IV.

Igyekszem megfelelni a nemlétező követelményeknek és a fel nem tett kérdéseknek. Ez egészen lefoglal. Szivarszünetre se jut időm. Akadémikusi szinten próbálok intézni mindent, nem azért, mintha úgy jó lenne, hanem mert máshoz nincs keret biztosítva. A mohóság pedig ártalmas, és nincs benne tudományosság: még az egyébként nagy szabadságot élvező íróknak sem ajánlják, nemhogy nekem. Az írók a király bolondjai, csak éppen egyre kevesebb a király, s azok se nagyon szeretik már a bolondozást. Én, ha tehetném, kötéltáncos lennék egy társulatban, de mostanában a kötélnek is híjával vagyunk, hacsak be nem cserkészek néhány kötélidegzetű embert, amire sajnos kevés az esélyem.
Próbálok jól helyezkedni, de nagyon kevés a szabad hely, a jobb szerepek mind gazdát leltek már. Nem fogok haláli komolyan röhögni, hiába várná el a rendező. A rendezőnek mindig túl sok az elvárása, ezért lehet semmibe venni nagy részét, a többivel meg valahogy el lehet bánni. S hogy ezt az illetékes zokon veszi? Legalább vele is történik valami, nemcsak ő történtet másokkal valamit folyton. Ezt egyesek esélyegyenlőségnek nevezik, de nem tudják, mit beszélnek. Kár több szót vesztegetni rá, igaz, az eddigiek se hoznak hasznot. Ilyen beismerést csak a politikusok nem tesznek, az olyan lenne, mintha maguk alatt vágnák a fát, ők pedig viszolyognak a testi munkától.
Laza, átmeneti kapcsolódásokban gondolkodok, amelyek nem kötnek le túlságosan, és nem is oldják fel kötelékeimet. Valahová tartozni majdnem annyit tesz, mint adósnak lenni magammal, amit sosem lehet leróni. Ezt az érzést próbálja belém csöpögtetni Mr. Doktor (az első napokban az ágyam fölé volt akasztva, onnan csöpögött), vagy tán csak felébreszteni, hiába próbálom tudtára adni, hogy a medvének se kell megmondani, mikor aludjon, s mikor ébredjen.
Mélyülő egeimet csinosítgatom üvöltésig menően. A zavart ma már csak magas áron lehet beszerezni. Már odáig jutottam, hogy passzivitásomat elcserélném egy kis agresszivitásra. A torzított fajtából. Kétlábgépes sietséggel. Egyébként is javaslom közteherviselésül. Mert nem szeretem a radikalistákat. Sem a listákat. Én az egyetemességgel vagyok megcélzó tempóban, mégsem eshetek abba a csapdába, hogy elhagyom a járt utat, mert olyan nincs. Úttörő vagyok, ez elég elavult módszer, de az útnak törni kell, ha szakad. Immár kezemben a megoldás, mégpedig előzetes problémafelvetés nélkül. Életem új értelmet nyer, de a veszítés sincs kizárva. Teszem mindezt könnyedén, a nemkívánt ínnyúlást elkerülve. Majdnem hobbyból. Szem előtt tartva magamat, mint nemes célt. Ezzel körvonalaztam utamat, már amennyiben a kör vonal.

(Folytatjuk)

Forrás: Várad, 2013/1. sz.