2. Az új suli

A tanévnyitóra elkísért Anya, és az egyórás ünnepség előtt és után a górékkal dumcsizott. Hattyúnyakával, fehér arcán szende pírral, a merészen ívelt szemöldökével, türkiz szemével, fekete pólójára zuhogó rozsdabarna hajával olyan volt, mint egy filmszínésznő. Francia. Vagy svéd. Vagy amerikai. Előkelő is, kacér is, istennő is, kurtizán is. Nem látszott harminchárom évesnek, sőt harmincnak sem. Forrt körülötte a levegő.
Majd az első tanítási nap a meggypiros Corsájával hozott a suliba. Keveset maradt, mert dolgozni ment, így csak az osztályfőnökömmel, Szabó Eszterrel, az Esztó nénivel csevegett. A szitu kicsit nagyon zavart, de tudtam, Anya megpróbál ernyőt tartani a fejem fölé, hogy az előítélet záporban ne ázzak ronggyá. Jól csinálta. Nem mozgott idegen terepen, hiszen a szülei, vagyis az anyai nagyszüleim, tanárok voltak.
Nyüzsgésének köszönhetően alig-alig kóstolgattak. Persze úgy néztek rám, mintha szendvicstábla lenne a nyakamba akasztva ezzel a szöveggel: ez itt Kiss Virág Santál, Újpest legveszedelmesebb tini kurvája. A fás, szikkadt tanárnők között volt, aki finnyásan kikerült, a ragacsos tekintetű tanárok úgy méregetett, mintha máris tudni szeretné, mennyi a taksa. Viszont a gyermekek jó fejek voltak, kivéve két szakadt idiótát. Ők a szünetben cikizni próbáltak, de eléjük álltam, és udvarias hangon anyázva közöltem, ha még egyszer ajánlatot tesznek, a gyűrűsujjammal szántom fel a ragyás pofájukat. Megmutattam a jobb kezem középső és gyűrűs ujján villogó fémgyűrűket. De az is lehet, folytattam, hogy másra bízom a szennyes melót, szólók Sárkánynak, aki értem bármit megtesz, hogy vegye kezelésbe őket. Vigyorogtak, mutatták foguk sárga kerítését, de látszott, vagy tőlem, vagy a kerület hírhedt vagányának nevétől bizony beszartak.
*
Létai Henriett, a Henike lett az első barátnőm.
Ő is félig cigány volt, mint én, az ő keresztneve is francia volt, mint az enyém, a második, de a bőre nem kapucsínós, hanem olyan, mint a tápos tyúktojás. Más difi is akadt közöttünk. Ő egy méter ötvenöt magas volt, én egy nyolcvankettő. Ő csóró, én, hozzá képest, vastag. Ő utálta, ha cigányozták, én már azt rühelltem, ha rám fogták, nem is vagyok cigány.
Heni nem hozzánk, nem a 8 B-be járt, hanem a párhuzamosba, a 8 A-ba. Volt egy harmadik nyolcadik is, a 8 C, de ők külön épületben tanultak, több utcával odébb. Az lett C-s, akinek agybaja, szívbaja, vagy seggbaja volt. Lényegében. Az igazgató először engem is a C-be akart rakni, de Anya a jegyeimre hivatkozva, az ellenőrzőmet lobogtatva meggyőzte, ne tegye. Én mindig jó tanuló voltam.
Henikével a meló hozott össze. A Lánc sulira nyáron több száz kiselejtezett könyvet ömlesztett az egyik Szabó Ernő-s fiók. Égig érő kupacok hevertek két teremben. Orsolya néni, a könyvtáros egyedül nem győzte a szűrését, a használhatók katalogizálását, a rakosgatást, ezért önkénteseket keresett. Jelentkeztem, mert arra gondoltam, így elbújhatok, a szünetekben nem kell majd az udvaron csordázni. Öten iratkoztunk fel, de amikor kiderült, hogy nem lehet az órákról lógni, sőt a tanítás után is gürizni kellene, hogy idejében végezni tudjunk, ketten maradtunk.
