A hírre, hogy ma, 2013. március 18-án Csíkszeredában néhai Nagy Pál festőművész tárlata nyílik, felkapta a fejét a művészvilág, s különösen azok, akik a marosvásárhelyi művészeti iskolában tanító „Nagy Pali” tanítványai – és miért ne mondjuk ki: rajongói – voltak. Montrealból például az éjszaka futott be üzenet Pusztai Pétertől:

„Pali közelében voltam, amikor egyes munkái kísérleti fázisban voltak. Ebben az állapotban volt Ő mindig. Életének az értelme a kísérlet volt. Neki mindig sikerült. Csak úgy ragyogtak a szemei a felfedezés izgalmától. Így látni Őt – számomra a legnagyobb öröm. Páratlan ember voltál NAGY Pál!”

De eszembe jutott az a többszöri beszélgetés sorozat, amit Márton Árpád festőművésszel folytattam 2007-2008-ban, s amelyből aztán Színek a palettán c. beszélgetőkönyvem összeállt (Káfé főnix is közölt belőle részleteket), abban található néhány igen közvetlen emlék Nagy Pál tanár úrról, aki – a mellékelt 1957-es emlékfotóról is kitetszik – ritka ügyszeretettel karolta fel a majdani képzőművész-ígéretek szakmai gyakorlatát. Alább a rá emlékező részleteket idézzük.

„- A tanáraimban rengeteg humánum, felelősség, szeretet élt a tanítványok iránt… És mindenki ilyen pozitív módon emlékszik vissza rájuk…

– Nagy Pál talán a legfiatalabb, a legrugalmasabb és a legszélesebb látókörű tanárunk volt a legelső generációból. Önmarcangoló típus volt, rengeteget dolgozott és közben kísérletezett, a diákjaival is próbált sokmindent megosztani, valami újat hozni az oktatásba, egyáltalán a tanár-diák viszonyba is. Egész életében csupa kétely volt az iránt, amit csinált, mindig sokat gyötrődött a művek fölött, amiket évente kiállított. Döbbenetesen keresgélő valaki volt, a vásárhelyiek közül ő volt az, aki a legtöbbet kísérletezett, az egész huszadik századi művészetet a kisujjában hordta. Óriási könyvtára volt, rengeteget költött erre, állandóan hozta az órára is a könyveket, olyasmire is felhívta a figyelmünket, amire csak később került volna sor. A nevelési módszerei is olyanok voltak, hogy nagyon hamar közel került a gyerekekhez, képes volt élménnyé tenni a tantárgyát. Valósággal tapadtunk rá, s elfogadott szellemi társnak, szívesen vitt magával, cipelt valósággal, örvendett, ha körülötte diákok nyüzsögtek… Év közben is magával vitt bennünket tájképezni, egy-egy hétvégén, vasárnap. Még télen is elmentünk vele, s akkor elkéreztetett a nevelőtől, Simon Feri bácsitól, megmondta, hogy né, el akarom vinni ezt, ezt, ezt, megnevezte az egész társaságot, szóval el akarom vinni őket festeni. Persze, ha tanárral mentünk, minden további nélkül megtehettük. Pali nagyon sokszor magával vitt, néha hajnali ötkor keltünk, s akkor kimentünk ide vagy oda, a  Kövesdombra, vagy a környékre, ahová csak lehetett, a Hét fák-hoz, ahol hét jegenye állt a Maros-parton, s vele együtt dolgoztunk ott, festettünk. Máskor látnunk kellett, hogy a teljes csőd hangulatában kínlódott a munkával, később azt is megértettem, mi zajlott le benne, mikor nem megy az alkotás, hogy micsoda lelki tusába képes keveredni ilyenkor az ember önmagával. Mi akkor ebből csak azt láttuk, hogy idegesen lekente, levakarta, majd a földhöz verte a vásznat vagy a kartont, s felháborodva mondta nekünk, hogy hitvány kölykei, fogalmatok sincs, milyen könnyedén csináljátok meg a dolgaitokat…

