Előszó helyett: bocsánat

Nevem Kiss Virág Santál. Pontosabban ez az álnevem. Huszonegy éves és SOTE-egyetemista vagyok. És úgy gondolom, hogy érett személyiség. Nem most nőtt be a fejem lágya, hiszen már tizenöt évesen rájöttem, hogy „legbelül” ki és mi vagyok, kihez és mihez tartozom. A megvilágosodásnak ára volt: rengeteg fájdalom. Lényegében erről szól a történetem.

Nyolcadikosként naplót vezettem, ezért azt gondoltam, az emlékeimet könnyű lesz regénnyé gyúrni. Tévedtem, nehezen boldogultam. Amikor végre valahára elkészült a „nagy mű”, elvittem az általános iskolai tanáromhoz, a magyartanárhoz. Tudtam, hol lakik. Alig ismertem meg, ő is alig ismert meg. Tíz nap múlva telefonált: megdicsért, majd hebegve a kifogásait kezdte sorolni. Végtelenül hosszan. Megegyeztünk, hogy hetente egyszer találkozunk az Oxigén cukrászdában, és a szöveget szétszedjük, újból összerakjuk. Így történt. Ám ő vaskalapos pasi, mindent át akart írni. A szlenget kiváltképp gyűlölte. Nem hagytam, hogy irtó-hadjáratba kezdjen. Vitatkoztunk, később veszekedtünk, és ez így ment hosszú hónapokig. Igyekeztünk minden személyt, helyszínt, eseményt úgy átalakítani, hogy az elbeszélés ne a valóságot, hanem csak a tükörképét mutassa. Védeni akartuk magunkat. Amikor befejeztük a munkát, közösen gépeltük újra, és két-két fénymásolatot készíttettünk. Egyiket elvittem, és megmutattam az újságírónő barátomnak, meg Anyának. Mindketten berezeltek, és azt tanácsolták, vagy tépjem szét a kéziratot, vagy ne adjam hozzá a nevemet, mert rengeteg bajom származhat belőle. Olyan csúf tetoválást éget rám a könyv, amit sosem tudok lekaparni. Meggyőztek. Felajánlottam a régi tanáromnak, hogy ő legyen egyedül a regény szerzője. Hetekig győzködtem. Nagy nehezen ráállt, állítólag csak azért, hogy a leírtakból mások is okuljanak. Én az ilyen élményben, ráhatásban, eredményben egyáltalán nem hiszek, de most, az udvariasság kedvéért ezért is bocsánatot kérek.

1. Az emésztő harag

Egész nyáron azon agyaltam, milyen lesz az új sulim. Tuti, hogy más, mint a hányinger Apafi Általános, ahonnét kirúgtak.

Az Apafiban csak néhány hozzám hasonló egyed szédelgett, de a Lánc suliban állítólag mindenki cigány. Nem roma, cigány! A roma szót utálom, mert úgy érzem, az csak egy álarc, én pedig nem akarom eltakarni a füstös pofámat. Egyébként a Lánc utcai sulit mindenki úgy emlegette, mintha az ketrecek nélküli állatkert lenne, ahol az oktatás és tanulás abból áll, hogy a tanármajom meg a diákmajom egymás haját tépi. Viszont a hájas Gömbike, az egyetlen kakaóbőrű osztálytársam csupa frankó dolgokat mesélt róla. Ő két évig odajárt, a hetedikre jött át az Apafiba, mert a mamája azt remélte, nálunk penge lesz. Frászt lett az! Néha szóba álltam vele, csak azért, hogy ne érezze olyan szarul magát. Na, ő azzal kábított, hogy milyen király volt neki odaát, és milyen szívesen visszamenne. Végül ő maradt, én repültem.

