Pusztai Péter fotói, 1975 („mókás kedvünkben, a Rózsák tere 10. szám alatti osztályunkban”)

Ez a név ma már fogalom. Legalább is itt, Erdélyben az. Hogy meddig, az a jövő titka – de addig bizonyosan, míg tanítványai élnek és emlékét, példáját éltetik. Ma még vannak elegen.

Egy részük ott volt a ma este megnyílott csíkszeredai emlékkiállításon. Közülük Márton Árpádnak jutott az a megtiszteltetés, hogy volt tanárára emlékezzen, s ugyanolyan melegséggel, közvetlenséggel tette, mint a tegnap idézett beszélgetőkönyvben.

A csíkszeredai Pál Aukciós és Kiállítóház három termében Nagy Pál életművének három vonulata is helyet kapott: a bejárat felől nyíló szobában a Buja formák darabjai voltak láthatók, a jobboldali teremben az önarcképek és a Tükör c. képes folyóirat oldalaiból kialakított kollázsok és szövegmontázsok függtek, míg egy belső szobában a festmények közül néhány fatö9rzs, egy portré és egy csodálatos téli ragyogásban álló, a fehér különböző árnyalataival felfestett faóriás.

Szinte egyöntetű volt a cinkos megállapítás: ha az ember tehetné, a tárlatnyitó végén hóna alá csapná ezt a képet és boldogan kisétálna vele a csíki estébe – nem is kellene ennél nagyobb öröm.

De maradjunk józanok – intem le magamat, s a tárlat katalógusába lapozva hirtelen fölfedezek Nagy Pálról készített két portrét, amelyek valahogy nagyon ismerősek a számomra. A katalógusban egy szó sincs a képek szerzőjéről. Pedig nem akárki készítette azokat a gondtalan és megismételhetetlen pillanatfelvételeket, mint egy másik tanítvány, a Kanadában élő Pusztai Péter, aki pár évvel ezelőtt archívumából kereste ki s küldte el ezeket az 1975-ben „mókás kedvünkben, a Rózsák tere 10. szám alatti osztályunkban” készült fotókat.

Nagy Pál egész nemzedékeket vitt végig az iskolában, egészen 1979 nyaráig, amikor is feleségével és egy kolléganőjükkel halálos autóbalesetet szenvedtek Erdőszentgyörgy határában. A korai, értelmetlen halál még csak tetézett egyet a legenda auráján, de a lényeget nem befolyásolta: Nagy Pál után olyan esztétikai értékű kézikönyv maradt, mely ma is közkézen forog (Barangolásaim a képzőművészetben, Bukarest, 1979 és Budapest, 1999).

Pusztai Péter igen értékes, személyiség-idéző képi dokumentumai nem csak a kegyelet okán fontosak: jól mutatják azt a ráérző képességet, ami az akkor még grafikusnak készülő tanulóból nem is olyan sokkal előhívta és nagyra növesztette a fotográfia „kisördögét”…

Cseke Gábor