– Egyszer, mikor már végeztem volt, mentem fel Vásárhelyre, s megkerestem Palit, mert nagyon jó haverségben voltunk, ő volt az első a tanáraink közül, aki összepertuzott velünk, s akkor elmesélte: ha tudnád, mennyire felbosszantottatok akkor régen! Nekifogtatok, csináltátok a munkátokat, ahogy értétek, ösztönösen, ahogy jött belülről, amennyit tudtatok, én meg közben ott kínlódtam mellettetek, a gondolataimmal, a szándékaimmal, s az istennek se akart sikerülni…

– Ez egy volt a nagyon sok ilyen esetből, de ezen túl még rengeteget mesélt és okított bennünket, menet közben leültünk, vitte mindenki a kis batyuját, ő meg kirakta velünk együtt az övét, közösen falatoztunk, ezek csodálatos dolgok, ahogy befogadott abba a világba…

(Jól érezte magát veletek mint tanár? Nem furdalta az ambíció, hogy művészként többre vihetné, hogy tanárként mellőzött?)

– Sorsának több keresztje is volt, először is egy idegbajos édesanyja, ha jól tudom, egy biztos, nehezen lehetett kezelni, nagyon gyakran jött be a Kultúrpalotába a néni, s zavarta Palit a maga problémáival. Pali ilyenkor már fogta is a fejét, ha meghallotta a hírt, hogy megint itt van az édesanyád…

– A másik teher az volt, hogy Kemény János bácsinak, a bárónak volt a veje, vagyis Kemény Zsuzsának a férje, ezért aztán Palit sokan és sokat piszkálták, nehezteltek rá, s ahol csak lehetett, belecsíptek, rúgtak, ejtették, s csak az ő hihetetlen tehetsége és akarása tartotta benne a lelket, de egész végig, amíg csak élt, rúgták, ki-ki, ahogy tudta. Láttuk mi ezt… Maradjon köztünk, de a többi tanár kolléga is egy kicsit úgy volt, hogy Palit nem tartották normálisnak, egy kerékkel többje van, úgy vélték… De egyikük se írta meg a csodálatos festészeti könyvet, amit ő viszont megtett, s a Kriterion Kézikönyvek sorozatában jelent meg, még az éltében jelent meg… Ő volt az, aki minden egyes kiállításra valami újjal, valami mással jelentkezett. Minduntalan új eljárási módokkal kísérletezett, és nem volt önző alkotó, nagyon örvendett, ha valamit fölfedezett, valami olyan dolgot, hogy azt gyorsan át is adja másnak. Szívesen elbeszélgetett veled, elmondta, hogy ő mit csinált, hogy csinálta, próbáld meg te is, vidd tovább, hátha lesz belőle valami…

– Voltak Palinak heppjei is… Gaál Andris mesélte, hogy mentek át a határon egyszer, Palinak el volt törve a karja, gipszbe volt rakva, s az őrök előtt elkezdett viccelni, hogy a gipsz alatt van a titok. Tudod, hogy levágatták a kezéről a gipszet?

(Hogyan fogadták a kollégák, a volt tanítványok tragikus halálának a hírét? Azért kérdem, mert akkor egész Erdély beszélt erről, még akik nem is ismerték igazából…)

– Óriási döbbenet volt a számunkra, ahonnan csak tudtunk, jöttünk a temetésre s ott voltunk, annyian voltunk, hogy nem gondoltam volna. A gyászt növelte, hogy hármas tragédia történt, hiszen a kocsiban, amivel felmásztak a fára, ott volt a felesége, Zsuzsa is, s velük együtt Varga Katalin grafikus, tehát szintén kolléga…

