Interjú Hendi Péterrel – kérdezett : Gergely Tamás
(Hendi Péter : Olympia. Elbeszélés hat nyelven – Napút-füzetek 66.)

Monsieur Hendi, Olympia című novellád zseniális, legjobb mesélve indázó szövegeid közül való. Kérdésem mégis az, megértik a kelet-európai sztorit hat nyelv beszélői?
Az író feladata nem a piackutatás, hanem, hogy legjobb képessége szerint közöljön valami fontosat a világról. Miközben ezen iparkodtam, meg sem fordult a fejemben, hogy az Olympia kelet-európai sztori lenne. Való igaz, hogy sok benne a magyar vonatkozású utalás, de olimpiai érmekről, szurkolókról, nemzeti büszkeségről, vesztesekről és győztesekről meg doppingtesztről, úgy hiszem, a legtöbb olvasónak harangoznak valamit. A lényeg abban rejlik, hogy a műben legyenek olyan fogódzók, melyek segítségével az olvasó megtalálhatja az átjárót az író által ábrázolt és a saját világa között. Azt mondom, megtalálhatja, mert a vásár kettőn áll. Ha az olvasónak nincs rá érkezése, hogy felfedezzen a szövegben valami mást, amiről kiderülhet, hogy hiszen az számára nem is olyan idegen, akkor inkább bele se kezdjen az olvasásba. Mindazonáltal, a fordítások ellenőrzése és segítése során felvetődött néhány probléma. Néha változtatnom kellett kicsit az eredeti szövegen, hogy a nem magyar olvasó számára érthetővé tegyek néhány magyar specialitást. De ezek csak részletek. Hogy az egész hogyan áll össze, és egyáltalában, összeáll-e, azt nem garantálhatom senkinek. A kínai fordító, aki egyébként harminc éve él Magyarországon, megkért, hogy írjam le neki néhány mondatban a történet hátterét, mert amiről szó van, az ő hazájában meglehetősen ismeretlen. A fordítása viszont jól sikerült. Lévén, hogy a kínai számomra kínai, tehát olyasvalami, amit egyáltalán nem értek, semmi akadálya nem volt, hogy optimistán feltételezzem, a fordítás tökéletes, tán még az eredetinél is jobb, akár a magyarra fordított Shakespeare. A szöveg egy Sanghajban kiadott irodalmi lapban jelent meg Eszterházy Péter, Krasznahorkay László és Spiró György írásai mellett. Mondja valaki, hogy ez nem világsiker!
Valóban megjelent az írásod hat különböző nyelven – hogyan csináltad?

A hatnyelvű kiadvány a budapesti Napút 2012/6-os számának mellékletében látott napvilágot azt követően, hogy az eredeti szöveget a 2000 és a Körkép, a fordításokat pedig a francia La Nouvelle Revue Française, a német Die Horen, a kínai Fiction World, valamint a svéd Ord och Bild közölték. Az illusztris társasághoz még csatlakozott volna a Budapesten szerkesztett Hungarian Quaterly, ám a tervbe vett közlés a lap sajnálatos megszűnése miatt, talán örökre meghiúsult. Hogy hogyan csináltam? Aki ismeri A francia fordítónő című elbeszélésemet tudhatja, engem nem kérdezgetnek ügynökök meg fordítók szerte a világban, hogy mikorra esedékes a következő opus. Az eseményeket magam kezdeményeztem. A fordítókkal és a folyóiratokkal én vettem fel, és intéztem a kapcsolatot. Az angol verziót pedig magam készítettem el egy angol anyanyelvű, genfi teniszpartner segítségével.