A kiscsaj amolyan kismadárka volt, aki szépen dalolt, ha békén hagyták, de nagyon könnyen megriadt. Gondjai akkor kezdődtek, amikor haláli séróval jelent meg a suliban. Ez egy pénteki nap volt. Hosszú, csillogóan fekete haját otthon hidrogénezte, és nagyon lepra lett: foltos, csíkos, itt koszszürke, ott rozsdabarna. Röhögött rajta a világ. Szegény azt hitte, csak szőkítő port kell venni, csak a hajára kenni, csak lemosni, és kész. Igazgatónk, a medvealakú, laza izomzatú, pankrátor-formájú Tódor bá, akit Céklafejnek csúfoltak, mert minden semmiségért felbaszta magát, a szokásos reggeli ellenőrző körútján szúrta ki. Felállította, megpörgette, majd kijelentette: vagy eltünteti a fejéről azt a miskulanciát, vagy kereshet magának más sulit. Nála nem lesz meleg-parádé!, tette hozzá. Hogy miért pont a melegek jutottak eszébe, azt senki nem tudta.
Heni a szünetben beesett a könyvtárba, és ott úgy bőgött, mintha világvége lenne. Orsi néni rózsaszín kendőt kerített – ebből jelentős tartaléka volt, mert mindig illatos kendőfélét tekert a nyakára – , és bekötötte a csajszi fejét. Így még cikibb lett. Talán segíteni tudok, vigasztaltam. Anyukám fodrász, saját üzlete van Békásmegyeren, magyaráztam.
Otthon megkérdezem, mit lehet csinálni. Anya sápítozott, szerinte a szőkítést házilag nem lehet megoldani. Sikerre akkor van esély, ha kilencszer leszívatja porral, és kilencszer befesti, de az hetekbe telik. Nyomban elvállalta, hogy kezelésbe veszi a csajt.
Hétfőn Henike bordó svájci sapkával jelent meg a suli félig aszfaltos, félig betonos udvarán, azzal takarta el a borzasztót. A sapi használt cucc volt, mert a tetejéről hiányzott az a kis farkinca. Az új háromezer forintba került, és annyit nem adott volna érte Zsuzsa néni, a kiscsaj anyja, aki egyedül nevelte. A svájcit félrecsapva viselte, és borzasztóan jól állt neki. Olyan volt, mintha kezdő popénekes lenne. Amikor közöltem, hogy Anya már ma délután fogadja, és visszafesti feketére a haját, ingyenért, a nyakamba borult.
Kedden már rövidre vágott, fekete sérót viselt, ami persze nem volt olyan tuti, mint a korábbi. De az igazgató elfogadta. Mégis tovább szórakoztak vele. Osztálytársam, Gujdi Kriszti elnevezte őt Foltikának, és minden süketgyerek, sőt, az osztályfőnöke, a Marci bá is így szólította. Heninek rosszul esett, hogy egy tanár is beszállt a froclizásba, mert eddig sosem piszkálták. Ötödikben osztályelső volt, és akkoriban határozta el, hogy tanítónő lesz. Később is buzgó mócsing maradt, csak ritkán csúszott be négyesnél kisebb jegy, így tovább élt a szép álom. Marci bá persze nem ismerhette Heni „rangját”, mert új volt, nemcsak a suliban, hanem a pályán: nyár elején végezte a tanítóképzőt. Azt, hogy tájékozódjon, hogy visszafogja magát, hogy úriember legyen, valahogy senki nem várta el tőle.
*
Sokat lébecoltunk a könyvtárban, mert ott nyugi volt. Orsi néni szavai lágyan, puhán, mint valami virágszirmok hullottak ránk. Ráadásul csibének nevezett minket. Nem röhögtünk rajta, hiszen kedves volt. Talán azért volt megértő, mert megvolt a maga baja: a selyemkendőből kivillantó nyaka recés volt, olyan, mint egy új Pirelli autógumi.
Egyik délután későig, fél négyig maradtunk nála. A rakosgatás szüneteiben sokat beszélt a gyerekeiről, és narancslével, sütivel kínált. Hazafelé tartva fagyizni hívtam a kiscsajt. A légkondis, tükörfalú Tulipánba mentünk, ahol akkora volt a választék, mint három más cukrászdában együttvéve. A fagylalt-tégelyeket két hosszú hűtőpultban tartották, és két kiszolgáló állta a fagyi-éhesek rohamát. Heninek csokit, magamnak sztracsatellát kértem, két-két gombócot. A szalvétába csavart ostyával leballagtunk a metró-végállomás aluljárójába, Újpest legmozgalmasabb terére.