– Pali egy valóságos kútfő volt, rajta keresztül például egy csomó mindent tudtunk meg a Helikon történetéről is, a Keményekkel való rokonsága révén, amit különben sose tudtunk volna meg. Mikor nyáron gyakorlatra mentünk Marosvécsre, ott a saját szemünkkel megláthattuk a helikoni asztalt is, ahol valamikor nagy íróink tárgyaltak. Persze, a mi időnkben a kastélyban javítóintézet volt, fegyveres őrök védték, el ne szökjenek a trógerek. Az asztal kint állt, a Helikon-kertben… Tizedikes korunkban vagy haton is festegettünk ott, az asztal körül, akkor még nem volt tudomásunk róla, hogy milyen komoly műemlék az a masszív kődarab, fogtuk magunkat, s fekete olajfestékkel, vastag, nyomtatott betűkkel, olvashatóan felírtuk az asztal talpára a nevünket. Ez eddig rendben… Egy év múlva újra Marosvécsen vagyunk, s hát, egyik délután váratlanul négyszögbe állítanak föl ebéd után. Olariu és Nagy Pali elkezdik kérdezni a jónéptől, hogy tudjuk-e, a képzőművész növendék hová írhatja fel a nevét? Mindenki mondott ott mindent össze-vissza, hogy hol szabad s hol nem szabad, de Paliék csak erősködnek: rendben, de még hová nem írhatja fel a nevét? Azt hiszed, nekünk eszünkbe jutott az egy évvel korábbi csínyünk? Hallgat hát mindenki, mire felolvassák a névsort, ami nem más, mint ami fel van írva a várkert egyik asztalának a lábára. Szégyenszemre, ki kellett állnunk. Nagyon jó, irány a várkert, a mocskot letakarítjátok, s holnap újra összehívjuk a négyszöget, akkor majd eldől a sorsotok.

– A helikoni asztal alja jó durvára van faragva, s vért izzadtunk, amíg szeggel meg minden elképzelhető eszközzel valahogy levakartuk azt a sok vastag festéket, valamennyi nevet.

(Oldószerrel nem boldogulhattatok volna?)

– Hol volt akkor oldószer, te? Szeggel csináltuk! Az volt az eszköz… Másnap megint négyszögbe állítottak, s nekünk, vétkeseknek kiadták az ukázt, hogy adjuk le a szalmazsákot, amin aludtunk. Ott, a tömeg előtt szépen kiürítettük a zsákokat, átadtunk minden kincstári holmit a gondnoknak, és csak akkor közölték velünk, hogy két hétre ki vagyunk csapva… Volt köztünk egy lány is, Klári, leginkább miatta izgultunk. Hogy mi lesz vele? De meg mivelünk is, merthogy mit mondunk otthon? Így nem állíthatunk haza! Két hétre – az túl sok idő!

– Elkísértek bennünket az állomásra, de szerencsére nem várták meg, amíg elmegy a vonat, lehet, hogy ebben volt némi szándékosság is, mert mi a túlsó oldalon mindjárt leszálltunk s elbújtunk a sínek melletti árokban, a bokrok közé. Kupaktanácsot tartottunk, hogy mi a fenét csináljunk ebben a helyzetben? Mi, fiúk még valahogy elleszünk, de mit csináljunk Klárival? Lakott a vasútállomás közelében egy öreg házaspár, aki uborkát termesztett. Plugor Sanyival mi rettentően szerettük a kicsi uborkákat, többször jártunk már náluk, segítettünk öntözni, meg kapálni, kettőnket ismertek ott és becsültek, s akkor elmentünk Józsi bácsihoz, elmondtuk, hogyan jártunk, megkértük, rejtsen el bennünket a csűrben, a Klárinak pedig valahogy csináljanak helyet a házban… Úgy is történt, mi meg kémlelni kezdtük a tábort, nehogy lebukjunk. Korán mentünk a Marosra mosakodni, ugyanakkor jött az iskolával egy Bardócz Berta nevezetű korondi szakácsné, még lány volt, egy jópofa, belevaló valaki, aki megsejtette, hogy ott maradtunk a közelben, s egy nagy vájlingban félretette a kajánkat, amit aztán a többiek kicsempésztek a táborból. Az egyik reggel, úgy egy jó hét telhetett el, rajtavesztettünk, mert Nagy Pali kiment korán a Maros partra dolgozni, volt ott egy álomszép kanyar, ő oda kiült jókor hajnalban festeni. Mi meg nem vettük észre! Óvatosan lelopóztunk mosakodni a partra, ő pedig elkapott ott. Meglátott, odaintett, s azt mondta, rendben, megszenvedtetek, gyertek vissza. Aztán így visszafogadtak bennünket… Mi voltunk a “tékozló fiúk”…”

Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