Miért csináltad: világhírű akarsz lenni vagy ennyire mozaik az identitásod? Különben nyugodt embernek ismerlek…
Világhírre, azt hiszem, ötven éve nem gondolok, de a mozaik identitás, ha nem értelek félre, talán igaz lehet. Különben nyugodt ember vagyok, csak egy kicsit emocionális. 2004 szeptemberében meglátogattam Krétán Hajdú Miki barátomat, aki éppen Ragályi Elemér Csudafilmjén dolgozott, mint fővilágosító. Gondoltam, elnyaralok egy hetet a filmesek között. Tébláboltam az ötcsillagos tengerparti szállodában, ahol néhány vendégnek kezdett nagyon nem tetszeni, hogy mindenütt a magyar filmesekbe botlik. Nem azért jöttem ide nyaralni, hogy mindig valahova máshova kelljen állnom, mondta egy mozdulni nem akaró svájci vendég, akinek alkalmi tolmácsa lettem. Engem persze nem zavart a forgatás, egyrészt, mert nem a hotelban aludtam, másrészt, mert én éppen azt akartam, hogy a filmcsinálók közelében legyek. Valami nosztalgia lehetett ennek az oka. Huszonévesen magam is írtam három forgatókönyvet, és jelentkeztem a Filmművészeti Főiskolára, ahová aztán nem vettek fel. Ez mikor volt? kérdezte Ragályi Elemér. 1963-ban, feleltem. Hiszen akkor ugyanabban az évben felvételiztünk!!! mondta a rendező, akivel alig két órája ismerkedtem meg. Éppen kijöttem a tengerből, amikor felkért, hogy úgy ahogy vagyok, ugorjak be egy harminc másodperces statiszta szerepre. Merthogy arra a napra nem volt több statisztájuk. Rátettem hát a kezemet Kern András feleségének a vállára, aki éppúgy nézője volt a forgatásnak, mint jómagam, és a hotel kertjének lombos fái alatt sétáltam vele mintegy húsz métert, miközben szembejött velünk két hevesen vitázó színész. Húsz méteres Spaziergang, háromszor felvéve. Ennyi. Legyél nagyon büszke rá, hogy elvállaltam a szerepet, mondtam Elemérnek, mert én egyszer már a Szabó István is kikosaraztam. Való igaz. Ő ugyanis megkérdezte, – ugyancsak hatvanháromban – hogy vannak-e színészi ambícióim. Nincsenek, mondtam neki, mert én filmrendező akartam lenni. Ritkán gondolok erre manapság, de akkor szeptemberben, Kréta szigetén, amikor a Csudafilmet forgatták, többször is eszembe jutott. Kicsit irigyeltem a köröttem lévőket. Mindenki végzi a maga dolgát, én meg csak tengek-lengek közöttük, nézegetem őket nappal és éjszaka, néha belepislantok a forgatókönyvbe, csevegek kicsit a nagyon csinos görög színésznővel, segítek neki, hogy elküldjön egy emilt Athénba, a barátjának, avagy beszélgetek a Miki bácsival, akinek – ezt bizonyára tudja mindenki – én vagyok a Svájcból jött barátja. Nem mondom, ez is egy szerep, de hamar rájöttem, hogy hosszútávon nem fog kielégíteni. Tennem kellett valamit. Te dolgozol? kérdezte Kern András, amikor az éjszaka közepén bejött a bárba némi felvételközi kikapcsolódásra. Igen, mondtam neki felnézvén a képernyőről, és nem tettem hozzá, hogy én is. És ezekben a napokban, mondjuk így, a Csudafilm kellős közepén összeállt és megszületett az én Olympiám. Miki az utolsó délelőtt azzal fogadott, hogy, képzeljem csak, amennyiben a pénz délután kettőig nem érkezik meg, a görög színészek sztrájkba lépnek. Minden szempontból realista film volt itt készülőben. Úgy értem, hogy a témát és a körülményeket tekintve egyaránt. A magyar hajléktalanok azt remélték, hogy bejutnak egy sorstársuk égből pottyant görögországi örökségébe, miközben a görög színészek attól rettegtek, hogy nem kapják meg a fizetésüket. Jó meccsnek ígérkezett, kedvem lett volna megvárni a végeredményt, de lassan indulnom kellett a repülőtérre. Befejeztem az elbeszélésemet, mondtam még Mikinek. És jó lett? kérdezte. Azt hiszem, igen, feleltem bizakodón. Passzold majd át! kérte. Akkor is, ha véletlenül nem jelenne meg. Erre azt feleltem, hogy az ki van zárva. A recepciónál segítettek elküldeni a 2000 szerkesztőségének a floppy diszkre mentett szövegemet, aztán megkértem, hogy hívjanak egy taxit, majd betetőzvén a búcsúzkodási ceremóniát, odamentem a görög filmszínésznőhöz, aki épp a tévének adott interjút, megpusziltam jobbról, balról, beszálltam a taxiba, és amikor a repülőtérre vezető útról lenéztem a tengerre, amelyen valaha Odüsszeusz evezett, volt egy olyan érzésem, hogy mégiscsak sikertörténet volt itt létezésem.