Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, úgy hívták: Gond.

Több mint negyedszázada élt törvényes házasságban egy régi, úri hagyományokkal rendelkező család utolsó hölgytagjával. ő maga gyökértelennek számított felesége nemzetségéhez képest; reggelenként, munkába menet, ezért fogta oly óvatos gonddal tömött hasú, kapcsos aktatáskáját.

Mindeddig három öltöny ruhát vallhatott magáénak: a fekete, naftalinban szunnyadó esküvőit, amire két váltás következett, egy szürke meg egy barna. Élete párja őrzött még egyet-mást nagy múltú ősei stílusából. Nem lett se idegbeteg tanítónő, se lestrapált titkárnő; személyi igazolványában a viszonylag elegáns, h.t.b. elnevezésű foglalatosság ékeskedett.

Gond kitűnő alvónak bizonyult hosszú házasságuk rövid éjszakái során. Mint minden becsületes ember, aki reggeltől estig lót-fut, s ki sem látszik temérdek dolgából. Két rohanás közt mégis rendszeres, összefüggő terveket szőtt a szebb jövőről. Volt mit.

Teltek-múltak az évek, forgott, ahogy mondani szokás, az idő kereke, míg lassacskán alábbhagyott a menetelés üteme, csappant az intézendő ügyek sokasága, s valahogyan, ki tudja hogyan, elkószáltak a tervek. Alattomos ráncok érkeztek helyette, suttyomban neki is láttak fölszántani bőrének legváratlanabb síkjait. Környezetének, a kopár irodák mélyén húzódó papírképű sorstársaknak nem tűnt fel semmi. Az autóbusz utasai utasok maradtak ettől, a közértes, a húsbolti eladó, a borbély, a kerület járókelői továbbra is közértes, húsbolti eladó, borbély és kerület járókelői maradtak.

Felesége, aki időtlen idők óta annyit sem újult, mint a postás köszönése, naphosszat szöszmötölt két és fél szoba összkomfortjában, legjobb képessége szerint kizárta onnan a gondokat. Kedvelte a mazsolás csokoládéval töltött tortát, bőséges tejszínhabbal (vasár- és ünnepnapokon emelt adag).

Fülledt nyár érkezett házasságuk huszonhatodik esztendejére, ritka esőkkel, melyek csak elvétve oszlatták szét a tüdőre nehezedő sűrű levegőt. Homlokukat törölgetve tébolyogtak az emberek, a macskák elnyúltak a konyhaköveken, alkonyatkor pedig felébredt bennük a remény egy kis éjszakai enyhülésre.

Gond, mióta meglett férfi-eszét tudta, minden este, a kötelező zuhanyozás és fogmosás után csendesen surrant be a hálónak nevezett szobába, nesztelen lopakodott ajtótól ágyig.

Ebben az órában felesége már mélyen aludt; igaz, ami igaz, nemigen kívánt ölelkezni Gonddal. Ma már azt sem tudja, miért ment hozzá feleségül. Valamikor rövid, önálló elmélkedése során érdekházasságnak vélte a házasságlevelükkel megpecsételt ügyet, melyben férje státuszának mozdulatlansága miatt egyre fogyatkozott az érdek, házasságot pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehetett már fölfedezni benne.

Annak idején, persze, más volt. Ott volt Mosoly két gond közt, kigombolt ingnyakkal, daliásan. Minden emlék végül is egy alvás előtti, szájízesítő Rigó Jancsiba mállik. (S mint írva vagyon: vasár- és ünnepnapokon emelt adag.)

Azon a vasárnapon, melyet kerek egy hét választott el házasságuk várva várt évfordulójától, Gond friss pizsamában, kicsit párásan nyúlt el a hitvesi ágy szabadon hagyott csücskén. Szokásától eltérően Gondné alvó arcába nézett, melyet gyéren világított meg az éjjeli lámpa arra tévedt sugara. Időzött csöppet ezen a arcon, a pehelypárnába testált zsíros pihegésen, és nem fedezett fel rajta semmit önmagából. Az ő arca csontos volt és vékony, redőtől redőig sápadt rajta a bőr. Megfontoltan rágyújtott egy szivarra, ami a maga során Rigó Jancsinak számított. Maga sem tudta miért, a szokottnál is gondterheltebbnek érezte magát. A szivarfüsttel semmibe küldött gondolatok könnyítettek a lelkén, olyannyira, hogy a kékesszürke karikák kacskaringós társaságában sikerült lassacskán elszunnyadnia. A hűlő szivarvégnek is: egy békebeli, ezüstveretű hamutálban.

