Egy má­sik mes­ter – még a fő­is­ko­la kez­de­ti, ko­loz­svá­ri kor­sza­ká­ban – fe­lült a ló­ra po­tyautas­nak, Má­tyás ki­rály mö­gé. Az év­fo­lyam­ve­ze­tő ta­ná­rom pe­dig töb­bed­ma­gá­val beült ab­ba a te­rep­já­ró­ba, amely rend­kí­vü­li te­re­pen, a ma­ros­vá­sár­he­lyi hosszú és me­re­dek Rá­kóc­zi-lép­csőn zö­työ­gött le. Ő éj­sza­ka volt iga­zán ele­mé­ben: a „lá­nyos” ház előtt a nó­tát cig­ánnyal hú­zat­ta, a „lá­nyos” ház­ba a bort ta­xi­val ho­zat­ta. Őt is a szí­ve vit­te el – ide­je­ko­rán.

… És a rek­tor! Bi­ga ali­as Sza­bó La­jos! Min­den­ki tud­ta, ha or­dít, csak azért te­szi, hogy le­plez­ze, mi­lyen jól szó­ra­ko­zik. Még ak­kor sem ha­ra­gu­dott őszin­tén, ami­kor ki­sült, hogy azért vár­ja hosszú ide­je hiá­ba a ho­no­rá­riu­mo­kat az új­sá­gok­tól, mert az azo­nos ne­vű nö­ven­dé­ke, ké­sőbb te­mes­vá­ri és vá­ra­di szí­nész, már rég fel­vet­te és elit­ta azo­kat.

Azért ne­vez­ték Bi­gá­nak, mert moz­gás­sé­rült volt, las­san járt, mint a csi­ga. Mi ezt a ne­vet csep­pet sem gúnnyal, ha­nem tisz­te­let­tel, sőt sze­re­tet­tel ej­tet­tük ki a há­ta mö­gött, me­lyet az in­té­ze­ten kí­vül­re is ha­tó disz­nó­sá­ga­in­kért is tar­tott a szer­vek előtt.

A fő­is­ko­lá­val pon­to­san szem­ben la­kott V. elv­társ me­gyei fő­tit­kár. Há­rom fel­ső­é­ves jó­ma­dár vég­ig­lo­csol­ta-mu­lat­ta hú­svét hét­fő­jét, bal­hét ren­de­zett az in­té­zet­ben és V. elv­társ­hoz is be­csen­ge­tett. Más­nap dé­le­lőtt a fő­tit­kár elv­társ ma­gá­ból ki­kel­ve át­te­le­fo­nált a rek­tor­nak. Bi­ga azon­nal küld­te a szol­gá­la­ti Vol­gá­ját a bent­la­kás­ba a más­na­pos csi­bé­sze­kért.

– Hol jár­tak a teg­nap?

– … sok­fe­lé.

– És mit csi­nál­tak?

– Lo­csol­tunk.

– Mi­ért?

– Mert hú­svét volt.

– És mit akar­tak V. elv­tár­stól?

– Ott is lo­csol­ni.

– Lo­csol­ni…! El­ment az eszük? Pont hú­svét­kor jut eszük­be a lo­cso­lás? Ki van­nak rúg­va! Mars ki! De a Vol­gá­ra ne szá­mít­sa­nak, men­je­nek vissza bus­szal.

Az egyik ra­vasz né­hány pil­la­nat múl­tán vissza­nyi­tott, be­dug­ta a fe­jét.

– Mi az, mit akar?! – pró­bál­ta a rek­tor üvöl­tés­be foj­ta­ni ne­ve­tő jó­ked­vét.

– Csak azt akar­tam kér­dez­ni, tény­leg ki va­gyok rúg­va én is?

– Ma­ga se kü­lönb a töb­bi­nél, nincs ki­vé­tel, mars ki!

Az omi­nó­zus gyű­lést is va­ló­szí­nű­leg azért nem akar­ta ő le­ve­zet­ni, mert félt, hogy el­ne­ve­ti a te­kin­té­lyét. Meg­bíz­ta hát a dé­kánt, Ki­csi elv­tár­sat.

