III.

Ma kaptam egy fotót. Magamról. Mr. Doktor hozta be, gőzöm sincs, hol szerezhette. Ez az első alkalom, hogy valami ajándékot ad.

– Nézegessed, ismerkedj – mondta
– Miért?
– Majd meglátod!
– Mit látok meg majd?
– Lehet, hogy változtál.
Elnevettem magam. Még hogy változtam?! Jó vicc!
Mr. Doktor szerint nem emlékszem az akkori önmagamra (hű, milyen tudományos!) Szerintem hülyeség ilyesmit állítani, egyébként tényleg nem emlékszem.
Hát nézegettem a képet, és vegyes érzelmeket kerítettem hatalmamba.
Zavaros, mélysárga szemek, összevissza homlok, tétova arcél, rendezetlen, szecessziós ráncok túlzsúfolt ornamentikája. Egy közepes tehetségű portréfestő lázálma. Nézni jó, látni képtelen tekintet, kinyílni lusta száj, és valami nemtörődöm hányavetiség, egy olyan ember lazasága, aki tele van görcsökkel. Izzó, robbanó energiaszegénység kihasználatlansága. Valami megmagyarázhatatlan sokirányúság, semmi egyértelműség, semmi egy.
Nem voltam képes eligazodni magamon. Mostani hangulatomban egy-két dolgot letörölnék onnan, megváltoztatnám az arányokat, egyengetnék, vagy éppen görbítgetnék, néhány helyre még feltennék néhány lapáttal, rostálnék, elsatíroznám az alapot, új színárnyalatokat kevernék, szelídítenék, vadítanék, tágítanék, szűkítenék.
Tartózkodva és gyanakvóan mustrálgattam magam. Kerülgetett az elkerülhetetlen. Ez egy rész megnyugtatás, két rész antiénítő, viszonylag egyszerű recept. Elég messze estem a fámtól. Közmondásgyilkos hajlamom agárfuttatása.
Úgy éreztem, csúfolódik velem, el is rontottam a napját „szemtelen fotó messze száll” alapon. Erre ő kegyvesztettségi bánatát rám tukmálta. Én vérig sértődtem, ami sűrű vörösbort kíván. Ezt a szakirodalom nagygenerálnak nevezi.
A fotó csúnyán visszaélt genitásommal. Sokabbá tett, mint amennyi valójában lenni akartam. És én nem szeretem a tömeget magam körül.
Veszettül hőbörögtem az ágyamon, nem találtam a helyem, nem is kerestem.
*
Élt, maximálisan régen, amikor még nem volt feltalálva az a jófajta Jonathán-alma, s ezért jobb híján aranyalmákon fincsorogtak, egy vénséges vénike. Valamikor boszorkány volt, de fel kellett hagyjon a mesterségével, mert csődbe ment; azóta egy gyengécske labirintust vezetett külföldi finanszírozással, úgy érdekes volt, és jövedelmező: az esti kakaóra való kitellett belőle. Az odalátogatóknak nem lehetett panaszra okuk, hogy nem lehet eléggé eltévedni; alkalmuk sem. Az eredményből akár egy csorda ördögöt is jóltarthatott volna, de ő bezzeg nem, mert nem volt üzleti érzéke.
Ilyen nyámnyila, földhözragadt ex-boszorkányt még nem látott a világ! A seprűje már nem volt jó sepregetni sem!
Azért az alig másodosztályú labirintusért is odaadta a boszorkány-csődvégkiárusítás bevételének majdnem felét! A másik felét betette egy bankba, ami szintén csődbe ment. A kárvallottat ez búskomorrá tette, csalódott a világban, és nincs hervasztóbb, mint egy csalódott boszorkány! Legnagyobb fájdalmára meg kellett váljon a végkiárusítás alkalmával (s csak félárat kapott érte…) egy palack kökörcsines tökindapárlattól is, a legjobb évjáratból; s amit még nagyon sajnált, az a varázsdumája volt. Nem csoda, hogy hozzánőtt a szívéhez, hisz még fiatalkorában szerezte természetben a környék koronás költőjétől. Így hát emlék is volt. A koronás költő azóta sajnos meghalt, koronája valamelyik padláson porosodott.
Helyettük ott volt a nyakán az a dög labirintus az összes hisztijével, nyafogásával: néha nem volt kedve végezni a dolgát, hiába rimánkodott neki a boszorkány. Ilyenkor aztán kissé duzzogva, de helyettesítette. A labirintus pedig titokban vigyorgott rajta, a boszorkány mégsem vette észre, hogy nem egyenlők az esélyek, a vállalt szereprészek, és a többi. Ő intézte a nehezét, mert a labirintusnak épp csak jelen kellett lenni (még azt sem vállalta mindig), neki viszont be kellett szedni az eltévedés összegét, ami pedig nem volt kicsi munka, mert összeg ide, összeg oda, de ki akar eltévedni??