Gond sohasem húzta álmában a fejére a takarót. Ezen az éjszakán sem tette. Csak az álom húzta rá, a maga váratlan módján, kísérteties leplét az ő pihenni vágyó homlokára.

Még orrában incselkedtek a szállongó füstgomolyok, mikor alvó szeme láttára megjelent egy Idegen. Távolról közeledett, mintha mezők füvének puha illatát hordaná könnyű lábain. Gond komor hitetlenséggel nézte, majd fokozódó kíváncsisággal, melybe lépésről lepésre döbbent az aggodalom, s mikor az leheletfinoman megállt, vállát a szemközti falhoz vetve, fölszegve gyönyörű fejét és szemét, melyből az augusztusi eget megszégyenítő kékség áradt, s azt egyenesen Gond aszott képébe csillogtatta, emberünk már türelmetlen szorongással várta közelebb, közelebb. „Ha ideér, bemutatkozunk, átmegyünk a nappaliba, leültetem és megkínálom egy szivarral.” Az Idegen azonban nem mozdult. Csodálatosan állt a falnál, vagy a falban, a szeméből tűző sugarak égetni kezdték Gond facsarodott bőrét.

Gyermekkorában hallott egy történetet: néhai özv. Gondné, a leányszemű mama, aki nem hagyott maga után egy szépreményű első- és egyetlenszülött fiúgyermeken kívül mást, ez a mama mondott hajdan egy homályos, de bizonyára szép mesét Boldogságról. Bárhogy erőlködött, nem sikerült összeszőnie a történet szálait, fura hangfoszlányok úszkáltak csak a süket éjszakában. A mama leányszemeire sem emlékezett, nagy, fekete kabátgombokat látott helyettük, amitől erőteljesen megrémült.

Hirtelen leszakadtak a kabátgombok, és elgurultak a semmibe. Egy érintés akkor ismeretlen régiókba taszította.

Egy kétszemélyes akváriumba zárták, ahol a társa egy szúrósszájú kígyó volt. Az akvárium sarkában felbukkant egy csupasz kis béka, leült és egyfolytában brekegett. Kígyó erre igen nekidölyfösödött, neki pedig gratuláltak a hivatalban. Aztán komoly fogyatkozásnak indult az akvárium vízmennyisége, s míg ő megoldáson törte a fejét, észrevette, hogy nem brekeg már a béka, látta is, ahogy kiugrott az üvegfalon, azt is látta, hogy mögötte újra összezárult a fal. Kígyó fölszisszent és belémart.

Suhogó vesszősorokban eleredt az égadta eső. Kígyó vicsorgott, azt mondta, fogorvoshoz kell mennie, mert beletört. Hófehér protézisével később a konyhában csattogott egyik lábasból a másikba és ő tudta, hogy lesz mit enni. Mégis az a furcsa gondolata támadt, hogy jobb lenne kint, az esőben. Szagolgathatná az esőt.

Nemsokára meggyőződött arról, hogy az eső nem eső, hanem ragacsos, özönlő hab. Szivárog át az akvárium üvegén. Már- már megkóstolta, mikor a szemközti falnál moccant az Idegen: ragyogó fejét egyszer jobbra, egyszer balra billentette.

Gond mellkasára zuhant a plafon. A felette viselt valamennyi emelettel. „Ha kezembe kapom ezt a bestiát, szétroppantom a csontjait!” – gondolta maga is meglepetten.

Az ággyal szemben fél hatot ütött az antik falióra. Hatalmas pongyola suhogott felé; tejeskávé érkezett alpakka tálcán, maradék vasárnapi süteménnyel.

Hétfő reggel volt. Munkanap.

Gond gyomra szárazon összerándult. Szokásától eltérően újra az éjjeliszekrényen hagyott szivarok felé nyúlt. A gyufásdobozt nem érte el.

Felesége fakó tekintettel szürcsölni kezdte a forró kávét. Két korty között rápillantott és látta: nincs Gond.

Forrás: Színkép – Romániai Magyar Szó, 2005/26. sz.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