Tör­tént ugya­nis, hogy a dél­utá­ni hol­ti­dő­ben az egyik me­nő fiú és egy nö­ven­dék hölgy a föld­szin­ti tor­na­te­rem mat­ra­cán lan­dolt. S. bá­csi, a fa­lu­ról be­já­ró por­tás fel­fi­gyelt a ne­szek­re, han­go­kra és rá­nyi­tott a fia­ta­lok­ra. Na­gyon a be­gyé­ben volt az il­le­tő ka­kas, mert több­ször meg­tré­fál­ta a ba­bo­nás öre­get, egy al­ka­lom­mal pél­dá­ul cin­ko­sai­val el­bújt az épü­let­ben, majd éj­fél­kor in­nen-on­nan elő­li­beg­tek a jó­ma­da­rak fe­hér le­pe­dő­ben. És most meg­ada­tott a bosszú al­kal­ma.

S. bá­csi fia­ta­los len­dü­let­tel el­kap­ta a könyv­tár­os­nőt ta­nú­nak, fel­lár­máz­ta a tit­kár­sá­got, a mű­he­lye­ket, el­si­mít­ha­tat­lan­ná tet­te a pi­kan­té­ri­át. Né­hány nap múl­tán Ki­csi elv­társ pár­tit­kár­ként össze­trom­bi­tált va­la­mennyi­ün­ket a klub­ba. Fel­lé­pett az emel­vény­re, be­állt a vö­rös le­pel­lel le­ta­kart óriá­si asz­tal mö­gé, a Ce­au­s¸e­scu elv­társ ké­pe alá, és volt ké­pe le­ple­zet­le­nül er­köl­csi mennydö­rög­ni a mo­so­lyog­va pel­len­gér­ke­dő da­liá­ra. Ami­kor az ar­ca már fel­vet­te az asz­tal­te­rí­tő párt­szí­nét, a há­tul cso­por­to­sult be­tyá­rok skan­dál­ták: „Li-li-om-tip-ró! Li-li-om-tip-ró! Ki-rúg-ni! Ki-rúg-ni!” Ki­csi elv­társ egy pil­la­nat­ra úgy ma­radt, mint a fe­je fö­löt­ti fő­nö­ke ’89 de­cem­be­ré­ben, majd ki­puly­ka­mér­ge­se­dett a te­rem­ből.

Gó­lya­ként is óva­kod­ni kel­lett a ne­gye­dé­ve­sek­től. Ha­gyo­mány volt, hogy az ászok szer­re meg­ké­rik a zöld fil­kó­kat, ugor­ja­nak el a Bo­lyai ut­cai tra­fi­kig, a kö­vér né­ni­től vá­sá­rol­ja­nak egy adag cson­trö­mit, mert ne­kik hir­te­len­jé­ben nagy játsz­hat­nék­juk tá­madt. Sze­gény öreg­asszony a cson­trö­mi szó­tól tom­bolt, vi­sí­tott…

Az el­ső évet el­fo­gad­ha­tó mi­nő­sí­tés­sel vé­gez­tem, me­het­tem dol­goz­ni, majd so­fő­ris­ko­lá­ba.

Igen, éle­tem­ben elő­ször fi­zi­kai mun­ká­ra zül­löt­tem. Ad­dig is ka­pál­gat­tam, tö­rö­get­tem a ku­ko­ri­cát, de csak -gat­tam, -get­tem. Most vi­szont ne­ki­du­rál­tam ma­gam. Be­fész­ke­lőd­tem újra a nagy­bá­tyám nyá­ri­lag is­mét gaz­dát­lan la­ká­sá­ba, 5 óra előtt kel­tem, mint egy szta­ha­no­vis­ta, a bú­tor­gyár­ban ne­gyed­ma­gam­mal össze­csuk­ha­tó já­ték va­sa­ló­áll­vá­nyo­kat cso­ma­gol­tam fa­lá­dá­ba. Amíg volt egy­szer­re áll­vány is, lá­da is. Az­tán jött a he­nyé­lés. Tisz­tes tá­vol­ság­ból ta­nul­má­nyoz­tam a mun­ká­s­osz­tályt. Az asz­ta­lo­sok fia­ta­lok vol­tak és va­dak, egyi­kük sem félt sem­mi­től… Egy egész hó­na­pra kap­tam egy fél fi­ze­tést. Ér­tet­tem. Azt vi­szont nem, hogy még ab­ból is mi­lyen ala­pon von­tak le 2 lejt spor­ta­lap­ra.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