Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (21. rész)
Egy másik mester – még a főiskola kezdeti, kolozsvári korszakában – felült a lóra potyautasnak, Mátyás király mögé. Az évfolyamvezető tanárom pedig többedmagával beült abba a terepjáróba, amely rendkívüli terepen, a marosvásárhelyi hosszú és meredek Rákóczi-lépcsőn zötyögött le. Ő éjszaka volt igazán elemében: a „lányos” ház előtt a nótát cigánnyal húzatta, a „lányos” házba a bort taxival hozatta. Őt is a szíve vitte el – idejekorán.
… És a rektor! Biga alias Szabó Lajos! Mindenki tudta, ha ordít, csak azért teszi, hogy leplezze, milyen jól szórakozik. Még akkor sem haragudott őszintén, amikor kisült, hogy azért várja hosszú ideje hiába a honoráriumokat az újságoktól, mert az azonos nevű növendéke, később temesvári és váradi színész, már rég felvette és elitta azokat.
Azért nevezték Bigának, mert mozgássérült volt, lassan járt, mint a csiga. Mi ezt a nevet cseppet sem gúnnyal, hanem tisztelettel, sőt szeretettel ejtettük ki a háta mögött, melyet az intézeten kívülre is ható disznóságainkért is tartott a szervek előtt.
A főiskolával pontosan szemben lakott V. elvtárs megyei főtitkár. Három felsőéves jómadár végiglocsolta-mulatta húsvét hétfőjét, balhét rendezett az intézetben és V. elvtárshoz is becsengetett. Másnap délelőtt a főtitkár elvtárs magából kikelve áttelefonált a rektornak. Biga azonnal küldte a szolgálati Volgáját a bentlakásba a másnapos csibészekért.
– Hol jártak a tegnap?
– … sokfelé.
– És mit csináltak?
– Locsoltunk.
– Miért?
– Mert húsvét volt.
– És mit akartak V. elvtárstól?
– Ott is locsolni.
– Locsolni…! Elment az eszük? Pont húsvétkor jut eszükbe a locsolás? Ki vannak rúgva! Mars ki! De a Volgára ne számítsanak, menjenek vissza busszal.
Az egyik ravasz néhány pillanat múltán visszanyitott, bedugta a fejét.
– Mi az, mit akar?! – próbálta a rektor üvöltésbe fojtani nevető jókedvét.
– Csak azt akartam kérdezni, tényleg ki vagyok rúgva én is?
– Maga se különb a többinél, nincs kivétel, mars ki!
Az ominózus gyűlést is valószínűleg azért nem akarta ő levezetni, mert félt, hogy elneveti a tekintélyét. Megbízta hát a dékánt, Kicsi elvtársat.
Történt ugyanis, hogy a délutáni holtidőben az egyik menő fiú és egy növendék hölgy a földszinti tornaterem matracán landolt. S. bácsi, a faluról bejáró portás felfigyelt a neszekre, hangokra és rányitott a fiatalokra. Nagyon a begyében volt az illető kakas, mert többször megtréfálta a babonás öreget, egy alkalommal például cinkosaival elbújt az épületben, majd éjfélkor innen-onnan előlibegtek a jómadarak fehér lepedőben. És most megadatott a bosszú alkalma.
S. bácsi fiatalos lendülettel elkapta a könyvtárosnőt tanúnak, fellármázta a titkárságot, a műhelyeket, elsimíthatatlanná tette a pikantériát. Néhány nap múltán Kicsi elvtárs pártitkárként összetrombitált valamennyiünket a klubba. Fellépett az emelvényre, beállt a vörös lepellel letakart óriási asztal mögé, a Ceaus¸escu elvtárs képe alá, és volt képe leplezetlenül erkölcsi mennydörögni a mosolyogva pellengérkedő daliára. Amikor az arca már felvette az asztalterítő pártszínét, a hátul csoportosult betyárok skandálták: „Li-li-om-tip-ró! Li-li-om-tip-ró! Ki-rúg-ni! Ki-rúg-ni!” Kicsi elvtárs egy pillanatra úgy maradt, mint a feje fölötti főnöke ’89 decemberében, majd kipulykamérgesedett a teremből.
Gólyaként is óvakodni kellett a negyedévesektől. Hagyomány volt, hogy az ászok szerre megkérik a zöld filkókat, ugorjanak el a Bolyai utcai trafikig, a kövér nénitől vásároljanak egy adag csontrömit, mert nekik hirtelenjében nagy játszhatnékjuk támadt. Szegény öregasszony a csontrömi szótól tombolt, visított…
Az első évet elfogadható minősítéssel végeztem, mehettem dolgozni, majd sofőriskolába.
Igen, életemben először fizikai munkára züllöttem. Addig is kapálgattam, törögettem a kukoricát, de csak -gattam, -gettem. Most viszont nekiduráltam magam. Befészkelődtem újra a nagybátyám nyárilag ismét gazdátlan lakásába, 5 óra előtt keltem, mint egy sztahanovista, a bútorgyárban negyedmagammal összecsukható játék vasalóállványokat csomagoltam faládába. Amíg volt egyszerre állvány is, láda is. Aztán jött a henyélés. Tisztes távolságból tanulmányoztam a munkásosztályt. Az asztalosok fiatalok voltak és vadak, egyikük sem félt semmitől… Egy egész hónapra kaptam egy fél fizetést. Értettem. Azt viszont nem, hogy még abból is milyen alapon vontak le 2 lejt sportalapra.
Pusztai Péter rajza