Mindig az a gyanús, ami nem gyanús… Az internet nyújtotta parttalan szabadság lehetővé teszi bárminek az ellenőrizetlen közlését – ha valami alá (fölé, bele) írnak egy nagy nevet, az olvasó hajlik elhinni, amit lát. Miért ne hinné el, hogy egy Márai, García Márquez, Hegel, avagy Borges idézetet lát, ha egyszer oda van írva. Csak Virág elvtárs gyanakodott állandóan. (A tanúban, ugye, emlékszünk…)

A közismert(nek tűnő) Descartes-gondolat hosszabban, de még így is csonkán ekképpen szól: Kételkedem tehát gondolkodom, gondolkodom tehát vagyok (Dubito ergo cogito, cogito ergo sum…) Anélkül, hogy magam a Nagy Értekezőhöz mérném, elárulom: a gondolkodás nálam is a kételkedéssel kezdődik. Már zsenge ifjúkoromban (például a gimnáziumi önképzőkörben) sem voltam emiatt népszerű – a kételkedőt általában lekekeckedőzik… Én viszont nem tudok fenntartás nélkül elfogadni semmit (axiómát, evidenciát, dogmát sem).

A szószátyár bevezetésért elnézést kérve rátérek a lényegre: a neten begyűrűzött hozzám egy Jorge Luis Borgesnek tulajdonított költemény, amely első ránézésre gyanús lett. Részben a feladó miatt (akitől még sosem kaptam megbízható információt), részben az elolvasott néhány sor okán (a nyálas közhelyek nem emlékeztettek a nagy argentin gondolkodóra), részben az ismeretlenség miatt (ha nagyon nem is kedvelem Borgest, műveit sokat forgattam, kevésbé ismert verseit is – és nem rémlett még hasonló iromány sem). Ugyanaz a gyanú fészkelt belém, mint a Gabriel García Márqueznak tulajdonított internetes búcsúszimfónia olvastán (melyben a rákos író nyálasan bölcs közhelyek géppuskasorozatával harcol az elmúlás ellen): ilyesmit ezek az írástudók sosem vetettek volna papírra.

Az internet megkönnyíti a kutatást is, ha a világháló fő ismeretforrásai (a Wikipédia és társai) ugyanúgy ellenőrizetlenek is, mint az egyéb információk. De a kattintgatás (klikkelés) mégiscsak könnyebb, mintha egy könyvtárban kellene mindennek utánanézni. Könyvekben. Amelyek mégis valami bizonyosságot jelentenek: ha már kiadták, akkor azt sokan megnézték, és nagy valószínűséggel nem hagytak benne hibás, félrevezető gondolatokat. Kivéve persze, ha tudatosan hagytak ott ilyeneket – hiszen manapság a könyvkiadásban is a parttalan szabadság uralkodik: a papír ugyanúgy elbír bármit, mint a net.

A García Márquez-hoaxot (a Wikipédia szerint ennek az angol eredetű vándorszónak a jelentése: „beugratás”, „megtévesztés”, „átverés”, „álhír” vagy „kacsa”; a szó leggyakrabban az e-mailben terjedő hamis hírek és lánclevelek különféle változatait jelöli; az átverés gyakran kiegészül hamis honlapokkal, illetve nemritkán az írott sajtó vagy a tévé is hajlamos átvenni) viszonylag egyszerű volt „leugatni”, hiszen maga a Nobel-díjas író cáfolta azonnal, hogy bármi köze lenne is a neve alatt kerengő szöveghez. Más dolog, hogy hiába a legautentikusabb cáfolat, hiába az inkriminált szöveg eredetének pontos megjelölése (egy mexikói bábjátékos követte el) – a neten elterjedt közhelygyűjtemény immár önálló életre kelt és kiirthatatlanul jelen van a (netes) köztudatban, mint García Márquez egyik – ha nem a legfontosabb – műve…

A helyzet a Borges-hoax esetében nem ilyen egyszerű. A néhai szerző maga már nem cáfolhat, a neten pedig megállíthatatlanul ömlik – szerzőnek őt feltüntetve, tucatnyi nyelvre lefordítva is – a didaktikus közhelyvers. „…Idővel az ember megérti, mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet vagy leláncolsz egy lelket. És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel. …” Így indul. Már ebből látszik, hogy ez inkább egy közepes műveltségű rapper rossz dalszövege, semmint egy nagy író (költő) ütős gondolata. Közepes műveltségű vagy még e szint alatti számítógép-tulajdonosok is „megörökíthetik” ily módon magvas gondolataikat: fölteszik őket a netre, és alá(fölé) írnak egy nagy nevet. Igaz: anonimok maradnak – de a lelkükből fakadt gondolat örökké ragyogni fog, aere perennius (ércnél maradandóbban), a fémtolvajok sem lopják el. Itt jegyzem meg: a becsületes bloggerek, ha nem biztosak valamiben, akkor azt is jelzik – megtaláltam az ál- Borges-vers „eredetijét” egy spanyol nyelvű (argentínai) honlapon ilyen címzés alatt: „Y uno aprende – Anónimo” (Az ember megtanulja – Ismeretlen szerző verse).

