(Puzzle-darabok életemből)

1965 januárja nem egy új színt hozott az életünkbe, hanem mintha kiborult volna a szürke-fekete tintásüveg a lapra, úgy lepte el életünket egy állandóan fenyegető, komor, tőlünk addig teljesen ismeretlen hangulat. Édesapám infarktusa gyökeresen megváltoztatott mindent, de mindent. Egy olyan este, mint a többi, hallottuk, ahogy panaszkodott, először a napi irodai eseményekről, majd a fenyegető érzésekről, amik már hosszú évek óta egy nagy- nagy betegséget jövendöltek, azt is, ahogy édesanyám vigasztalta s próbálta megnyugtatni, hogy mindez csak rossz álom, s holnap majd jobban lesz. De a jó álom nem jött, s úgy éjféltájt édesanyám átrohant a tőlünk nem mesze lakó bőrgyógyász orvosbaráthoz, aki pillanatok alatt megállapította az infarktust, azonnal mentő, s le a 2-es belgyógyászatra. A lehető legjobb kezekbe került, hisz minden jó nevű orvos, ha nem is barátja, de jóakaró ismerőse volt akkoriban Vásárhelyen, s talán ez a túl jó akarás rontott el mindent. Az ijedtség és nagy sürgölődés körülötte igazolta, hogy az oly sokszor előre fenyegető nagy baj itt van, s mindannyian ehhez kellett igazodjunk. Ettől a naptól élete végéig megszűnt minden váratlan, legyen az jó vagy rossz hír, esemény közlése. Beburkolózott vagy inkább beült egy láthatatlan bura alá, és vizsgálta önmagát, minden pillanatban a pulzusát tapogatva, számolva. Számomra ez az állandó és kínos félelem teljesen érthető volt, hisz az orvosok, ellentétben a mai gyógyítással, amikor a harmadik nap már biciklire ültetik a beteget, őt három hónapi teljes mozdulatlanságra ítélték. Édesanyám járt be nap mint nap kétszer is a kórházba lemosni a hátát, hogy fel ne főjön a sok fekvéstől. A gyógytornász orvos több hét múlva megengedte, hogy a lábujjait külön- külön mozgathassa, s amikor úgymond legyőzte a betegséget, újra kellett tanuljon járni. Ezek után ő, aki amúgy is predesztinált volt a búskomorságra, csodálatos, hogy öngyilkosság nélkül végigcsinálta. Egy öblös fotel lett itthon a menedék, s eltemetkezett a Fülesek (még a könyv okozta izgalmaktól is félt az első időszakban), különösen a Füles Évkönyvek rejtvényei közé, ezt kellett, na meg gyógyszereket hozni a Magyarországra kirándulóknak. Aztán csak utánaolvasott, és állítom, az akkori tudásszinthez mérve az infarktusról többet tudott már, mint bármelyik belgyógyász, s örök félelme kényszerében, hogy elfogy a gyógyszerkészlete, akkora mennyiséget halmozott fel a padláson és itt-ott elrejtve a rosszabb időkre, hogy rá tizennyolc évre, amikor egy reggeli hosszabb köhögés véget vetett a szenvedésnek, orvos barátja megjegyezte, egy fél falut ki lehetett volna irtani a rengeteg tablettával. Hogy az élete minden törekvése ellenére mégis élhető volt, az kizárólag édesanyámnak s a sorozatban jövő unokáknak köszönhető. Megmaradt a nyomott, állandó veszélyt jelző alaptónus, bár itt-ott már betörhetett egy kis napsugár, de a „régi” többé már sohasem lett. Még a römit is belopta édesanyám, az ártatlannak tűnő robbantóst (tiszta időtöltés, semmi pénzalap) játszották a szomszéd zongorista művésznő édesapjával, de amikor a győzni akarás mindkettőben káros méreteket öltött, letiltotta. Még összehozta az egészen kis alapon kirakós handot játszó régi négyest, de miután a cigarettafüst töménysége méreggé vált, rövid életű lett a játék. Pistának sikerült egy nyugat-európai körúttal még feltámasztania rövid időre a kíváncsiságát, meglátogatták a Svájcban élő, már-már feledésbe merülő egyetemi kollégákat, majd Párizsban a sosem feledhető utcákat, de túl gyorsan feldolgozta az élményeket s visszazárkózott a szürkeségbe. Sohasem fogom magamnak megbocsátani azt a rejtett szadizmusról vagy nem is tudom, miről árulkodó tettemet. Amikor még a kórházban feküdt, dühöngött bennem a festői talentum. A háztetőnkről, a temetőre látva, először a bejárathoz közel álló fenyőt festettem meg, fekete-fehér olajban (a féloldalas, roppant furcsán nőtt, inkább a keleti temetők cédrusaira jellemző fa maga volt az elmúlás), aztán meg egy sírgödör szélén magányosan térdeplő fekete ruhás asszony fájdalmas alakját, s anélkül, hogy édesanyám látta volna a képeket, bekísértem a kórházba, és nagy szöveggel az ágyánál lelepleztem. Meghökkent, megdicsért, de megkért, hogy pakoljam össze, mert a hely nem alkalmas ilyen témájú bemutatóhoz. Márika helyesbít: édesapámat édesanyánk gyalog kísérte be a Szent György utcai kórházba, I.Gabi bácsit ott keresték meg, és jött a felháborodás a gyalog bemenetel miatt. Az emeletre már hordágyon vitték. Kilenc hétig feküdt mozdulatlanságban, abból néhány hetet mellette haldoklott egy cirózisos beteg, míg egy reggel aztán kimúlt. Ezt egy egész kórterem végigasszisztálta, Tató egy-két arasznyira tőle. A szürke, borongós napokat sok kirándulás derítette, beragyogta, többször voltunk együtt Magyarországon, de különösen maradandóak az otthoni egy-két naposak voltak, Korond és környéke, Udvarhely, Ratosnya, majd két ízben két fürdőkúra Oláhszent-györgyön, Gyilkostó, moldvai kolostorok francia vendégekkel stb. Utolsó olvasmánya, Szabó Dezső Életeim különösen nagy hatással volt rá. Nyugdíjas foglalkozásai, a festészet, virágkertészet meg a faragás voltak. Sok-sok festményt ajándékozott el, meglepetés volt nekünk néhány évvel ezelőtt Georgescu Rodica szüleinek lakásában egyik képét viszontlátni a falon.