Megkerestem Újpest térképén, hol található az új sulim. Percekbe telt, amíg rájöttem, az intézmény igazi neve Lanz W. Magnus Általános Iskola, és az utca is Lanz utca. Biztos, az egyszerűség kedvéért nevezi mindenki Láncnak.
Az augusztus 20-i ünnepi punnyadás után, késő délután felfedező útra indultam. Kimentem a házunk elé, és felszálltam az észak felé tartó 14-es villamosra. A harmadik megállónál leugortam, átmentem a zebrán az új, sisakos irodaház elé, az árkádok alatt haladtam, hogy addig sem ömöljön rám az erős napfény. Elhaladtam a gyógyszertár, a túlzottan elegáns szemüvegszaküzlet és a kávét, italt, cigit árusító boltocska meg egy évek óra üres helyiség előtt. Jött a helyi nagyposta, utána a satuba tett, összepréselt, alig lélegző utca, majd a szabálytalan ötszöget mutató tér. Tudtam, itt forgatták a Sorstalanság egyik jelenetét. A filmet az Apafiban minden osztálynak levetítették: CD-ről néztük meg a klubterem nagy képernyős tévéjén. Én többször láttam, de a kaktuszagyú tanáraink többsége egyszer sem volt hajlandó végigülni, végignézni. A rasszista faszfejek inkább a klubterem végében, a hátunk mögött sutyorogtak, röhécseltek, ki-be jártak.
A sarki kávéház – amely igaziból gazdagoknak kitalált vendéglő volt – előtt élesen balra fordultam.
Meleg volt, bár nem a legforróbb. A hőséget el tudtam viselni, mert csak szellős pólót, forrónadrágot, szandált viseltem. Nézelődtem, bár tudtam, tudni véltem, mire számíthatok. Anya felkészített. Elmesélte, hogy az újpesti városközponttól észak-nyugatra, a Dunáig húzódó környékén, ott ahol panelházakat nem építettek, pár évtizede még millió gyárkémény füstölgött. A rendszerváltás után mindegyik bedugult. Mintha a gyárak hirtelen járni sem tudó vénséges vénemberré változott volna, akikre csak a kórházi elfekvő vár. Vagy lebontották őket, és helyükre német marketek épültek, vagy a régi csarnokaikba kínai kereskedők vacak árui kerültek, vagy az alattomos enyészet vette bérbe őket. A dolgozók persze elpályáztak, az elhagyott kéglikbe pedig vidéki csórók nyomultak. Sok kis dzsumbuj jött létre, rahedli rajkóval, ezért kellett a cigánysuli.
A Ferenc utca azonban meglepett, mert nem láttam púpos hátú házakat, csimbókos szőrű acsargó kutyákat, járdaszélhez ragadt rozsadás verdákat. Hónapok múlva jöttem rá, a pofás, rendezett külsejű házak mögötti udvarbugyrokban húzódnak meg a pici, lerobbant, girnyó kéglik. Az utcában a nyomort csak a kocsma képviselte: a Csocsó nevű pincelebuj előtt, a járda szélén, egy fa gyér árnyékában csombókos hajú, koszos ruhájú öreg ürge szendergett. Még napszúrást kap vagy beleolvad az aszfaltba, aztán rajta fognak taposni, gondoltam. Mi lenne, ha jól belerúgnék, hogy felébredjen és hazamenjen? De ha nincs hová mennie?, kérdeztem magamtól. Talán valamelyik cimborája feljön a kocsmából, és felkölti.
Néhány lépés után feltűnt a kerületi mentőállomás! Nem tudtam, hogy erre található. A lapos, ötablakos épület előtt meg a kitárt ajtajú garázsban egy-egy rohamkocsi aludt. Az árnyas kapualjban pocakos, atlétatrikós pasik kártyáztak, és bár a túloldalon, elég messze voltak tőlem, mégis érezni vétem az undorító izzadtság-szagukat.
Nemsokára a Lánc, azaz a Lanz utca következett, ahol a járdaszéleken csak és kizárólag akácfák sorakoztak. Az utca végén ott állt az emeletes Lanz W. M. Általános Iskola, amely szintén csalódást okozott, mert valamiféle tekintélyt és nyugalmat sugárzott. Régi, békebeli épület. Egy napon sem emlegetni a betonpanelekből összerakott undok, hidegrázós Apafival. Lecövekeltem a szemközti járdán, és hosszan bámultam a tégla homlokzat gipszbaglyait, az ablakok zöld rácsait. Mozgás sehol semmi. Azt próbáltam kitalálni, kik vár rám az öreg falak mögött. Lehunytam a szemem, és az előző este látott Robin Hood-film szereplői jutottak eszembe. Vajon a tolvajok fejedelmének rongyos, ámde becsületes bandatagjaihoz vagy a Nottingham-i seriff páncélba öltözött cinikus gazembereihez fognak hasonlítani? És vajon mire megyek én: végleg elcseszem az életem, vagy kikecmergek a trutymóból.
