(Puzzle-darabok életemből)

Vajon mi lett a sorsa annak a duplaajtós fehér szekrénynek, ami a kezdet kezdetén a nagyszobában közvetlen az ajtó mellett állt, s felső nyitott üregét kitöltötte a Háború és béke, meg a díszkötéses, huszonvalahány kötetből álló Zola-sorozat, a fedőlapokon az író bronz plakettjével? Még meg nem irt események után kutatva memóriám tág lyukú szitájában, a Zola-könyvek eszembe juttatják egy rövidre, de roppant izgalmasra sikerült udvarlásom olyan 14-15 éves koromból. Közvetlen a fiú- és lányosztályok összekeverésekor (jelige: koedukáció) egyrészt felvágásból, hogy én miket olvasok, másrészt beszéljen helyettem ez a kis könyv, B. Évának elvittem és egy szünetben odaadtam a Nanát. Most bevallom, hogy akkor még nem olvastam el. Nem a tisztán megfogalmazott okból, amiben többször szerepelt, hogy még nem vagyok erre érett, s valami olyan perverz szerelemről szól, amit jobb, ha nem ismerünk. Édesapám nem engedte, hogy kézbe vegyem, de bennem megmaradt az egyetlen szó, hogy szerelem, s ezt akartam Évának elmondani, úgy gondoltam, ez majd megnyitja a kaput is, amikor a kölcsönkönyvet visszahozni odamegyek. Bár akkor már tombolt a szocialista realizmus, és mint ilyen, Zola is majdnem kötelező házi olvasmánnyá lett, az Éva édesapja (országos hírű festőművész) nem méltányolta kellőképp az ilyen módon való közeledésemet, és amikor megnyomtam a kapucsengőt, az ablakon repült ki a könyv, Éva pedig rémülten szólt ki, hogy meneküljek, mert az apja megöl. Már ki is nyílt mind a két kapuszárny, és a bősz apa autón rontott ki, s kergetett. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy cikkcakkban rohantam egyik járdáról a másikra, s ahányszor utolért, mire az autóból kiszállt, megint előnyhöz jutottam. A főtéren feladta a versenyt, a dudálást, a lehúzott ablakon át a sűrű szitkozódást a visszatérő motívummal, hogy a lányát meg akartam rontani. Nagy élvezetet nyújtottunk a nézőknek, s valami büszkeséggel töltött el, mire ijedtségem alábbhagyott, hogy én már ilyen fiú vagyok, hadd lásd, világ… És ahogy felugrottam az éppen befutó buszra, megszűnt a kaland, az üldözés, de a kezdődő szerelem is csírájában halt el.

Ugyancsak a fehér szekrényhez kapcsolódik szabédi tanárságom kezdete. Az államvizsga után sietve hivatalosítottuk az örök együttlétet Pampával. Rá egy pár napra már vittek is katonának Máriaradnára. A repartíció ( kihelyezés, a később születetteknek) már a kezemben volt, a matematika-fizika katedrával járó aligazgatói funkcióval. Ezt a funkciót az elutazásom előtti villámlátogatáson ígérte a szabédi iskolaigazgató, s amikor decemberben lejárt a három hónapi honvédelmi idomítás, és Szabédon szolgálatra jelentkeztem, évfolyamunk analfabéta, húsz ezüstfogát folyton csikorgató, és beszéd közben a nyálát sűrűn fröcskölő román kolléga fogadott. A néptanácsnál tevékeny bátyja először felmentette a katonaság alól, majd beültette ide, Szabédra az időközben megnyílt román tagozat aligazgatói posztjára, s nekem összetákoltak egy katedrát számtan, fizika, testnevelés, alkotmánytan s már nem is emlékszem, milyen tantárgyakból. Az új aligazgató megkoronázta a startomat azzal, hogy aznap délutánra egy nagyon fontos gyűlést hívott össze, s így lekéstem a hazatartó délutáni buszt. Nem mondhattam ellent nagylelkű meghívásának, hogy aludjam nála, s majd reggel hazamegyek. Elvitt bérelt szobájába, megmutatta az alig fél méter széles ágyat, amin kettesben, testvériesen összeölelkezve kellett volna aludnunk, hirtelen elmúlt a fáradtságom s arra kértem, hogy beszélgessünk, ő már három hónapos régiséggel tapasztalt tanár-aligazgató, s én, a főiskolával rendelkező tanár, hogy tudunk a helyi, képesítés nélküli maffia ellen védekezni? Már-már kiájult, de én kérdeztem, kérdeztem hajnalig. Nehéz szívvel mentem haza, hogy édesanyámnak (Pampa 35 kilométerrel arrébb, a Mezőség közepén, Szilváson kapott állást, s csak a hétvégekre jöhetett haza) sírva számoljak be. Akkor ígérte nekem a fehér szekrényt s az egyik csőágyat, hogy keressek a faluban egy kiadó szobát, ezekkel a bútorokkal megindulhat az önálló élet. Három hét is eltelt, míg szobát kaptam, s közben beköltöztem az iskola fizikaszertárába. A szabédi iskola frissen épült, az akkori román követelményeknek megfelelő standardban, tehát folyó víz nem volt az épületben, s a WC az udvaron deszkákból összetákolt két fülke, légyparadicsom, állandó bűzével vetekedett a közeli kollektív gazdaság trágyadombjával, s az iskolát estére kötelezően kulcsra zárta az igazgató, így ha azután jött rám szükséglet, hát improvizálni kellett. Egy-két nap után kialakult a rend, a nagydolgomat több egymásra tett kinyitott újságra nyomtam, utána ügyesen összecsomagoltam, éppen csak el nem címeztem az aligazgatónak (állandó kísértés volt), másnap reggel bedobtam a budiba, a folyó ügyeket meg egy literes üvegbe engedtem, s ezt a kályha mögé rejtettem. Ha megtelt az üveg, a mosdóvizemmel löttyintettem ki az ablakon hajnalban. Amikor végre szobát kaptam, a gyermekek segítettek áthordani a könyvtáram, ezt időközben kihoztam Vásárhelyről, s az apró-cseprő dolgokat, a kedvenc tanítványom, Ferike utánam loholt, s azt kiabálta, tanár elvtárs az olajt itt teccett felejteni, s hozta a literesüveget a kályha mögül.

(Folytatjuk)