II.

Mostanában jól vagyok, túlságosan is, Mr. Doktor felhagyott a felolvasás-dömpinggel, elsősorban ezért, mert én is felhagytam a papírlap-sötétítéssel: rájöttem, nem nekem való.
Mr. Doktor irtó megátalkodott figura tud lenni, egy jottányit sem enged abból, ami nem is az övé. Az ilyenekkel csak kerülő úton lehet célhoz érni, a legnagyobb óvatossággal, és lehetőleg megtévesztő hadműveletek keretében.
Egyébként nincs benne rosszindulat, sem semmilyen más, de meg van győződve a maga igazáról. Emiatt nagyon fárasztó, amit szakmai ártalomnak neveznek. Jutott belőle neki elég. Tiszteletreméltó, de ugyanolyan arányban nevetséges is, a kettő semlegesíti egymást, s ami megmarad, abból nehéz lenne kihámozni a lényeget, mert más már kihámozta.
Néha szinte kíváncsi vagyok, mi a véleménye rólam, de valami mindig visszatart attól, hogy megkérdezzem. Nem a választól félek, hanem a körettől. Nem lenne jó még jobban magamra szabadítani őt, nem azért, mert nagyon heves, mert az nem mondható el róla, hanem azért, mert azt hinné: van beismernivalóm.

