Én nagyon szeretlek. Te iszonyodsz tőlem. Ő mindennek kivárja a végét. Eljön hozzám. Rólad faggat engem. Te mit sem sejtesz az egészről. Továbbra is kerülöd árnyékomat. Székedet arrébb húzod, vigyázol, hogy ujjal se érints. Reszketek a félelemtől, szégyentől és vágyakozástól. Ő is én lesz: téged akar. Te is ő vagy: sorsom nem érdekel titeket. Én szeretnék létezni helyette, hogy szeressél. Ő előrevetíti könnyed kalandotokat abba a délutánba, ahol már nem leszek. Ti vagytok a győztesek. Nyugalom: ők – mármint az istenek – nem léteznek. Csak az én leforrázott arcom süt vissza a túlvilágról. Ez az este már nem a miénk: én nem bírtam lenni, te nem voltál, ő rég halott. Mások tekintetében vöröslik az alkony. Felhőpárnán ébredő szél reszket a kíntól: az álombeli ajkat keresi, amelyről tovalibbent. Lehull a rózsa.
Visszanézek: tükrödben megpillantom elkínzott tekintetét. Szeressed őt!

(Még több próza Fábián Lajostól az eirodalom.ro-n)