Az én Koreám
Gergely Tamás
SZÉGYEN, GYŰLÖLET
Naplójegyzetek
RODMAN
2013. március 1.
Már hazafelé indultamban kapcsolnám ki a gépet, amikor észreveszem ”Dzsong Un” képét az Expressenben. Tátott szájjal, mint megtudom, éppen kiabál, illetve csapatának drukkol. Valamivel később látom meg mellette a másik figurát, mint a szövegből megtudom, egy Dennis Rodman nevű ex-sztár, volt elitkosárlabdázó, aki filmezni érkezett Észak-Koreába a Harlem Globetrotters néhány játékosával. Kepszben ül a diktátor mellett és előrehajolva biztatja a sajátjait.
A kép a hivatalos KCNÁ-tól származik, az Expressen az AP-tudósítására hivatkozik. Illetve a Vice Magazinra, ez utóbbi tudósítója szerint Rodman azt mondta volna a diktátornak, hogy élete végéig barátja marad a kosárlabda iránt oly nagy érdeklődést mutató párttitkárnak. Úgy emlékszem, annak ragaszkodása említett sport iránt onnan származik, hogy diákkorában maga is kosarazott…
Kérdésem nyilván az, hogyan teheti meg egy amerikai, hogy egy diktátorral kezet fogjon, egy levegőt szívjon vele, barátjának nevezze? Sejtem, persze, hogy olcsón esetleg ingyen filmezhetett, s hogy valószínűleg vadásszák az észak-koreaiak az ingyen PR-lehetőségeket, s tudatában vagyok annak, hogy csak filmezni nem lehet, akkor már ki van szolgáltatva a házigazdáknak, ám mégis… Ahhoz a kézhez, ahhoz a neki mosolygós arcát mutató pofához vér tapad. Míg ők rekedtre ordították maguk, addig kétszázezer ember munkatáborokban szenvedett. S tudjuk: a táborok népe nemhogy fogyna Kim Dzsong Un alatt, éppen ellenkezőleg: amerikai szatelliták által készített felvételek bizonyítják, hogy például a 25-ös tábor nagysága megkétszereződött.
Eszembe jut nyilván a New York-i filharmonikusok vendégjátéka is, amit többnyire pozitívnak nyilvánítottak, hasznos nyitásnak tartottam magam is, miért ne lehetne akkor a mostani meccset ugyanabba a kategóriába sorolni? Hiszen együtt játszott észak-koreai meg amerikai (a harlemi csapat nem volt teljes létszámú, észak-koreaiak egészítették ki), csak hat az a játékosokra, labda-közelben emberré válik még az ellenség vagyis egy amerikai is. Fontos ez, főként ezekben a hónapokban, amikor a viszony a két állam között igen feszült…
De mégis… Emberszámba venni a diktátort…
(Zárójelben hadd jegyezzek meg valamit, ha már svéd szál keveredik az életembe… Létezik egy svéd szó, melyet karikás ”a”-val vagyis ”å”-val írnak, így néz ki: ”rådna”, ejtése: ”ródná” rövid ”á”-val, jelentése: ”elpirul, szégyenkezik”. Mikor az Expressen címét olvasom: ”Rodman jublade…”, akkor a kosarazó neve (Rodman) számomra a ”rådna” szót asszociálja, talán nem véletlenül…)
*
UNHA 9
ugyanaznap
A szóbanforgó kép beszédes másképpen is: az előtérben, ugye, a diktátor és vendége (a koreai hírügynökség szerint a diktátor ”megengedte”, hogy melléje üljön…), ők ketten üvöltöznek, a ”prikulics” is magából kikelve biztatja az övéit.
Ám a háttérben az ”adminisztrátorok”, a valószínűleg koreai szekusok, a kosztümbe öltöztetettek idegesen figyelnek. Figyelik egymást, várják az utasításokat, ne félj, nem kacagnak, nem hangoskodnak, de mégcsak nem is a játékra figyelnek. Száj zárva, feszülten koncentrálnak…
Az egész nemzet egyetlen nagy összeszorított szájnak tűnik, ahol csak a ”fõnök” egyedül mulathat, a többiek az õ kedvét ügyelik. Tapsra vigadnak, emlékszem a nemzetközi futballmeccsre, amelyiken jelszóra lelkesedtek…
S az egész nemzetet a gyűlöletre neveik. A 3G-mobilnet segítségével készült képek közül az egyik a tervezett Unha 9-rakétát mutatja. Én a magyarul talán Ragyogó Csillag névre hallgató rakétatsorozat 3-as számú egyedérõl hallottam, azt sikerült végre sikeresen fellõniük, de ha már a 9-iket hirdetik, akkor biztosan tervezik is azt… Olyan különös az a kép s a jelenség a mi szemünknek. Az idegen turista a felvételt a főváros közepén fekvõ szállodája közelében készítette, s a kivilágított reklám úgy nézki ki, mint egy ”Odol-reklám” vagyis olyan rajta a rakéta, mintha egy fogkefét reklámoznának. Egy – ha nem tudná az ember, mirõl van szó, pusztító atomfegyver szállítására használható rakétáról – esztétikusnak találná. De hát egy rakéta, mely többezer ember – dél-koreai, japán esetleg amerikai – életét képes kioltani…
*
SZÉGYEN
2013. március 2.
Érdekes interjút közöl a HVG tegnapi számában. Kiss Ádám azt az amerikai újságírót kérdezi, aki a 14-es táborból elsőként megszökött fogolyról (s magáról a táborról) könyvet írt, a könyvet most fordították le magyar nyelvre, ez az apropó, a téma ugyanaz: hogy a tábor mennyire deformálja a lelket.
