(Puzzle-darabok életemből)

Vásárhelyen már mind kimerítettem a gyors karrier minden lehetőségét, állást, foglalkozást, munkahelyeket változtattam, már csak a ló döglik, hám ürül, ez a türelmet igénylő kivárás maradt volna, ami idegen volt számomra. Nagy szó a karrier, az egyetlen, ami a fizetési osztályt emelte, mert nem a több vagy a jobb munkáért járt több pénz. Az akkoriban is jól működő dzsungel telefonvonalon jött a tipp, hogy a sepsi bútorgyárban igazgatói állás ürült, s fiatal, magyar mérnököt keresnek. Mindkét feltételnek tökéletesen megfelelve szabadnapot vettem ki, s vonatra ültem. És itt jönnek azok az apróságok, amik a közhely szerint sorsdöntő fordulatokat idézhetnek elő életünkben. Leszálltam a vonatról, korán volt még a gyárba bemenni, egy közeli cukrászdában kikértem egy kávét, csodák csodája, kávét adtak s nem mesztekát, ahogy mondták a szójás hamisítványnak.Vásárhelyen már hónapok óta rászoktatott minket a vendéglátóipar a rossz ízű, de egyetlen kapható keverékre, otthoni használatra is csak protekcióval lehetett vásárolni. A valódi kávé valuta lett, elengedhetetlen feltétele bármilyen kérelmezés sikerének, vagy a kötelező hála kimutatásának. Csak külföldi rokonok útján, vagy méregdrágán a kávémaffia segítségével lehetett hozzájutni. Sepsin alighogy megittam, benyitottam az első élelmiszeboltba, nem akartam hinni a szememnek, frissen nyitott ötvenkilós zsákból mérte a nyers babot a kiszolgálónő (a zsákon jól olvashatóan az Of Brasil felirat), mennyit óhajt, lelkem, a kávécskából, s pungácska kell-e? Semmi sorban állás, semmi korlátozás, olyan volt az egész, mint azelőtt régen, nagyon régen Vásárhelyen. A gyárban sem az utálatos káderezés fogadott, elég volt a folyosón ráköszönni egy volt egyetemi évfolyamtársra, s a személyzetis máris azzal kezdte, hogy mérnök úr, jöjjön, válasszuk ki, melyik négyszobás lakás felelne meg a legjobban a családjának. Otthon akkoriban két szobáért is közelharc folyt. Sütött a nap, a központi nagy park színesen ragyogott, a színházat már egyetemista koromból ismertem, ritkán, de bemutatókra Brassóból autóstoppal eljöttünk a kollégákkal, tudtam a pezsgő kultúréletről s amikor az újonnan épülő Szemerja-negyednél az egyik tömbházból a másikba vezetett a káderes, azt sem láttam, hogy út sincs, úgy kell átbukdácsolni a kő, meg építési maradékok buckáin a már félig vagy egészen kész apartmanokig. A mamutblokk, azt hiszem, ma is ez a neve, tizedik emeletén elragadó kilátás nyílt a várost ölelő erdőkre. Ömlött a fény, a szobák tágasak, két WC, több beépített szekrény és kamra vagy öltözőfülke, minden, amit csak megálmodni lehet száztíz négyzetméteren. Ha igaz, egy francia tervrajzot másoltak le a tervezők kisebb- nagyobb eltérésekkel, még egy kis terasz is bővítette vagy inkább meghosszabbította a konyhát. Vissza a gyárba s már alá is írtam a szerződést, egyelőre csak a transzfert, állás- meghatározás nélkül, mert éppen akkor dúlt a belső háború a két régi aligazgató között, hogy melyiké legyen a technikai és melyiké a kereskedelmi, esetleg a vezérigazgatói, a főmérnöki állás viszont mindenképp nyitva marad, az is már egy óriási lépést jelentett nekem. Hazamentem, s órákig ecseteltem Pampának a ránk váró Kánaánt, aztán teljes gázzal nekiláttam a papírformák elintézésének. Szabadon maradó lakásunkat sem akartuk koncként a lakáshivatal kényére-kedvére vetni, a nagy családban mindig volt rászoruló. A nagyon kétes és hosszas kimenetelű lakáskiutalást cserékkel lehetett megkerülni. Ez viszont lelépési díjjal járt, a nagyobból a kisebbikbe menőt kártalanították ezek az összegek. Családon belül természetesen ez nem volt érvényben, s amikor a Pista bátyám mészáros rokona elvállalta egy hármas csere teljes ügyintézését, sőt, hogy besegít a költözésbe is szállítóként, sokat nem kellett ezzel törődni, vissza Sepsire, véglegesíteni a papírformákat az állás és ház körül, s megkezdeni a fészekrakást, hogy Pampa és Andris a készbe jöjjenek. Valahogy úgy éreztem, hogy azt a Vásárhelyt kapom vissza Sepsitől, amit olyan nagyon szerettem és szeretek, de ami már akkor is csak emlékekben létezett. Az a mindenki mindenkit ismer, s tudod mit, hol s mikor s kivel s hogyan…Az életnek elengedhetetlen kellékei itt még jelen voltak a mindennapokban, s ez különös fontosságot nyert a csakhamar az egész országra rákényszerített élelmiszer-racionalizálás időszakában.

