A szerző fotója

Rendszerint akkor nagyoljuk el a dolgokat, amikor rettentő pontosak akarunk lenni. Ha a lift történetesen a negyedik és az ötödik vagy akár a nyolcvanharmadik és nyolcvannegyedik emelet között blokkol, a maroktelefonba olyan tárgyilagos pontossággal mondjuk be a tények és persze a lift állását, ahogyan a tüzéreknek is a célkoordinátákat. Semmi gond, te csak várj nyugodtan, kisapám, néhány perc és leszedünk, ezt nem a mozsárágyút kezelő szakaszvezető mondja, hanem az öt- vagy nyolcvanhétemeletes szálloda, irodaház, nemzetbiztonsági intézet vagy egyszerűen csak Bábel tornya kapusa vagy recepciósa. Elnagyoljuk, mondom, mert az a lift a lehető legpontosabban az ég és a föld között vesztegel, s világképed, kedves barátom, ismét háromosztatú lesz. Fentről az inox kalitkába bámulnak az angyalok, ha épp ideje van, maga az Isten is odapillant egy futó pillanatra, odaszól Szent Péternek, aztán jól megnézzétek ám, kit engedtek be a kapun… Lentről kandi ördögök meresztik lángoló szemük a liftaknába, ahol – igen, ég és föld között – egy rozsdamentes acélból összeállított Rubik-kocka himbálózik. Vírustalanítva, portalanítva, jázmin-, narancs- és rózsapermettel befújva. Ej, ha kézhez kapnánk azt a kockát, hogy megcsavargassuk egy kicsit, vele együtt a benne álldogáló nyakicáját is – így sóhajtoznak a játékos ördögök, villáikkal fölfelé nyújtózkodnak minduntalan, de a liftet nem érik fel. A helyzet tulajdonképpen egy bibliai kép huszonegyedik századi újrafogalmazása: a mennyben az üdvözültek kara, az alvilágban (amit pokolnak mondanak mindközönségesen) az elkárhozottak jajgató tömege, s a középső szint, az e világi, mindkettőnek bőven biztosítja az utánpótlást. Szentek és átkozottak ülnek már földi életükben egymás mellett a vendéglőben, a moziban, a közfürdőben, és ez a halmozott egyidejűség még elbírható, mi több, egyáltalán nem nyugtalanító. A középkori freskófestők például nagyon elégedetten festegették a falra ezt a három síkon lezajló létezést (amiből az egyik a földi, a másik kettő a nemlétben-létezés, ha van ilyen egyáltalán). Igen, elégedettek voltak, a hármas felosztásban nemcsak cselekmény van, de konfliktus is, mozgás, erős kontrasztok.
A kocsi csomagteréből kirángatta a frottírokkal, papucsokkal, könyvekkel tele sporttáskát, a laptopot, és a recepció előtt elhaladva lehívta a liftet. Beszálltak, lánya segített a hurcolkodásban, gombot nyomott, indult. Aztán három vagy négy tized másodpercre elvették a villanyt. Olyan kurta volt az áramszünet, hogy szeme alig érzékelte az el- majd felvillanást. A lift döccenve megállt és nem indult. Ekkor nyílt ki alig hallható suhogással előbb az ég, aztán nagy csikorogva a pokol kapuja, de ők nem erre figyeltek, a riasztó gombját keresték, a gomb fölött alumínium táblácskán átfutották az utasítást: nyomják meg a riasztócsengőt, aztán nyugodtan várják meg a szerelő érkezését. Az utasításban kimondatlanul az is benne van, ne hisztériázzanak, ne próbálják meg szétrúgni a liftet, s utólag klausztrofóbiájukra hivatkozni. Jó percen át nyomta és várt. Légkondi van, világítás működik, ennél több most nem is kell.Amikor az ember kizárul a világból, mert kirekesztik vagy ő maga rekeszti ki magát, egy ideig még fel sem fogja, mi történt vele. Akkor kezdi helyzetét megérteni, amikor eszébe jut egy Hitchcock-film. Hogyne, látott már olyat, hogy a férj berekesztette a házibarátot, aki nem is a ház, valójában a felesége barátja volt, a liftbe, ez valamikor késő ősszel