*
Elhatároztam, veszek két pólót, pedig a ruhásszekrényem tömve volt. Viszont sosem árt, ha van egy-két új cucca az embernek. Különben is unatkoztam. A napi négyórányi olvasás felét letudtam, a délelőtti tévénézést kipipáltam. Nem mehettem fürödni a Dagályba, mert egyedül ciki. Kristóf, a barátom, már Skóciában téblábolt, munkát keresett, hogy az egyetem költségei miatt kevesebbet kelljen pumpolnia az anyukáját. Kinga barátnőm, Kristóf húga, a horvát tengerparton süttette az amúgy is barna bőrét. Angi, akivel az Apafiban mindig együtt lógtam, dobott, persze én is őt. Elhívhattam volna a vízfejű Villőt, aki a házunkban lakott, és szintén tizenöt éves volt. Valamilyen kisegítőbe járt, ezért vele csak azt vitathattam meg, hogy aznap milyent szart a korcs kutyája. Szólhattam volna Gömbikének, a másik osztálytársamnak, de hozzá sem volt gusztusom. Tehát maradt a vásárlás.
Metróval zötyögtem a West Endig. A Nyugati pályaudvar irányába mentem ki a felszínre, így aztán az aluljáró labirintusában, az ezer bugyiárus standjai között vergődtem a plázáig. Ott eltöltöttem másfél órát, kutakodtam két nagy és több kis üzletben, végül semmit nem vettem. Megspóroltam az Anyától kunyerált zsozsót.
Úgy döntöttem, a változatosság kedvéért villamossal csúszkálók haza.
A Lehel téren, az új piacépület előtt várakoztam, és azt próbáltam kitalálni, az aranysárga operai díszletek, a behemót homlokzati betontömbök mikor unják meg a nonstop előadást, mikor zuhannak az emberek közé. A beérkező sápadt sárga Tátra villamos utolsó kocsijába kapaszkodtam fel. Nem tolakodtam, így ülőhelyet sem kaptam. A délutáni zsufiban néhány pasifej olyannak látszott, mintha sütőből húzták volna ki: duzzadtak, vörösek, zsírosak, csöpögősek voltak. A hátsó ajtónál egyensúlyoztam, a műbőr fogantyúba kapaszkodtam, de nyálkásnak éreztem, elengedtem, a tenyerem papírzsepibe töröltem. Majd a felső vascsőre váltottam, könnyen ment, mert magas vagyok.
Jobb oldalon, a széles ajtónyílás után, a páros, és a mögötte a négyes ülésen felfedeztem még egy-egy üres helyet, de azokon a tizennyolc év körüli diákok táska-bölényei pihentek. Na, én odamegyek, és azért is leülök, villant az eszembe. Ha kell, veszekedek, gondoltam. Nem tartottam semmitől, mert a tiszta arcú, sportos ruházatú srácokat normális fazonoknak láttam. Aztán csak elfordítottam a fejem.
Elindultunk, de a szerelvény a második megállóban megtorpant.
Valaki rosszul lett, meg kell várni, amíg kiér a mentőkocsi, hallottuk a villamosvezető recsegését a hangszórókból. Elnézést és türelmet kért. A hírt az utasok beletörődve fogadták, kivéve a fiúkákat, akik bátran bazdmegeztek, méghozzá meglepően vadul. Lassan kászálódtak lefele. Én utánuk. A keskeny peronon a zebra felé topogva megpillantottuk a középső kocsiban székén elnyúltan pihegő beteget, a negyven körüli, elhízott, tarka, hosszúszoknyás cigányasszonyt. Mellette fiatal, rövidnadrágos rányi állt, markában mobiltelefon.
A négyes bandából a legszőkébb, az angyali arcú, fülbevalós srác felfújta magát.
– Borzasztó! Ez egy retkes cigánypicsa! – rikkantotta.
– Miatta késünk el! – háborgott a társa.
– Tudjátok mit! – folytatta a fülbevalós. – Dobjuk ki a kocsiból, mert akkor tovább mehetünk – mondta.
Ötletét társai röhögéssel jutalmazták.
– Nem kell ide mentő, csak havibaja van – cifrázta a szőke hernyó, és az acélkarórás öklével többször a villamos oldalára sújtott, mintha azt is büntetni akarná.
Minden tekintet az aszfaltot söpörte. A járdaszigeten torlódás volt, várni kellett, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa.
