3. Az új ellenség

Otthon elkotyogtam: a Henike irtó sóher. Mindig ugyanabban a ronda vászongatyában és sárbarna szandálban caplat. Nincs egy normális cucca. Anya rögtön intézkedett, ismerőseitől használt, de márkás cipőt, nadrágot, pólót, bugyit, pulcsit, dzsekit szerzett, hatalmas műanyag szatyrot tömött tele. Nekem kellett átadni, de nem akartam a suliban jótékonykodni. Ezért megegyeztem a kiscsajjal, a cuccot elviszem hozzájuk.
A sulitól északra, a László tér közelében laktak.
Jajdult egyet a földszintes ház korhadt tölgyfakapuja, amikor betoltam. Az udvar két oldala tele volt kis lakásokkal. A kancsal ablakok előtt, a töredezett betonjárdán baktattam hátra az utolsó bejáratig.
Zsuzsa néni szerencsére nem tartózkodott otthon. Eszembe sem jutott megkérdezni, hol van, pedig ennek később jelentősege volt. Átadtam a nagyobbik hátizsákomba szuszakolt ajándékot, a barátnőm megköszönte, mindent kézbe vett, de semmit sem próbált fel, hiába biztattam. Talán úgy gondolta, ez túlzás vagy udvariatlanság lenne.
Nem maradtam sokáig, mert kellemetlenül érzetem magam. Erős, hegyes szag terjengett: ételmaradék, hypo fertőtlenítő, áporodott ruha, cigifüst, penész keveréke. A bűz megragadta az orromat, és a fejemen körbetekerte. Az ágy, ahol ültünk, minden kis mozdulatra nyikkant egyet. Volt még egy heverő a szemközt, ott, ahol a falat selyemszőnyeg takarta: fehérbőrű lovas vitéz vörös bugyogós lányt rabolt el. Szép, mondtam, pedig az ellenkezőjét gondoltam. Sarokban lila műanyag tál állt készenlétben arra az esetre, ha zivatar lenne, mert a tető beázott. Ma jön az ezermester szomszéd, és megjavítja, magyarázta Henike zavartan.
Összesen három helységből állt a kégli, az előszoba egyben konyha volt, a szoba egyben nappali, a spájz egyben lomtár. Budi az udvaron. Ha a barátnőm fürödni akart, a csapból vizet engedett a fazékba, gáztűzhelyen felmelegítette, mosdótálba öntötte, hideggel vegyítette, és beleült. Csak filmen láttam ilyent.
*
Anya megkérdezte, ki szerethető a suliban. A nappaliban punnyadtunk, a kereskedelmi tévében gügye, amerikai film ment.
– Szerethető? A tinik között? Senki. De vannak rokonszenves csajok. Például a Létai Henike, de ezt tudod – mondtam.
– Más?
– Ugyancsak a Heni osztályában, a 8 A-ban van egy göndör hajú, görbeorrú srác, az Oláh Máriusz. Kimért, udvarias, az esze borotva. Színötös, pedig száz százalékban cigány. Van ilyen.
– Látszik rajta, hogy cigány? – kérdezte Anya.
– Nagyon is. Sportos alakú, és minden rendben nála, de fiúként nem komálom.
– Peeersze – nyújtotta el a szót Anya.
– Mi az a persze? – mérgelődtem.
– Tudom, ki az a koma, akit te kit komálsz – viccelt. Nem akart megbántani, mégis oldalba szúrt. Megsértődtem, de úgy tettem, mintha nem.
– Nálunk, a 8 B-ben is rengeteg a fura alak – folytattam. – Képzeld, az egyik csaj, a Pöri, nevelőotthonból jár hozzánk. Tizenhat éves. Alacsonyabb, mint én, mégis úgy harminc, negyven kilóval kövérebb. Olyan, mint egy zsák. Talpraesett, értelmes, de a tanulás nem izgatja. Az apja színész volt, meghalt. Az anyja is színészféle, azt hiszem, és azért dugta a csajszit az intézetbe, mert nem bírt vele. Állandóan megszökött, hetekig csavargott, csövezett, a rendőrség zsuppolta haza.
– Jó, hogy közben nem lett állapotos – mondta Anya borzongva.
– Ki van csukva – mondtam. – Pasikkal nem kavar. Pöri leszbikus. Van egy barátnője, akit imád, és mindent megtesz, hogy a kedvébe járjon. Nem csalná meg.
– Miii? – kapta fel a fejét Anya. – Virág! Te ezt kitaláltad!
– Pedig igaz – rándítottam a vállam.
– És te kedveled őt? – ijedt meg Anya.
– Miért? Nem belem szerelmes – kacagtam.
Ismét elment a kedvem a csevegéstől, így csak bambultunk. Nézhettük volna a filmet a saját szobánkban, mert három tévénk volt, de ha valamit együtt néztük, az majdnem olyan volt, mint egy közös program.