*

Fehérke gyakran bejön, el-elcsevegünk, azt ígérte, megpróbálja kieszközölni, hogy mehessek ki a parkba. Kíváncsi vagyok, lesz-e belőle valami.
Legnagyobb örömömre Perspektivusz és Fári nem zavart, úgy látszik, levették rólam a kezüket. Bánja a fene, csak K. K.-ékról tudnék valamit. Más nem hiányzik. Nem lenne kedvem keveredni senkivel. Keveregni. Nem nekem való. Egyelőre elég, hogy magamba vagyok beleesve. Vagy beleejtve? Vagy ez inkább egy költözés, ami most van folyamatban?
Akkor ugye érthető, hogy mire gondolok, ha azt mondom:
– Most rakom le a padlócsempét, most hurcolom a bútorokat, most rakom fel a függönyöket…
Ugye nyilvánvaló, hogy miről van szó?
Berendezkedek. Újra.
A jövőmre gondoltam, és elnevettem magam. Ez máskor is előfordult már.
Hatalmas köd van, és én elkeseredetten vonszolom magam felfelé egy hegyen, melynek neve: Életcélok. Azon kínlódok, hogy érjek át, hadd nézzem meg, hogy mi vár ott.
Amikor már mindent magam mögött hagytam, ezt a hegyet is beleértve, biztosan laza, könnyű életem lesz. Kész Kánaán, Paradicsom, meg hasonlók. Hadd rágja az Ádám-familyt a sárga irigység. (Megj.: sárga – az érettség színe.) Együttérzésből esetleg küldök Évának fát a tudáshoz (a raktározás régi-új módszere!), Ádámnak pedig egy új kosztümöt. A többit megtartom magamnak. Hanyagsággal fogom kormányozni birodalmamat, nem esek kishercegi túlzásokba. A vulkánnak nem fogom gondját viselni, sem a rózsának, csak magamnak, de ha felháborodok, még annak se!!
Jó volna már ott lenni! A baj csak az, hogy utálom a hegymászó-felszerelést, kiütéseim lesznek tőle, anélkül pedig gyatrán lehet haladni. Pedig még nógatnak is, igaz, csak félszájjal, spórolva az oxigént, mert sok kell belőle a ki-kimászásához. Megerőltető tevékenység, pihegni nem szabad közben. Ez az én örökös bajom. Ezért nincs kedvem hozzá.
Az eszemtől inkább alagutat ásnék, vagyis: Félrehajigálnék valamennyit abból a bizonyos hegyből!! Minél tágasabb az alagút, annál jobb. Szeretem a tágasságot, a szellősséget. Csak semmi tömöttség! Az zavarttá tesz, és kényszeredetté, kényszeredettségemben hülyeséget követek el, ami aztán visszaüt, vagyis még rátesz egy lapáttal, ahelyett hogy levenne róla – amint szeretném.
A dobomat például nem bánom, hogy ott van, ha ott van egyáltalán. Előkelő hely járna neki, remélem, el lehet ezt intézni az illetékesekkel. Ha mögötte ülök, úgy érzem, mindeneknek előtte vagyok. Eme nonszensznek tűnő relativitás hallatán Einstein valószínűleg összeráncolná a homlokát, de ha beülne a dobok mögé, mindent megértene.
Na, de egyelőre csak itt vagyok, ha nem derül ki turpisságom, ama hegy számomra csak egy enyhe emelkedő, ami, ha nem tetszetős a megmászása, könnyedén kikerülhető. Ha kiderül…
Elég disznóság, hogy minden, ami valamire való, csak a dolgok mögött kezdődik.(pl. a dob mögött, a hegy mögött). Ez örökös kínlódásra ad okot, mert csak nagynéha lehet a dolgok mögé látni, legtöbbször el kell menni a helyszínre, csak közelről lehet érvényesülni. Ez a fennebb említett két példára hatványozottan érvényes, de gondolom, más esetben is. Csak az esetet kell kigondolni, ami szintén nem könnyű feladat, de csak utána kezdődik a neheze…
Eldöntöttem, lemondok a „Télibáb Egylet” megalapításának tervéről. Már nem vagyok megfelelő hozzá, mint körülmény. Ez nem az én kulpám, mert én megtettem tétjeimet. Azóta is nyerésre állok. Már a sokadik pillanatnyi-folyónál tartok, mégis csak nagy óvatossággal merek belelépni. Anakronisztikus viselkedésem szemet meg egyebeket szúr. Mindenféle zavarokat okozok, okozati alapon, külön alapítvány támogatásával, mint ahogy ez egy jól nevelt társadalomhoz illik.
Benne heverek én is, azt hiszem.
Tudom, a jövő pokla egyenlő a pokol jövőjével. Találkozunk odalent, ígérhetném mindenkinek kegyesen, ha nem tudnám, hogy magabiztosságom elhamarkodott.
A lelkemnek megengedem, hogy elvándoroljon, engem azonban fáraszt ez az életmód, különben se szeretem a nyereg alatt puhított húst. Így lehetek boldog gyompolgára ama laknak. Ott az életbiztosítási ügynökök se zavarnak. Vadászhatok az örök mezőkön az ottani trófeakölcsönző cégek jóvoltából. Akár részletre is. A szurokolvasztáshoz a kazánfűtő-tanfolyamot idejében elvégeztem, jó esélyekkel indulhatok elmerülni. Persze csak egy Colavizzel a zsebemben. Ebben következetes vagyok, mert hiába mondta Verlaine, hogy a zene mindenek előtt, ha nem is hallott a jófajta Colavizről. Ezért tátogott kora. Míg nem késő, ezt elkerülném.
Pokolba a muzikalitással, kérlek…!
Odalent vigadalom van vigadalom hátán, hasán, oldalán, ölén: szexualitás. A bánat, bú félre van hajítva egy sarokba, le is van takarva rongydarabokkal. Senki se kér belőle. Annál nagyobb a keletje egyébnek…, tolakodni mégsem kell, jut mindenkinek. A tánc mindennapos, a tánc mindenperces. A kettő közt is jól telik az élet. Az unalom nem talál le oda, hasztalan tapogatózik. Bánatában elmegy máshová… Ott csak elevenség van, az első érzelmek vihara kisodor a szenvedélyek tengerére.
Megj.: De ha már telt ház lenne, akkor menthetetlenek vagyunk…

(Folytatjuk)

Forrás: Várad, 2013 / 1. szám