Ő csak végezte a dolgát, nem sokat zúgolódott; időnként elrágcsált egy aranyalmát, de egyre kisebb lelkesedéssel, nem nagyon ízlett már neki. Megunta az egyhangú kosztot. Már előre borsódzott a háta, amikor érezte, hogy ebédidő közeledik.
Békés egykedvűséggel tengette a maga és labirintusa napjait.
Ment mindez addig, amíg fel nem hívtam a figyelmét, hogy feltalálták a Jonathán-almát. Ez elvette a kedvét a továbbiaktól, benyújtotta lemondását, a labirintustól el sem búcsúzott, elment Jonathán-almát enni; egyedül, gondtalanul, közönség nélkül, seprű nélkül, felelősség nélkül, aranyalmák nélkül. További életét annak szentelte, hogy megpróbálta leróni háláját Jonathánnak, amiért egyetlen tettével megszabadította minden bajtól.
Azóta én vezetem a labirintust, méghozzá jó eredménnyel. Megneveltem őkelmét, kiirtottam belőle a hisztit. Kedvessé vált, és engedelmessé: amilyen egy labirintusnak lenni kell! Hogy lássa, értékelem javulását, minden nap elidőzök benne. Csinosítgatom, pofozgatom, felkészítem a legújabb követelményeknek. Modernizálom. Tűri. Tán élvezi is, jót tesz neki is a változás. Néha összevigyorgunk. Nem tartok attól, hogy a fejemre nő. Barátokká váltunk, egyenrangú felekké. Semmi féltékenykedés! A munkában is egyformán osztozunk, a gyümölcsében is. A külföldi finanszírozást visszamondtam, boldogulok nélküle is. Labirintusommal karöltve jó eredményeket érek el.
Igaz, csak magam vagyok a látogatója…
*
…Aztán bejött Fehérke, és kimentett összevisszaságomból azzal, hogy végre jóváhagyták, kimehetek a parkba. Kézen fogott, kézen fogtam, nem szóltunk semmit, de nem is hallgattunk. Az ajtót alig találtam meg, a lépcsőn botladoztam, ahol nem volt lépcső, ott is botladoztam: a meghatottságtól, hogy igen, én, megyek, mehetek, tudok menni, és kifelé, ki, el a plafon, az ágyam és a fiókom szinte meghitté vált társaságából. Kocogott a fogam az örömtől, vadul szorongattam Fehérke kezét. Menni jó. Úgy igyekeztem, mintha a porondra mennék. Zene harsog, oroszlán bődül, és én állok a tapsáradatban, időnként meghajolok. A végén pedig összeseprem a tapsmaradékokat, és az oroszlánürüléket.
Már kint vagyok, szaglászok, lábam emelgetem, kérdőn nézek Fehérkére, hogy mindez az enyém-e, bólogat, s taszít egyet rajtam:
– Menj!
– Hová?
– Előre, bárhova.
– Biztos?
– Biztos.
– Te nem jössz?
Megrázta a fejét, sarkon fordult, s visszament az épületbe.
Azt hittem, szabadon lődöröghetek a Jenőkétől megszabadított óriásteknősök között, befekhetek a fák szétmászkáló árnyéka alá, bosszanthatom a kerti törpéket. Ehelyett Mr. Doktor kezembe nyomott egy kapát, s odaállított, hogy ápoljam a virágágyásokat. Azt mondta, ha elfáradtam, csak szóljak.
Nem telt el két perc, már szóltam, úgy láttam, nem örül, legalábbis olyanformán nyakángatott. Azért megengedte, hogy kint maradjak, csak arra kért, ne foglalkozzak a teknősökkel. Akart a franc foglalkozni velük! Mindent megígértem neki kapásból, gondolom, ez jólesett neki, de azért mégis kísérőt szegődött mellém: Egy bagolyszemű nagy fehér alakot, aki egyfolytában fel-le kísérgetett a parkban, és furcsán pillogtatott, nem tudtam eldönteni, ez örökös beidegződés volt-e nála, vagy csak átmenetileg jelentkezett az én hatásomra. Elhatároztam, hogy szolid leszek, és nem fejtem ki neki, hogy más vizekre kívánom. Szerintem disznóság volt mellém állítani őt. Épp csak a póráz hiányzott a nyakamról, melynek végét kegyesen foghatná. Látszott rajta, hogy marhára unja a dolgot, már legalább százszor végigcsinálta, utálja az összes fát, virágot, óriásteknőst.
Szívesen megmondtam volna neki, hogy leléphet, boldogulok magam is, és nem fogok lemenni a parkról, hogy ne okozzak galibát. Annyira sajnáltam, hogy a parknak sem tudtam örülni igazán, pedig izgalmas dolgokat mutatott. Szinte felkínálkozott:
– Gyere, fogj, harapj belém!
Imádom a fogpróbát! A legnekemvalóbb munka, mert fej és száj is kell hozza.
Ránéztem sorsába beletörődött kísérőmre, és nem haraptam.
Botladoztunk hát kettecskén, én járni tanultam, nézni, és látni.

(Folytatjuk)

Forrás: Várad, 2013/1. sz.