A tanárokról Anya nem faggatott. Lehet, már többet tudott róluk, mint én, ugyanis összebarátkozott az oszifőmmel. Kiderült, az Esztó néni valamilyen rokona Anya egyik régi barátnőjének, a Bulcsú Beának.
Ha sorolnom kellett volna, azt mondtam volna, hogy a pedagógusok közül az elsőszámú kedvencem az Esztó néni, aki nekünk zenét tanított, másoknak magyart is. Esztó jó negyvenes volt, karcsú, ránctalan, így szinte dögös csajnak látszott – főleg messziről és hátulról. Folyton mosolygott, úgy, mintha vele soha semmi rossz nem történne. Még szimpatikus volt az Orsi néni, a könyvtáros, a Veronka néni, a felsős igazgatóhelyettes, aki nekünk törit tanított. Na meg az Edina néni, a logopédus, aki kedvtelésből a lovári nyelvvel foglalkozott. Ők persze hamar rájöttek, hogy én nem lehetek egy közönséges ribanc, olyan, amilyennek korábban valószínűleg elképzeltek.
*
Viszont a pasi tanárok! Az egyik gyökér, a másik lepra, a harmadik hernyó, a negyedik sumák, az ötödik tahó volt.
A két hamu-mamu, a magyart meg a technikát nyomó volt majdnem normális, azaz elviselhető, viszont a Joó Marci, a földrajzos, és a barátja, a Kozák Laci, a tornát nyomó, hát fertelmes. Bunkóságban ászok, pedig huszonkét vagy huszonhárom évesek lehettek.
Marci bá nyurga volt, nem sportos alkat, hanem az a girnyó típus, aki negyvenéves korára sörpocakot ereszt, és tök kopasz lesz. Szeme vizes spenót, orra ócska sörnyitó, arca vágódeszka. Rövid séróját mohikán tarajra zselézte, mintha rock sztár lenne. Ruhája viszont olyan igényes, mint egy csatornatölteléké. Szeptemberben, amíg tartott a szép idő, gyűrött pólóban, kockás gatyóban, klumpában lófrált. Ezért ragadt rá a Klumpa név. Táska, irattartó, szatyor – soha semmi. Úgy slattyogott a folyosón, hóna alatt az osztálynaplóval, mintha Dagály-fürdő strandjának betonján csoszogna a napozógyékénnyel. Idétlen kamasznak látszott, és a látszat nem csalt. Viccelődött, vihogott, bal kisujját a szájába kapta, csócsálta. Haverkodott velünk, megengedte, hogy mi, nagylányoknak, tegezzük – igaz, négyszemközt, amikor a kollégái nem hallják. Ám ha valami derogált neki, nem kért, nem magyarázkodott, hanem üvöltött. Mint egy sakál, igaz, sakálüvöltést élőben nem hallottam, de biztos vagyok benne, az elviselhetőbb, mint amilyen a Klumpa hangja volt.
Óráin a tankönyvet forgattuk, szöveget másolgattunk, térképet bámultunk, rajzoltunk, és folyt a duma vég nélkül. A rizsa általában nem a természeti kuriózumokról, más ilyesmiről szólt, hanem arról, hogy ő milyen vagány csávó. Megtudtuk, a szülei pesti pedagógusok, de ő már az érettségi után elhúzott otthonról, és attól kezdve semmilyen támogatást nem kért, nem kapott, nem fogadott el. Volt pincér, mozi-pénztáros, Tescós árufeltöltő, MOL- benzinkutas, fröccsentő gépet buzeráló melós. Főiskolásként alkalmi munkákból meg a diákkölcsönből tartotta el magát. Elkotyogta, hogy szexi barátnője van, aki a kereskedelemben tevékenykedik. Egyszer bemutatja nekünk, ígérte. Azt hittük, viccel.
Aztán kiestünk a padból, amikor egyik délelőtt tényleg behozta a Magdikáját.
Vastag láb, széles far, sűrű szemöldök, kínai cuccok, pacsuli bűz. A bige hátrament, és a középső padsor utolsó asztalához seggelt le, a Bálint Dia mellé. Jó helyre, mert a Dia a leglököttebb csaj volt nálunk. Mivel hamar megunta pasikája mutatványait, felállt, járkálni kezdett. Többször szinte hasra esett, mert az asztalok melletti hátizsákokba botolt. Meg-megállt, és marhaságokat kérdezett. A srácok a kirakott melleit gusztálgatták, a csajok cikizni akarták, de az macerás volt.
Én is próbálkoztam. Kedvesen rámosolyogtam.
– Járt-e már ilyen különös helyen? – kérdeztem nagy alázattal.