1965 ősze viszonylag rövid időre elszakít Vásárhelytől. Rövid tanácskozás után Pampa és én úgy döntöttünk, hogy szép és gyönyörű a tanári hivatás, de ha kevesebb munkával több pénzt lehet keresni, marhaság abban a rendszerben ilyen rég kihalt elvekre életet áldozni, s felvételiztem Brassóban a faipari mérnökire. Igaz, ezt a lépést megkönnyítette, hogy a szabédi egyéves tanárságom utolsó napjaiban valami különleges betegséget sikerült felszedni, úgy indult, mint egy enyhe gombamérgezés, s ez könnyen hihető lett volna, mert szabad délutánokon a mezőt és a kis kerek erdőt bújtam a gombák után, s nagy élvezettel vágtam be vacsorára a friss zsákmányt. Ám a láz nem akart alábbhagyni, sőt nőtt, a doktornő kihívta a fertőzőklinika mentőjét, és bevittek. Itt már vizes lepedőbe csavarva tölthettem az éjszakát s ez úgy-ahogy hatott, de a diagnózist rá három hétre az akkor az orvosin ötödéves Gönczy Péter barátom találta ki (Leptospirozis). A célirányos kezelés hamar helyrehozott,de elvette a kedvem a falusi romantikától.

(Folytatjuk)