De vissza a költözéshez, költözésekhez az akkori divat szerint. Pista erre talán pontosabban, de nem jobban emlékszik. Őt vagy valamelyik haverét költöztettük az Aleea egyik blokkjának a tizedik emeletéről egy másik kilencedik emeletére. Ilyenkor egy profi költöztető éhen halt volna, mindent a haveri kör intézett. Összegyűltünk a megbeszélt nap már kora reggel Pistánál, ott várt a négy üveg pálinka és a két láda sör. A tárgyak, bútorok, dolgok össze voltak pakolva rendesen, úgyhogy banális gyakorlatnak nézett ki az egész s ezért a pálinkával kezdtük, hogy a nehezén túlessünk. Pistát hirtelen behívták az intézetbe, ideadta a kulcsokat nekem, s megkért, lassan lássunk neki. Alig tette ki a lábát, feltámadt a haveri becsület és virtus, óriási hajrában, kellemes szesznyomás alatt levittünk mindent a blokk elé (mondanom sem kell, hogy a lift ilyenkor nem működik, valami titkos hatalom a költözésekre mindig leblokkolta), vártunk egy kicsit s ittunk is persze, mert hát inni muszáj, aztán: fiúk vigyük fel, ne várjunk tovább Pistára, legalább annál nagyobb lesz a meglepetés. A helyzet pontosításához hozzátartozik, hogy bátyámnak már akkor jelentős könyvtára volt, és ha valami teher a költözéskor, akkor a könyv az aranyérmes. Mindegy, van itt putyeró, fel a vállra, hátra, ölbe stb., s felvittük a kilencedikre, de az ajtó zárva, a kulcsok közül egy sem talált, de hát szépen lepakoltunk a folyosón végig, s engem leküldtek, mert a sör elfogyott. A blokkok között találkoztam Pistával, kétségbeesve rohangált, hogy hol vagyunk? Nyugi, bátyó már minden fenn van! Igen, tényleg fenn volt, csak nem abban a blokkban, ahova ő költözött. Talán mégsem jó a költözést a pálinkával kezdeni, elég a sör is…

Amikor otthon először hangzott fel az Eurovisio dallama a kicsi Temp 6-os tévében, mintha egy kapu nyílt volna, nem is ablak a világra. Persze, jócskán be voltunk etetve, hogy amit ott látunk, nem a nyugati világ, hanem csak egy illúzió, a valóságban ott kizsákmányoltak milliói éheznek s nyomorognak, mert nem tudják élvezni a szocializmus vívmányait. Valahogy én is abban a tudatban éltem, hogy azok az urak és hölgyek, akik a teremben a zenét élvezik, csak erre az alkalomra mint mi is, ha színházba mentünk, a legszebb ruhát vették fel, frizurát csináltattak, aztán a hétköznapokon felveszik a fáradt arcvonásokat s gyűrötten vonszolják magukat a robotba. Valósággal besokkoltam rá húsz évre, amikor szembenézhettem a valósággal, hogy a hölgyek hétfő délután 3-kor és szerda reggel 9-kor is frissen fodrászolt benyomást keltenek, s az urakról a hétköznapi szerelésben is lerí, napjában kétszer tusolnak. Az az ápoltság, ami a közönségről akkor este a tévé szürke ernyőjén át is sugárzott, az itt már akkor a hétköznapok normalitása volt. A szünetekben behozott tiroli vagy más osztrák tartomány virágokkal ékesített alpesi villái nem kivételek, és hosszas keresgélés eredményeiként csak erre az alkalomra kipofozott házak voltak, hanem a hétköznapi falu látványa. Tele van a világ és az élet igazságtalanságokkal, s ez olyan közhely, amivel vitatkozni nem lehet. Hogy miért jutott nekünk ezer kilométerrel arrébb heti csak egy meleg fürdő, az is csak ha jó időben voltunk otthon, s az egész család azt az egy kád vizet használta, továbbá hogy az alig tíz éve épített tömbházban, teraszunkra kilépve nem az jutott eszünkbe, hogy milyen virágokkal ékesítsük, inkább hogy mikor omlik le, hogy lehetne alátámasztani… Hogy mennyire rajta van egy-egy karmester kézjegye az előadáson, igazából ezeken a koncerteken tanultam meg. Hetven százalékban ugyanazokat a darabokat ismétlik. Egy vállalkozóbb kedvű, jó memóriájú valaki nyugodtan felléphetne az itt oly felkapott Wetten dassban (tévéműsor, ahol fogadásokat kötnek), hogy behunyt szemmel megmondja, Willi Boskowsky, Lorin Maazel, Herbert von Karajan, Claudio Abbado, Zubin Mehta, Riccardo Muti, Nicolaus Harnarcourt, Carlos Kleider vagy Daniel Barenboim karmesterek (rájuk emlékszem), vezényelte ugyanazt a polkát vagy keringőt. Felejthetetlenek maradnak a ráadások, ilyenkor mindig történik valami váratlan, a szokásostól eltérő. Amikor például a Kék Duna keringőre emeli a pálcát a karmester s egy pár „fegyelmezetlen” néző beletapsol, most már tudom, előre megbeszélt játék, ezzel kérik, hogy jöjjön a Prosit Neujahr a zenekartól az egész világnak, de a karmester is többnyire egy rövid mondatával eléri az Urbi et Orbi pápai áldás hatását. Ki nem borzongott, amikor 2005-ben a nagy szökőár áldozataira emlékeztetve elmaradt a kötelező Radetzky Marsch, vagy ki nem könnyezett az örömtől, amikor Zubin Mehta köszöntötte Bulgáriát és Romániát mint új EU-tagokat? Aztán hogy a tévé-képernyő élvezeteinek palettája teljes legyen, jöhetnek a síugrók. A Vierschantzen-turné garmisch- partenkircheni menetét negyven éve nem hagytam ki. Az egyik legősibb vágy beteljesülése, a repülni tudás minden segédeszköz nélkül, mellette a sport, a versengés adta egészséges izgalom a hab a jól indult újév tortáján.

(Folytatjuk)