked­vé­ért né­hány be­vált gör­csö­met meg­őriz­tem az agyon­ost­ro­molt har­ma­dév­re. Egy ki­csit már nagy­le­gény vol­tam, de még min­dig nem a gá­ton. Gá­tolt a múl­tam (a je­le­nem és a jö­vőm), a meg­bé­lyeg­zett­ség-ér­ze­tem, a nya­va­lyás ér­zé­keny­sé­gem… Fő­leg a Mus­kát­li­ban igye­kez­tem ten­ni el­le­nük.

A Mus­kát­li be­já­ra­ta az ab­la­kom alatt volt. Mert ak­kor már ab­la­kom is volt a fő­té­ri Apol­ló épü­let­ben, me­lyet saj­nos egy idő­re meg kel­lett osz­ta­nom egy ro­mán di­ák­kal. Fö­löt­tébb in­ge­relt a test­vé­ri együt­té­lés, egy­szer ki is ha­ji­gál­tam a jegy­ze­te­it a jár­dá­ra, de ő nem za­var­tat­ta ma­gát, meg sem sér­tő­dött, in­kább cso­dál­ko­zott, hogy mi ger­jeszt­he­tett ilyen in­du­la­tos­sá, és ko­mó­to­san vissza­ka­kuk­kol­ta ma­gát a fész­kem­be.

Mit te­het­tem vol­na? Me­sél­tem vol­na el ne­ki, mit je­lent ne­kem, ne­künk az Apol­ló? Hogy en­nek az épü­let­nek a nagy szá­lá­já­ban egy­ko­ron Bo­lyai Já­nos he­ge­dű­kon­cer­te­zett, és nem Av­ram Ian­cu, aki most az ab­la­kunk­kal át­el­len­ben szo­broz? Hogy az én őse­im ren­dez­ték azo­kat a hí­res bá­lo­kat, me­lyek­re al­ka­lo­mad­tán a cse­lé­dek dé­zsá­ban ci­pel­ték a po­cso­lya­finnyás úri kis­asszo­nyo­kat? Hogy ma­gya­rul té­te­tett köz­hír­ré, mi­sze­rint „bál lé­szen, ha sár nem lé­szen. Ha lé­szen, nem lé­szen”?

En­gem ősszel ke­gyet­len hír rán­tott sár­ba: Edit élet­ve­szé­lyes ál­la­pot­ban fek­szik egy bu­ka­res­ti kór­ház­ban – mé­hen kí­vü­li ter­hes­ség­gel.

„To­tul pen­tru om!” (Min­dent az em­ber­ért!) – ga­la­gyol­ta-ha­do­nász­ta lép­ten-nyo­mon Ni­co­laus Schus­­ter-Hit­ler, vissz­han­goz­ta ap­pa­rá­tus­nyi echó. És meg is tet­tek min­dent. Edi­tért is. Még a ren­dőr­sé­get is be­ve­tet­ték. A tör­vény ne­vé­ben. Az abor­tusz­tör­vé­nyé­ben. Val­lat­ták, jegy­ző­köny­vel­ték, ki­vizs­gál­ták az ügyet, csak az or­vos nem vizs­gál­hat­ta meg Edi­tet ide­jé­ben. A sí­rig emész­tet­te sze­gényt, hogy nem le­he­tett gyer­me­ke. És ha már ci­niz­mus, le­gyen kom­mu­nis­ta: gyer­mek­te­len­sé­gi adót kel­lett fi­zet­nie!

To­tul pen­tru om!

Építs, em­ber!

Az utób­bi an­nak a dik­tá­tor­nya­ló, párt­ho­zsan­ná­zó, az egész fő­is­ko­lát át- és be­fo­gó ver­sössze­ál­lí­tás­nak volt a cí­me, amellyel még má­so­dé­ves ko­rom­ban tisz­te­leg­tünk a di­cső múlt, a di­cső je­len, a di­cső jö­vő előtt. Di­cső­szent­már­ton­ban lett vol­na a he­lyük azok­nak, akik ezt ko­mo­lyan  gon­dol­ták. De hát bo­lon­dok­há­za he­lyett párt­szék­ház­ban párt­szé­kel­tek. Nem vol­tak bo­lon­dok be­vo­nul­ni, ha kint is le­het­tek Na­pó­leo­nok. A ka­mé­leo­nok.