Megálltunk a virágüzlet kirakata előtt, háttal az üvegfalnak, és bambultunk. A metró bal oldali ürege beszippantotta a tömeget, a jobb oldali kilökte. Úgy működött a rendszer, mint egy ipari mosógép: a bemenő massza koszos, de élénkszínű és rugalmas volt, a kijövő massza fakó, tépett, csöpögős – legalábbis nyáron. Már kevés tini lézengett a boltok előtt és az oszlopok körül, mert hazalökte őket a muszáj. Ha volt időm, máskor is megfigyeltem, miként változik a közönség és a hangulat. Kettő után főleg az iskolások borították be a teret. Három körül már sok a húsz és harminc közötti kikupálódott nő álldogált a jegy- és bérletpénztárnál, a péksüteményesnél, a kürtöskalácsosnál, a butikosnál. Négy körül – vagyis mint most – az újságárus bolt szokott megtelni: a munkából hazatérők főleg cigit, rágót, lottót, üdítőt, bulvárlapot, műsorújságot vásároltak. Öt körül lett zsufi a talponállóban, a piások már csak úgy fértek volna el, ha egymás nyakába ülnek. És így tovább. Gyakran muzsikáltak. A cowboy-kalapos, macskaképű country-gitáros egy oszlopnak vetette a hátát, és órákig pengetett, nyekeregett. Egy őserdő-szemöldökű öreg harmonikás is próbára szokta tenni a hallgatóság türelmét: ő a székely himnuszt rángatta vég nélkül. Máskor egy vak pasi verte a Roland szintetizátorát, és a kísérője kalapozott. Zenélő hittérítősök nem ereszkedtek le, mert nekik kicsi volt a tér. Az alkalmi muzsikusok között nem volt vetélkedés, inkább elkerülték egymást. Állandó metálbandával is rendelkezett az aluljáró: a narancstorta-világítótestek fölött dübörgött a plafonzene: fönt, a síneken néha percenként vágtattak jobbra meg balra a 12-es meg a 14-es villamosok.
Elfogyott a fagyink, de még nem akartunk hazamenni. A Városháza mögötti térre mentünk, és az arasznyira kiemelkedő, lyukas sajthoz hasonló márványcsobogók mellett sütkéreztünk. A szomszédos padon halásznadrágos, kipingált szemű nagymama figyelte a bicaját tekerő, galambokat hajkurászó unokáját. Odébb, a halott kisgyermekét karjaiban tartó anya szobránál, az úgynevezett Trianon-emlékműnél selyemszőrű kis blöki hatalmas dög seggét szagolgatta. A póráztartó idős pasi meg a szintén pórázos, huszonéves nő rezzenéstelen arccal figyelte a kutya-udvarlást. Távolabb két gimnazista enyelgett, a kezek és a lábak fonott kalácsot idézték.
Henike kiengedett, elterpeszkedett a padon. Arcát félrefordította, hogy jobban érje a napfény. Nyáron hetekig járt az egyik osztálytársával jóképű Olár Rolanddal, mesélte. A srác sajnos hamar eldurvult, követelőzött, ő pedig nem engedett. Ez annyira bosszantotta Rolandot, hogy buldózer lett belőle, ki kellett kerülnie, nehogy letapossa. Már megbocsájtott neki, mert hát, ugye, a szülei öngyilkosok lettek. Szeptember elején a srác anya otthon, az ajtókilincsre kötötte fel magát, néhány nap múlva a mindig részeg apja a Csocsó nevű pincekocsma előtti oszlopot választotta. Szörnyű. A sajnálatot persze nem keveri a haverséggel, jegyezte meg. Nem ad alkalmat arra, hogy Roland erőszakoskodjon vele.
Kibukott belőlem, hogy nekem is volt hasonló élményem.
– Igen, tudom – válaszolta könnyedén Henike.
– Tényleg? És mit? – lepődtem meg. Feszült, ideges lettem.