történt, s tudta, legközelebb majd csak jövő esztendő májusában térnek vissza a nyaralóba… És eszébe jut Geo Bogza nagyszerű novellája, a Jákob Oniszia halála. Bogza hőse egy Zsil-völgyi bányász, aki karácsony este úgy ül be a földtől s hótól irdatlan magasságban drótpályán közlekedő csillébe, hogy hazajut, de félúton baljós csikorgással megáll a szerkezet, az ünnepek idején nem is indul újra. Nekem az a bajom, így morfondírozott, hogy irodalmi párhuzamokban látok mindent, ami velem s körülöttem történik. Érzékelésemet, ami olyan biztonsággal működik, mint a gépi radar, kikapcsolom. Ha tüdőbajos vagyok, akkor Thomas Mann Varázshegye, ha baltás gyilkos, akkor Dosztojevszkij Raszkolnyikovja. Igen, ez a mostani helyzet egyértelműen kafkai. Egy mindössze fél oldalnyi írásában, amelynek címe A törvény előtt, a paraszt egy vízszintesen közlekedő liftben akad el, így képzelem legalábbis. A lift, amit ő sem, más sem érzékel, legfönnebb én, a törvény előszobájában blokkol, meg se indul tíz, húsz, ki tudja, hány évig. Amikor pedig a paraszt a végét járja, s még mindig várakozik, azt mondja a törvény alabárdos őre: figyelj csak, ezt az ajtót neked vágták a falba, senki más nem mehetett volna be, s most hogy meghalsz, be fogják falazni. Mindezt alaposan meghányta-vetette lányával, ezzel is múlatták az időt, s az idő múlt magától is.
Egy óra eltelt, semmi mozgás. Civilizáltan, ahogy a használati utasításban megfogalmazták, megint megnyomta a riasztót. A vijjogás belehasított a délután csendjébe, kettőt-hármat még vijjogtatott, aztán állt s várt. Ha a világ annyira elidegenedett, mint Franz Kafka mondja, akkor ebből életfogytiglan lesz, morfondírozott, s ha nem segítenek ki a slamasztikából, nem is ártanak. Az elidegenedés egyértelmű önkifejeződése a közöny.Nem érzékelik és nem elemzik helyzeted. Attól fogva nem létezel. Ez telitalálat volt, mert a földszinti liftajtóra abban a pillanatban ragasztották ki átlósan a DEFECT feliratú átkötőszalagot. Úgyhogy ha addig olykor-olykor hallották, hogy megrángatják az ajtót, mert el sem tudják képzelni, miért nem jön a lift, ha hívják, most ezek a zajok teljesen kimaradtak. Már csak az összeesküvés-elméletek következnek? Átfutotta gondolatban ismerősei gyér lajstromát. Rájött, hogy se ellensége, se barátja. Kinek az érdeke, egyáltalán érdeke valakinek, hogy én itt lebegjek egy teljes napot, akár egy teljes évtizedet? Bárhonnan közelített, nem talált fogódzót. Végre jó ötlete támadt. Ez a hely mondhatni az ország mértani középpontjában van. Lehet, hogy a liftszerviz a déli, az északi, a keleti vagy a nyugati határ közvetlen közelében működik. Eddig már biztosan telefonáltak, ha a szerelők elindultak, megérkeznek valamikor. Az ország nem valami nagy, a kelet-európai kis meg közepes államok legfönnebb ábrándjaikban lehettek nagyok, s ez a bódító, ugyanakkor életveszélyes ábránd csatlóssá züllesztette őket a nagy háborúkban. Estig biztosan megjönnek, akárhol is vannak. Akkor viszont a riasztó gombjának nyomogatása merőben fölösleges, meglehet, káros, mert amikor kiszabadítják, közlik vele, ezt azért nem várták tőlük, hogy hisztizzenek, és pánikba kergessék a szállóvendégeket. Nekünk kifogástalan a hírünk, uram, ezért önök mától nem kívánatos személyek nálunk. Kérnénk legkésőbb déli tizenkettőkor leadni a kulcsot, és ágyő! Hány óra? Fogalma sincs, karóráját, maroktelefonját a szobában hagyta, egyik se kell a hurcolkodáshoz. A lift pedig napszaktalan és évszaktalan. Az idő tömbje