– Miért különös? – csodálkozott, és a szépséges trágyaszemeit rám emelte.
– Mármint suliban – folytattam.
A csajok vették a lapot, Magdika nem, mert válaszolt.
– Itt még nem jártam – nyávogta. Marci bá nem mert közbeszólni, csak sunyított.
Henikétől hallottam, saját osztályára is rászabadította a Magdikát.
Pöri, Kriszti, és én megkérdeztük az Esztó nénitől, szabad-e tök idegent bevinni az órára? Van erre szabály? Az oszifőnk a szemöldökét táncoltatta, majd kibökte: azért valahogy elviseltétek. Ebből kiderült, nem akar állást foglalni. Törióra előtt megkörnyékeztük Veronka nénit, de tőle is kitérő választ kaptunk. Neki sem tanárként, sem igazgatóhelyettesként nem feladata erről az esetről véleményt formálni, mondta halál komolyan, úgy, mintha az oktatási miniszternek válaszolna.
Aztán mégis történt valami, mert Marci bá többé nem cibálta a suliba a barátnőjét. Lehet, hogy felhomályosították: a Lanz W. Magnus suli egy oktatási intézmény, és nem a Szemétégető előtti erdőszél, ahol minden buksza kedvére lófrálhat.
Klumpa lezsersége kezdetben tetszett a csajoknak. Azt gondolták, végre egy tanár, aki nem játssza meg az eszét. De neki nem volt mit megjátszani. Tanítóként az alsósok gyötréséhez kapott papírt, viszont az igazgató nem engedte a kicsik közé. Láthatta rajta, hogy nem oda való, ezért inkább tanárt csinált belőle. Szabályosan az ötödikben és hatodikban taníthatott volna, de így kevés órája jött össze, ezért az igazgató megengedte, hogy nagyobbakat is zargasson. Sőt ő lett 8. A osztályfőnöke. Céklafej kedvelte, szinte fiaként bánt vele, és mi nem értettük, hogy miért.
Esztó néni Anyának elárulta, hogy a két tanítót Schram Hugóné, a kerületi polgármester-helyettes, az Új Szabadság Front helyi vezetője ajánlotta az igazgatónk figyelmébe. A fiúk egy vidéki, katolikus tanítóképző főiskola végzős diákjaként, a tavaszi országgyűlési választások előtt beestek Hugónéhoz, és felajánlották, hogy kopogtató cédulát gyűjtenének neki. Majd házaltak is becsülettel. Hugóné nem jutott be a parlamentbe, ennek ellenére nem feledkezett el róluk. Céklafej tantestületi értekezleten magyarázgatta, hogy ő bár egy angolost meg egy matekost akart felvenni, de most, a jobboldali pártok nagyarányú győzelme után erősítenie kell a tanári kar keresztény szellemiséget, és e célnak megfelelő a két fiatal. Az sem mellékes, hogy egyikük, a Kozák Laci roma származású. Így végre cigány pedagógusa is lesz a „cigányiskolának”. Miután Anya ezt kikotyogta, megesketett, hogy soha, semmilyen suli-pletykát nem adok tovább.
Nem akartam, mégis hamar összezördültem a Klumpával.
Németország természeti adottságaiból feleltetett. Mindent felmondtam még a nagybetűket, a vesszőket, a felkiáltó jeleket is, négyest akart adni. Pattogtam, ötöst követeltem. A szeme akkora lett, mint a hullahopp-karika. Nem értette, mi a gond. Amikor lassan, érthetően kifejtettem, hogy én gimnáziumba, majd egyetemre akarok menni, ezért kevés az a négyes, elképedt. A szeme már a vidámparki Óriáskerékkel vetekedett.
– Épp te? – kérdezte.
– Valami kifogása van a tanár úrnak? – kérdeztem támadóan.
– Hááát. Izé. Nincs – mondta, elvigyorodott, a tollat tartó karjával kört írt a levegőbe, majd bevéste a négyest a naplóba.
Az ellenőrzőmet nem adtam oda, és már a szünetben bepanaszoltam Esztó néninél, ő pedig, kis töprengés után szólt Peller Veronika néninek, az igazgatóhelyettesnek. Veronka néni meghallgatott engem, majd a Klumpát, de a jegyet nem javították át. Másnap Anyu bejött érdeklődni, az igazgatóhoz is bejutott, aki tanácstalan volt. Ilyent még nem pipáltam, mondta. Mit képzel ez a lány magáról?, háborgott. Szerencsére Anyával volt Esztó néni és Veronka néni, ők elmagyarázta, hogy én mindent maximálisan teljesítek, és valószínű, hogy az osztály, de az sem kizárt, hogy az iskola első tanulója leszek. A négyes mégis maradt, de Klumpa megtanulta, nem hagyom magam.

Következik: 4. A barát