A későtavaszi eső pont akkor állt el, amikor kinyitotta az ajtót. Köszönés nélkül, nedves, szétzilált hajjal, átázott kabátban és sáros cipőben léptem át a fényesre suvickolt küszöböt. Majd a kínos tisztaság nem kívánt ellenpontjaként válla fölött néztem be a tágas és steril nappaliba. Elnyomtam egy feltörni vágyó sóhajt. A karosszék üres volt, hiányzott belőle apám, aki az éjjel halt meg.
A savanyúszagú nő utamat állta és egy szót sem szólt, de mikor tekintetünk találkozott, ugyanazt az ocsmány pillantást vette rám, amellyel szegény öregemet is gyötörte.
Észrevettem, hogy piros kardigánja passzol a kanapé párnáihoz, aztán azt, hogy aszott teste felvette a ragadozó pózt. Ahogy mindig, most is élvezte az előjátékot, sohasem siette el a kínzást.
– Mennyire várt szegény apád egész szombaton. – kezdte, és nekem kínosan kellett volna éreznem magam, de helyette őszintén felnevettem.
Ellenszenvesre fonnyadt arca megrándult.
– Valami fontosat akart mondani neked. – folytatta aztán aljasul és közben, mintha ideges lenne, őszre kopott fürtjeit babrálta.
Elsétáltam mellette, és ehhez kissé meg kellett löknöm. Élvezettel tettem. Szerettem volna látni, ahogy elsápad, de már a hátam mögött volt, és csoszogó mozgással követett befelé.
Lehuppantam apám székébe.
– Tejeskávét két cukorral. A végrendelet miatt pedig ne izgulj, mindig is nálam volt. – nyeregben éreztem magam és ez magabiztossá tett.
Olyan gyorsan fordult meg, hogy mire odanéztem, már a konyha felé iparkodott. Sokáig matatott, majd ócska kis alpakkatálcájával, amit külön nekem tartogatott, szánalomra méltó arckifejezést öltve araszolt befelé. A bögre kellemetlen hangot adott, ahogy megkoccant benne a kanál, én pedig észrevettem, hogy lecserélte a kardigánját, egy kinyúlt feketét húzott magára.
Színjáték volt az egész, és akkor és ott rájöttem, nem akarok részt venni benne. Gyűlöltem ezt a velejéig romlott, összetöppedt boszorkányt, de apám már megszabadult, így, gondoltam nekem sincs többé semmi dolgom vele. Amit kell, az ügyvédem majd elintézi.
Letette a tálcát, én pedig felálltam.
– Már mész is? – kérdezte nyomasztóan halkan.
– Igen. – úgy éreztem nem tud olyat mondani, amitől maradnék.
– Az anyád vagyok. – buggyant ki belőle.
– Miről beszélsz? – csuklott el a hangom.
– Én szültelek. – jeges rémület kúszott fel a nyakszirtemen. – El akarta mondani neked. – folytatta könyörtelenül.
– Nem értek semmit! – próbáltam védekezni.
– Nem olyan 56-os vagyok. – egy pillanatra elhallgatott. – Ikrek voltatok. Hat évet kaptam. Amikor szabadultam, apádhoz költözhettem és nevelhettelek, de. Ne haragudj Zoltán, sohasem éreztelek a fiamnak.
– Az anyám belehalt a szülésbe. – makogtam erőtlenül.
– Nem. Baracskára kerültem, mert megöltem a testvéred. Te még egész kicsi voltál, amikor Istvánt megfojtottam a párnával.
– Emma, megbolondultál? – suttogtam.
– Szerinted miért hagyott rád mindent? – tette csípőre kezét.
– Ha azt hiszed, hogy beveszem ezt a baromságot, nagyot tévedsz! – sebzett állatként üvöltöttem, ő pedig a nagy szekrényhez ment, kinyitotta és egy köteg régi papírt emelt ki belőle.
– Gyűlöllek! – ordítottam. – Mindig is gyűlöltelek! – a paksamétát olyan slendriánul ejtette a tálca mellé, hogy néhány sárgás irat a mintás padlószőnyegre hullott.
– Zoltán, megesküdtem neki tegnap éjjel, hogy elmondom neked.
– Évekig kínoztál minket! Ez most a finálé?! – vissza kellett fognom magam, hogy ne üssem meg.
– Én nem akartam, hogy megtudd. – halvány szomorúság bujkált a hangjában, de lehet, hogy csak utólag gondolom így.
Mielőtt leült apám székébe és megitta a nekem készített kávét, bevallott még valamit, amire soha többé nem akarok gondolni.
Arzénmérgezés. Az orvos tapintatból azt mondta, hogy csak egy órát szenvedett.