nem aprózódik nappalokra, éjszakákra, órákra, percekre. Akár az örökös mára is berendezkedhet az ember, ami megint csak nem mond semmit egy elidegenedett világban. Ebben a pillanatban (ha a pillanat teste nem tört még szét az időtlen hullámverésben) zsebéből előkotorta kis kockás noteszét, töltőtollának fedelét lecsavarva írni kezdett: Nem a halál ténye izgat, inkább hogy mi lesz velem, ha meghalok. Ezt már nem tudom, ki mondta s én nem adok igazat neki, mert engem bizony a közelítő halál gondolata is izgat. A tény, a pillanat, ha van akkor még tény s pillanat. Ami rajtam áll abban a halál utáni állapotban, ami egyformán lehet folyamatos jelen, folyamatos jövő, sőt, folyamatos semmi, hogy még e világi életemben meghagyom, hamvasszatok el. Miután eléggé feltételezhetően ilyen szépen fogok kimúlni, nem lesz többé Don-kanyar és Auschwitz, a huszadik század világháborúi, tulajdonképpen nem lesz semmi, még az az önáltatással felérő igazság sem, hogy nemzedékem a történelem első háború nélküli korosztálya. Aki 1944-ben született s még él, megúszta, amibe nagyapja, majd apja is beleesett, s ott is ragadt. Ha viszont nem lett hősi halott, ha nem fagyott meg Szibériában, még haza is jöhetett, hogy megpróbálja összebogozni, ami menthetetlenül és jóvá nem tehetően szétszakadt. Príma, mint a rádió itt, Udvarhelyen. Ez lenne a halál körbejárása? Ilyen sima az egész? Csak gondolod, barátom, s e gondolat a legnagyobb önáltatás, amit nyilván valami misztikum magyarázataként kitaláltál. Mert meg kell magyaráznod, ami lényege szerint megmagyarázhatatlan. Ebben a pillanatban hangokat hallott, nem, nem évszázadának, a huszadik századnak a szellemei kóvályogtak az elszemélytelenedett és a csendjéig kiürült térben. Nő kérdezhetett vagy csak megállapított valamit, amire gyors válaszként jött a brummogó férfihang, aztán hosszú órákra megint csend lett.Utólag, amikor kiszabadították őket, rájött, hogy hol tévedett, s ez a tévedés vitte hamis útra, mert ha a kiindulópont hibás, magától értetődik, hogy minden további, a következtetéseket is ideszámítva, téves. Nagy bolondul azt hitte, hogy a recepción igenis, vették a jelzést, felesége is tudja, mi történt a lifttel s persze vele, csak a helyzetet ezért vagy azért nem tudják kezelni. Meg se fordult fejében, hogy a riasztó vijjogását csupán a visszhangzó liftakna erősíti elsősorban a bennrekedtek számára elviselhetetlenné, ám a légvonalban körülbelül harminc méterre levő recepciós nem hall semmit. Márpedig ez történt, a történteket követő oknyomozás során kiderült, sem a délutáni, sem az esti szolgálatos nem hallott semmit. Illetve ha hallhatott valamelyikük valamit, nem tudta beazonosítani a riasztást, mert emberemlékezet óta senki nem nyomott gombot. Amikor a rendőrséget riadóztatták, hogy megmagyarázhatatlanul eltűnt egy öreg férfi meg a lánya, s itt még bejön a legutolsó irodalmi párhuzam ( Karel Capek: Benda színész eltűnése), ők elsőre azt mondták, meg kell nézni a lifteket. Ezzel akár pontot is tehetünk csakhamar e korábban kafkainak mondott történet végére, mert jé, itt vannak, tizenegy órányi fogságból szabadultak, ami nem kevés, de nem is Guiness-rekord… Az ég ezüst meg arany szférái abban a pillanatban zajtalanul összezárultak, az alsó világ ólomfedelét is helyére igazította az örök reménytelenség. A lift pedig jár, nem lett foglya senki azontúl.

1. András Gyárfás:
   2013. március 7. 04:55

   Van olyan ki egy „liftbe” jön a világra s a halál majd a szabadító szerelő….