Szin, a volt fogoly – akit én korábban Shinnek neveztem – elmeséli, ugye, hogyan jelenti fel anyját és testvérét, mert azok szökni akarnak, s az ő feljelentése alapján, és hosszú kínzások után anyját felkötik, testvérét lelövik. Ami a könyvben nincs benne, de most a szerző, Blaine Harden elmeséli az interjúban, az, hogy Dél-Koreába való menekítése után Szin nem meri elmondani, hogy õ jelentette fel az anyját, csak azt meséli el az első interjúban, hogy nem szerette anyját, mert az durva volt vele szemben, s hogy nem gyászolta, még csak nem is sajnálta, amikor életét vették. Csak később vallotta be az írónak, s így az egész világnak, hogy ő volt a besúgó.
Ám haragudni rá nem tudunk, mert azt nevelték, azt verték bele a táborban. Azon csodálkozom, hogy egyáltalán megértette, hogy a másik világban, Dél-Koreában, vagyis a szabad világban bűnnek számít, ha valaki befújja az anyját. Érdekes lenne tudni, hogy mikor jött rá a különbségre. Már Dél-Koreába jutva, vagy a tranzit-tartózkodása alatt, hogy más a morál, mint amit a 14-es táborban normálisnak tartottak.
Adódik az összehasonlítás a hatvanas évek Romániájával: nyolc éves voltam hatvanban, s nem úgy emlékszem, hogy akkor az állami propagandának hittünk volna inkább, mint a szüleinknek. Tudtuk, hogy két világ létezik, s a kettő nem kompatibilis. Pionírok akartunk lenni, s Doftánát elhittük, mert ott avattak, továbbá sajnáltuk az illegalista elvtársakat, mert a doftánai börtönben sötét volt, de talán nem jelentettük fel az anyánkat. El tudom viszont képzelni, hogy korábban, az ötvenes években megtették. Magyar írásos emlék nem jut erről eszembe, de ott van Morozov. A pionír Morozov az Urál-vidékéről, aki feljelentette az apját, a szomszédot, nagybátyját, mert, mert, mert, az egész Szovjetunióban példa-pionírként emlegették, majd a család megölte a besúgót. Akkor meg az anyja járta az országot, és mesélt a hős fiáról. Ha nem a GPU tette el láb alól a fiút, hogy hőst kreáljanak belőle, de az egy másik történet…
*
A BIZTONSÁGRÓL
a Lamm-riport, repríz
A svéd hármas rádió megismételte Lovisa Lammnak azt a korábban már sugárzott műsorát, amelyikben a svéd – észak-koreai kapcsolatokat magyarázza, egy csempész-akcióra hegyezve ki a sztorit. Amit ismerek, újrahallgatva az lep meg, mennyire amatőr módon viselkedett mind a két fél: nemcsak az észak-koreai, amelyik azt hitte, hogy a saját morálját érvényesítheti a nyugati világban is, de a svéd is, amikor számukra váratlan helyzetbe kerültek.
Ami meglep, hogy nem ismerték fel a kommunista rezsim igazi természetét (a hetvenes években!), és milliókat kockáztattak, majd veszítettek, mert bedőltek a látszatnak. Az sem érdekelte őket, hogy a rezsim nagyon vörös, hogy diktatúra-szaga van a valóságnak, az volt számukra fontos, hogy stabilnak látszott a gazdaság, egész egyszerűen piacnak tekintették a kommunista államot. Ahová be kell menni a termékeikkel, amit el kell foglalni, mielőtt mások bemennének…
Tegnap hallom vagy ma reggel (?), hogy a liberális egyiptomi ellenzék megtagadta, hogy az új amerikai külügyminiszterrel, Kerryvel találkozzon, mert nehezményezik, hogy Amerika Murszi elnök mellé áll, annak ellenére, hogy Murszi kormánya és a vezetõ vallásos párt antidemokrata nézeteket vall. Viszont Amerikának megfelel ez a vezetés, mert a stabilitást akarja. Mindenáron. Amiről korábban történelemkönyvekben olvastunk, most a szemünk elõtt játszódik le: a nagyhatalmak, vagy egy nagyhatalom érdeke igazgatja a világpolitikát, esetenként alakítja a határokat. Amíg Amerika érdekeinek megfelelt, a kivégzett volt iraki elnök is a szövetségesük volt…
Ugyanaz a helyzet Észak-Koreával. Az említett HVG-interjúban Kiss Ádám felteszi az amerikai írónak az elmaradhatatlan kérdést, hogy végül is mi fog történni a koreai félszigeten. Harden óvatos, és a biztonságot emlegeti mint legfontosabb faktort. Mindenik érdekelt államnak, Kínának és az Amerikai Egyesült Államoknak is az a legfontosabb, hogy váratlan esemény, mely megzavarná a térség relatív stabilitását, ne következzék be. Az emberi jogok a háttérbe szorulnak.
Kiss interjújából tudom meg, hogy Szin Donghjok (Shin Dong Hjuk) részt vett az emberi jogok csúcstalálkozóján Genfben ez év februárjában, ugyanis az ENSZ emberi jogi főbiztosa vizsgálatot akar indítani a Kim-dinasztia ellen. Hogy Navi Pillay elítéli az észak-koreai rezsimet a táborok fenntartása miatt, az mintegy egy hónappal korábban újságtéma volt, de az, hogy az ENSZ hivatalosan vizsgálatot indít, egy újabb lépés, sokkal komlyabb. Okot ad a bizakodásra.
Pusztai Péter rajza
2013. március 4. 09:18
Nagyon érdekes, érzéseket felkorbácsoló írás, köszönöm, hogy olvashattam.