A hernyósrác arasznyira áll előttem. Narancssárga pólót, kockás Bermuda-nadrágot viselt, bal vállán hátizsák, jobbjában sporttáska. Ha szemmel ölni lehetett volna, már nem élt volna. Mi lenne, jutott eszembe, ha a tempósan hajtó autók közé lökném? Véletlenül. Kevesen múlott, hogy megtegyem.
Két perc múlva zakatoló szívvel baktattam a Lehel tér felé. Önmagamtól rémültem meg.
Otthon hallgattam az esetről, tudtam, Anya kikészülne tőle. Az utóbbi hónapokban többször megijedt, és különféle megjegyzéseket tett. Vad lettél, mondta egyszer szomorúan. Nem igaz, válaszoltam. Csak felébredt a cigány lelkiismeretem, magyaráztam. És ez volt az igazság.
*
Korábban, taknyosként, tuti magyarnak képzeltem magam. A változás lassan ment végbe, de egy éve felgyorsult: valószínűleg az után, hogy a nyár végén Anyát elcibáltam az ötödik kerületi Verem Klubba.
A Mire jó a roma nő?, című előadást interneten fedeztem fel. Félhomályos pinceklubban gyülekezett a közönség, amelyben alig néhány félcigányt fedeztem fel, olyanokat, mint én. A törpeszínpadon négy nő csücsült: a göndör hajú írónő, valamilyen Kata, a gyűrött arcú vénasszony, valamilyen Ida, és két harmincas tanárféle hölgyemény. Csak a boszi-forma Ida látszott cigánynak. Egy tök kopasz, szemüveges, vézna ürge, egy pesti hetilap szerkesztője volt a moderátor. Elképesztő dumával indított. Hiába okos és talpraesett egy roma lány, mondta, még a gimnáziumban sem tud igazán helyt állni, mert a szex nála mindent leelőz. Csábítja, kikezdi, tönkreteszi.
Nem folytathatta, mert a meghívott előadók és a közönség zúgni, fütyülni kezdett. A pasit leütötték, feldarabolták, felfalták.
Ida néni mindenkit túlkiabálva rikácsolt.
– Nem tűröm, hogy a cigányokat még egy liberális rendezvényén is megalázzák. Betelt a pohár. Kész. Vége.
A hámozott fejű védekezni sem bírt, mert az Ida belefojtotta a szót.
– Vért akartok? Polgárháborút? Jó. Megkapjátok! – üvöltötte a boszi. Két kezét úgy mozgatta a feje előtt, mintha a dzsinnt akarná kirázni a mesebeli olajlámpából. A moderátor a homlokát törölte, a szemét forgatta, teljesen oda és vissza volt.
Anya ekkor megragadta a könyököm, és kirángatott a pincéből.
– Ez az őrültek háza – lihegte.
– De a boszinak igaza van – védtem meg az Idát. – Ebben az országban még a levegő is rasszista. Az én zsebemben is gyakran kinyílik a bicska – tettem hozzá.
– Mit süketelsz! – kapta fel a vizet Anya, és sietősebbre vette a lépéseit. – Zsebed sincs, nemhogy bicskád. És te csak ne lázadj! Ha nyugton maradsz, egyetemet fogsz végezni, és méltó leszel bárkihez – közölte.
Ezzel belém fojtotta a szót, mert a „bárki” egy nagyon konkrét személy volt. Annyira konkrét, hogy nem múlt el nap, sőt néha egy óra sem, hogy ne gondoltam volna rá. Ritkán láttam, mert Skóciában tanult.
Az eset után nemsokára elkezdődött a suli, a hetedik osztály az Apafi Általánosban, és ott valahogy botrány botrányt ért. Először behúztam egy mamlasznak, aki az udvaron habzó szájjal cigányozott. Éles gyűrűm szép tisztán felhasította a pofázmányát. Megfenyítettek, majdnem kidobtak. Aztán kimaradtam a suli kézilabda-csapatából. Önként. Meccs közben ütköztem egy csajjal, aki megsérült: rám fogták, hogy direkt csináltam. Aztán magamra haragítottam a fiatal pasi oszifőmet, a némettanárt. Egy kiránduláson mindketten a sor legvégén baktatunk, én megbotlottam, ő felsegített, de úgy, hogy a tenyere a hónom alá csúszott. Reflexből nagyon löktem rajta, szinte hanyatt esett. Úgy meredtünk egymásra, mint két vadállat. Hallgattunk a dologról, de a pasi később bosszút állt, ugráltatni és cukkolni kezdett. Szemétkedett. Aztán összevesztem a kis Angival, a padtársammal az interneten nekem is elküldött „ártatlan” cigányviccek miatt. Aztán jött az utolsó eset, amihez tényleg semmi közöm nem volt, mégis ebből kerekedett a nagy balhé, méghozzá akkora, hogy miatta kipateroltak az Apafiból.

Következik: 2. Az új suli