I.

Nem elég az ágy, Mr. Doktor, Miss Fehérke, még rám uszítottak valakit, ha jól emlékszem, úgy mutatkozott be, hogy Pszichiáter. Irtó türelmes példány volt, nagyon igyekezett csevegni velem, amikor végre elment, hallottam, hogy azt súgja Fehérke fülébe: „Nagyon sajátosan értelmezi a dolgokat”.
Jólesett, hogy ezt mondta, el is mosolyodtam hálásan, mert bevallom, első számú életcélom épp az, hogy sajátosan értelmezzek dolgokat. S úgy látszik, ez sikerült. Már elértem valamit az életben. Nem semmi, hé!
Pszichiáter megkérdezte például, hogy volt-e gyerekkoromban valami nagy sérelmem. Erre én kezdtem filózgatni, hogy tán az, hogy mindig gyorsan tisztába tettek, s nem engedték meg, hogy ifjúi létem első teremtményeit, a kakáimat egy kicsit megvacskolgassam, vagy legalább szétheverjem magamon, így érezve a matériák rokonságát. Bizony így volt, mondtam, és letörten néztem Pszichiáterre, akinek nagyon mehetnékje támadt. Lezárta a beszélgetést azzal, hogy még gondolkozzak, amit meg is ígértem készséggel. Csak futólag köszöntünk el egymástól, mert mindketten tudtuk, hogy többé nem találkozunk, de nem akartuk, hogy a másik ezt megérezze.
Többet Pszichiátert nem láttam, de ettől még nem érzem úgy, hogy leáldozóban lenne a szerencsecsillagom. Igaz, Mr. Doktor azt mondta, hogy csak pszichiáter oldalán tudom folytatni az életemet, de majd megmutatom én nekik! Hogy mit is? Például azt, hogy nem mindenki úgy palimadár, ahogy ők húzzák! Képes vagyok én a más lábain is megállni, ha nagyon kell, de jobban érzem magam a sajátjaimon.
Örültem, hogy békén hagynak. Jó társaság vagyok én magamnak is, nem kívánok társalkodót magam mellé. Szobatársam nem sokat hallatott magáról, elég morcosnak tűnt, időnként felkelt, kiment, felém se nézett, én meg nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy bántson. Úgy tűnt, elég keveset törődnek vele, de aztán rájöttem, hogy velem se foglalkoznak sokkal többet, nem mintha elvártam volna. Az elején biztos neki is elmondta Mr. Doktor, hogy csak pihenjen, putyu-putyu, s azzal slussz. Mi meg pihentünk, ahogy ez tőlünk kitelt.
Néha elhatároztam, hogy szóba állok vele, de valami mindig visszatartott. Féltem, hogy nem értjük meg egymást, csak beszélünk – ha egyáltalán sikerül megszólalni –, miközben pokolba kívánjuk a másikat sietős mondataival együtt.

(Folytatjuk)

Forrás: Várad, 2013/1