– Hát azt, jaj, az más ügy… Összekevertem – szabadkozott Heni.
– Mondd ki, mire gondolsz! – mérgelődtem.
– Arra, hogy neked engedni kellett.
– Nekem? Mikor? – nem hittem a fülemnek.
– Az a sztori… – hebegte a kiscsaj, és legszívesebben lenyelte volna a nyelvét. – Mindenki tudja. Ami miatt kidobtak az Apafi Általánosból – védekezett.
– Az egy tetű pletyka – vágtam oda ingerülten.
– Ne haragudj, Virág! Nem akartalak megbántani. Jó, elmondom, ha akarod. Állítólag a barátod, a Sárkány bement a suliba, a tanítás után, és ott a klotyón történt.
– Micsoda?
– Hát az erőszak.
– Miii?
– A kúrás. Amiért kirúgtak.
Káromkodtam, felugrottam, elrohantam. Amikor a tízemeletes házunk elé értem, itatni kezdtem az egereket, ezért inkább az épület mögötti parkba fordultam. A bekerített játszótér és a betonfalba olvadó partizán szobra közötti pingpongasztalra ültem, ott vártam ki, hogy a könnyeimet felszárítsa a Szellemtelepen mindig futkorászó szél.
*
Másnap, könyvtárazás után elsuhogtam Henikének az igazat.
Henrik, a Sárkány, a kerület ifjú maffiózója nem a barátom. Csak egy ismerős. Június közepén bejött az Apafiba, mert az utcán több mint két órát várt rám, hiába. Én nem hívtam, sőt nem is sejtettem, hogy engem les! Besétált, és senki nem állította meg. Délután volt, a diák portaszolgálat véget ért, pedagógus, gondnok, karbantartó, takarító nem került az útjába. Feljött az emeletre, ahol egyik kába csajtól megtudta, vége a kóruspróbának, az évzáróra készültünk, és én a klotyón vagyok. A lüke, az idióta, a barom bejött oda. Fülkében voltam, az ajtó zárva. Szólított, én sikítottam, húzzon el. Amin végeztem, kimentem, sehol senki. Később kiderült, azért nem láttam, mert rátört a szükség, és intézte a folyó ügyeit.
Erzsi néni, az aggszüzet tanárnő csak azt látta, hogy kijövök a klotyóról, a folyosón téblábolok, és egy perc múlva utánam oldalog a Sárkány. Mivel nem húzta fel a zipzárt, a nadrágslicce nyitva volt, és valami kilátszott. Hogy mi az a valami, azt később senki nem akarta tisztázni. Égszakadás, földindulás. Erzsi néni betuszkolt a zárt levegőjű igazgatói irodába, ahol a srác tagadott, én kuka voltam. Kapkodtam a levegőt. Tudtam, ha Sárkány nem lenne cigány, és ha én nem lennék félig cigány, az elmebaj, a gyanú fel sem merülne. A tehetetlenség érzése összeszorította a szívem, a tüdőm, lezárta a szám. Miért csinálják ezt velem? Nem ismernek? Már három éve oda járok. Az osztályfőnököm még az épületben lézengett, behívták, de úgy védett meg, hogy abban nem volt köszönet: nincs rá konkrét bizonyíték, hogy az a dolog megtörtént, mondta. A gazember. Vigyorát alig tudta leplezni. Az igazgatónő sem kímélt, mert a tanév elején felhasítottam a fasiszta unokaöccsének pofáját. Csak ráztam a fejem, kitörtem és elrohantam. Anya másnap bement a suliba, magyarázott, kérdezett, érvelt, de nem hittek neki. Ha semmi sem történt, a lánya miért nem tiltakozik?, kérdezték. Mert vérig megsértették, mondta Anya. Erre lekezelő, gúnyos mosoly volt a válasz. Két nap múlva elfogadtuk az ajánlatot: áttesznek a Lánc Általánosba. Vagyis a nyolcadik osztályt a cigánysuliban kezdem. Ennyi.
A kiscsaj úgy mozgatta a fejét, mint az Ázsia centerben kapható, kocsik szélvédője mögé rakható bólogatós mütyür-kutya: vagy elhitte, amit mondtam, vagy csak nyugit akart.

Következik: 3. Az új ellenség