Az általános blog-vélemény szerte a világon (elolvastam több tucatnyi magyar, spanyol, angol és más nyelvű bejegyzést) pozitív: a verset kiválónak, magvasnak, szépnek, örökbecsűnek ítélik meg. Most ne menjünk bele, hogy a magasztalók felkészültsége, irodalmi és általános műveltsége és ízlése milyen: minden közhelyről közismert, hogy a benne lévő triviális igazság könnyen megragadja az ilyenre fogékony (átlag)olvasót – és ha már több tucatnyian, több százan, ezernyien mondják, hogy valami gyönyörű, az egyet nem értők is kezdik azt hinni, hogy lehet ebben valami hiszen: nem zörög a haraszt… Ráadásul az átlagpublikumnak, különösen a net fölhasználóinak a nagy nevek általában keveset mondanak, hiszen „műveltségük” jelentősebb részét is a neten szerezték, vagyis csupán a netről tudják, hogy García Márquez avagy Borges, netán Shakespeare – tekintélyes „nagyemberek”. Emiatt aztán számukra lényegtelen, hogy a „szívbemarkoló” gondolatokat valóban a Nagy Író írta, avagy nem. Amúgy is nekik csak a „szép gondolat” a lényeg, nem az, hogy kinek fejéből pattant ki. És az is lényegtelen számukra, hogy valakik kikutatják (s ennek alapján bizonyítják) a közölt információ hamisságát – a már elindított és „bevett” álhír utólagos cáfolatának hatékonysága mindig is alacsony fokú volt.

Bősz spanyolajkú bölcsészek (akik vitriolosan fogalmaztak: „Ennek a blődségnek az olvastán már az első sor után tömény hányinger fogott el… Borges Mester ilyen öklendezést /regurgitación/ sosem vetett volna papírra…”) utánajártak: a kiinduló opusz valószínűleg az 1971-ben felső tizenéves angol költőnő, Veronica A. Shoffstall „After a while” című verse. (A nyolcvanvalahány éves vak költő és a hatvan évvel fiatalabb költőnő egybemosása hasonlít a jereváni rádiós vicchez: nem Mercédeszeket, hanem Zaporozseceket és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak…) Egyébként egy blogger Shakespeare valamelyik szonettjét vélte felfedezni a szöveg egyes elemeiben. Az angol vers esztétikai elemzésébe se menjünk most bele (nekem nem tetszik, gondolom, ez eddig is érezhető volt), mert nem az internetre föltett „művek” irodalmi értéke írásom témája, hanem annak a módszernek a megvilágítása (leleplezése?), hogyan élnek vissza egyes nagynevű (és nagy gondolatú) szerzőkkel, büntetlenül. Toleranciám egyébként parttalan: nem bánt, ha egyeseknek – sokaknak – a nekem nem tetsző dolgok tetszenek: szívük rajta, élvezzék, zenésítsék meg, társítsanak hozzájuk szép képeket (Power Point vetítés), akár zokogjanak fölöttük – csak ne hazudjanak a szerzőséget illetően.

Nem vagyok jogi szakértő (sem), hogy meghatározzam, a plágium melyik fajtája az efféle visszaélés. Csupán megjegyzem: nem csak a spanyol (valamint az angol) nyelvű blogvilágban kapott hatalmas visszhangot a hamis Borges-vers: a magyar bloggerek is küldözgetik egymásnak (és a védtelen E-mail-olvasóknak) az értékes, mély, megríkató „gondolatokat”. Csakúgy, mint a szintén meghamisított García Márquezt. Félrevezetve ezzel nagy számú olvasóikat.