»„Szí­vünk­ben hord­juk az em­be­ri­ség re­mé­nyét, a kom­mu­niz­must” – zeng­tek egy hang­ként, mind a hu­szo­ne­gyen. Hu­szo­ne­gyen áll­tak a szín­pa­don, de so­kez­rünk sza­vát hal­lat­ták – fia­ta­lo­két. „Ez a Ha­zánk, egy ben­nünk a há­la és ra­jon­gó elis­me­rés, egy az el­kö­te­le­zett­ség: ugya­nazt a jö­vőt ké­szít­jük min­da­há­nyan.”

Ün­ne­pi est volt a stú­dió­ban. „Zász­ló­haj­tás” tör­té­nel­münk, a „bal­la­dák föld­je”, és pár­tunk előtt, tisz­te­let­adás a ren­dít­he­tet­len kom­mu­nis­ta-hit­nek: ha kell „a por­ból ke­lek új­ra út­ra… és győ­zök a le­he­tet­le­nen!” Sza­val­tak a lá­nyok, sza­val­tak a fi­úk, ver­set vers után és – em­lé­kez­tünk.

Fa­siz­mus/ „csak tré­fa volt”? és ke­gyet­len há­bo­rú, mun­kás­har­cok, töm­lö­cök/ gi­tár húr­ja pen­dült és Dofta­ná­ról szólt a dal./ De 1945 ta­va­szán fel­zen­dült a „né­pek  ka­ré­ne­ke” és elő­ször áll­tak „egy­szer szé­gyen nél­kül” a né­pek, mind. Meg nem szű­nő ki­ál­tás rez­dí­ti azó­ta is a Föl­det: „A sza­bad­sá­got ne add sem­mi­ért!” és kö­ve­te­li dal­lal is, ha kell: „a föl­dön örök­ké tar­tó bé­két aka­runk!”

Em­lé­kez­tünk. Év­szá­mok, ese­mé­nyek, tet­tek-ada­tok a hi­tünk­höz: a leg­na­gyobb kincs az Em­ber. A küz­dő, az épí­tő. Küz­de­lem az élet – hall­juk és utun­kra in­dít­va így in­te­nek: „Fiam, ki­lépsz az élet­be, álld meg a he­lyed em­be­rül!” S mi, kik ma va­gyunk fia­ta­lok, tud­juk, hogy er­re egy a mód: „A párt szé­les csa­pá­sá­ba” be­lép­ni, szom­jaz­ni a mun­kát és a be­tűt még sok-sok har­minc éven át. Bíz­ta­tó­an zeng­jen örök­kön a vers és a dal: „Építs, Em­ber, mun­kád­nak si­ke­re lesz!”« (Szász Ge­ral­di­na: Építs, Em­ber! Vö­rös Zász­ló, 1974. ápri­lis 11.)

Ez a mű­sor is a Párt szé­les csa­pá­sa volt, a drá­ga ha­za fel­sza­ba­du­lá­sá­nak 30. év­for­du­ló­já­ra.

Hogy ala­po­san fel­ké­szül­hes­sek a jö­vő egye­dül üd­vö­zí­tő szín­há­zi stí­lu­sá­ra, a szo­cia­lis­ta ir­re­aliz­mus­ra, seb­té­ben két pár­tos sze­rep­pel is fel­pár­tol­tak. Mint­ha a ro­mán szer­zők ne­kem sze­rez­tek vol­na.

A Ta­lál­ko­zás a mo­tel­ben a ne­gye­dé­ve­sek egyik vizs­ga­elő­adá­sa volt, a mi fi­ú­csa­pa­tunk is be­le­fért nya­kig. Én vit­tem a leg­több­re az osz­tály­ból – a da­rab­be­li­ből! Ve­zé­ri­gaz­ga­tó lett be­lő­lem, aki le­zser­ke­dik az érett­sé­gi ta­lál­ko­zón, ci­ga­ret­tá­ja fogy­tán csik­kek­kel jó­po­fá­zik, haj­nal­ban is csak alig spic­ces elv­társ. A ru­hám szí­nes volt, a nyak­ken­dőm tar­ka, az ala­kí­tá­som szür­ke.