Gondolkodtam: ide idézzem-e a szóbanforgó „verset”. Népszerűsítsem-e én is, aki leszólom, értéktelen hamisításnak tartom (és nem csupán a minősíthetetlenül primitív, szószátyár „műferdítés”-átírás okán). Végül így döntöttem: anélkül, hogy értékelésemet bárkire rákényszeríteni akarnám, alant közlöm az interneten burjánzó írást három nyelven is (műfordítás-értékelés és szövegellenőrzés nélkül; a rendelkezésemre álló változatokban). Elvégre nyelvlecke-illusztrációnak sem utolsók…

JORGE LUIS BORGES

IDŐ MÚLTÁN

Idővel az ember megérti,
mi a különbség a között,
hogy tartasz egy kezet,
vagy leláncolsz egy lelket.
És megtanulod,
hogy a szerelem nem azt jelenti,
hogy lefekszel valakivel…
És hogyha nincs valaki melletted,
nem azt jelenti, hogy egyedül vagy…
És megtanulod,
hogy egy csók még nem szerződés,
és az ajándék nem ígéret…
és elfogadod a zuhanást
emelt fővel és nyitott szemmel…
És megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni,
mert a holnap nem garantálja a terveidet…
A holnapnak mindig van egy csomó olyan változata,
ami megállíthat fele úton…
És idővel megtanuljuk,
hogy a nagyon sok is,
az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet…
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet
és diszítgetni a saját lelkedet ahelyett,
hogy mástól várod hogy virágot hozzon…..
És tanuld meg,
hogy tényleg el tudod viselni,
hogy tényleg van erőd,
és tényleg értékes vagy…
És az ember csak tanul és tanul…
és idővel megtanulod,
hogy ha csak azért maradsz valakivel,
mert gazdag jövőt ígér,
előbb-utóbb visszatérsz a múltba…
Idővel megtanulod,
hogy csak az tud boldogságot adni,
aki elfogad hibáiddal
és nem akar megváltoztatni…
De ha csak azért maradsz valakivel,
hogy ne légy egyedül,
idővel majd nem akarod látni…
Idővel megtanulod,
hogy az igazi barát kevés
és harcolnod kell érte,
mert másként körülvesznek a nem igazak…
Idővel megtanulod,
hogy a haragból kimondott szavak
egy életen át bánthatják azt, akit meg akartál sérteni…
Megtanulod,
hogy mindenki mondhatja “sajnálom”,
de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak…
Megtanulod,
hogy ha megsértettél egy barátot,
valószínűleg soha többet nem lesz úgy, mint régen…
Megtanulod,
hogy lehetsz boldog az új barátokkal,
de eljön az idő, amikor hiányozni kezd a régi…
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető…
Megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt,
előbb-utóbb sokszorosan visszakapod…
Megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat,
nem válnak a reméltté…
És megtanulod, hogy a ma a jó,
pont ez a perc, nem a holnap…
És megtanulod, hogy ha jól is érzed magad
azokkal, akik körülvesznek,
mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek…
Idővel megtanulod,
hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel,
vagy kimondani, hogy szeretsz
és vágyódsz, ha szükséged van,
hogy barát szeretnél lenni…
egy sír fölött haszontalan…
Megtanulod ezt mind, de csak idővel…

Y UNO APRENDE ……. ANONIMO

Después de un tiempo,
Uno aprende la sutil diferencia
Entre sostener una mano
Y encadenar un alma ,
Y uno aprende
Que el amor no significa acostarse
Y una compañía no significa seguridad
Y uno empieza a aprender …
Que los besos no son contratos
Y los regalos no son promesas
Y uno empieza a aceptar sus derrotas
Con la cabeza alta y los ojos abiertos
Y uno aprende a construir
Todos sus caminos en el hoy ,
Porque el terreno de mañana
Es demasiado inseguro para planes …
Y los futuros tienen una forma de
Caerse en la mitad.
Y después de un tiempo
Uno aprende que si es demasiado
Hasta el calorcito del sol quema.
Así que uno planta su propio jardín
Y decora su propia alma,
En lugar de esperar a que alguien
Le traiga flores .
Y uno aprende que
Realmente puede aguantar,
Que uno realmente es fuerte,
Que uno realmente vale,
Y uno aprende y aprende, …
Y con cada día uno aprende.

AFTER A WHILE – VERONICA A.

SHOFFSTALL

After a while you learn
the subtle difference between
holding a hand and chaining a soul
and you learn
that love doesn’t mean leaning
and company doesn’t always mean security.
And you begin to learn
that kisses aren’t contracts
and presents aren’t promises
and you begin to accept your defeats
with your head up and your eyes ahead
with the grace of woman, not the grief of a child
and you learn
to build all your roads on today
because tomorrow’s ground is
too uncertain for plans
and futures have a way of falling down
in mid-flight.
After a while you learn
that even sunshine burns
if you get too much
so you plant your own garden
and decorate your own soul
instead of waiting for someone
to bring you flowers.
And you learn that you really can endure
you really are strong
you really do have worth
and you learn
and you learn
with every goodbye, you learn…

1971

(Forrás: nyelvmájszter)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