„Kö­ze­pe­sen jó a ve­zé­ri­gaz­ga­tó sze­re­pé­ben Sza­bó Zol­tán.” (Oláh Ti­bor: Ta­lál­ko­zás a mo­tel­ben. Vö­rös Zász­ló, 1974. nov. 30.)

A Szo­mo­rú an­gya­lok­kal mi kezdtük a ne­gye­d­é­vet. Nem vol­tam an­gyal, csak szo­mo­rú. Gyá­mol­ta­lan üze­mi szak­szer­ve­ze­tist pró­bál­tam ala­kí­ta­ni, de ő nem akart ala­kul­ni. Vér­sze­gény volt sze­gény. Ilyen­re tel­lett az író­pa­pá­tól. L.L. uta­sí­tá­sa sze­rint az egyik je­le­net­ben sí­rás­ra kel­lett vol­na fér­fia­sod­nom, csak nem mond­ta meg, mi­től. In­kább hagy­mát ke­ne­tett a sze­mem­be.

Hu­nya­di volt a fe­ke­te bá­rány, Szé­lyes a vö­rös. Az ön­tu­da­tos párt­tit­kár jótáll a té­vely­gő mun­kás­fi­ú­ért, vissza­ve­szi az üzem­be, hogy be­il­lessze a szo­cia­lis­ta kö­zös­ség­be, amely­ből el­bi­tan­golt.

Ne­gye­dév­kez­dés­re Fe­ri bo­zon­tos sza­kál­lal mű­vé­szu­ras­ko­dott be. L.L.-nek le­e­sett a gon­do­zott (szak)ál­la:

– Ez mi, Szé­lyes? Ma­ga így akar ját­sza­ni? Hol lá­tott ma­ga sza­kál­las párt­tit­kárt?

– Ta­nár úr, én a nyá­ron ala­po­san ta­nul­má­nyoz­tam a sze­re­pe­met, és rá­jöt­tem, hogy ez a párt­tit­kár sza­kál­las.

– Mi­ből sü­töt­te ki ezt a hü­lye­sé­get?

– Van egy re­pli­kám a fia­tal mun­kás­hoz: „Az­tán úgy be­csüld meg ma­gad, hogy sa­ját sza­kál­lam­ra vet­te­lek vissza!”

Néz­zük, mit ír­tak a kri­ti­ku­sok sa­ját sza­kál­lu­kra!

„A ma­ros­vá­sár­he­lyi Szent­györ­gyi Ist­ván Szín­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­la Stú­dió szín­pa­dá­nak elő­adá­sá­ban a Szo­mo­rú an­gya­lok vég­re ha­zai ma­gyar szín­pa­don is meg­ér­de­melt si­kert ara­tott. (…) Lo­hinszky tö­ké­le­te­sen meg­ér­tet­te a da­rab mon­da­ni­va­ló­ját, meg­sze­ret­te a mon­da­ni­va­lót hor­do­zó hő­sö­ket, a szo­cia­liz­mus­ban fenn­tar­tás nél­kül bí­zó, an­nak tes­tes­tül-lel­kes­tül el­kö­te­le­zett fia­ta­lo­kat, akik – épp a szo­cia­liz­mus ér­de­ké­ben frá­zi­sok­tól men­tes, mély ha­za­sze­re­te­tük­ben gyű­löl­nek min­den­faj­ta meg­al­ku­vást, haz­ug­sá­got, min­dent, ami be­pisz­kí­ta­ná az esz­mé­nye­i­ket.” (Fo­dor Sán­dor: Szo­mo­rú angya­lok. Utunk, 1975. nov. 7.)

1. Gergely Tamás:
   2010. július 7. 08:52

   Hát… „zavaros” idõk voltak azok. Fent volt a lent meg fordítva. Egyesek párttitkárok.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