(Levelek New Yorkból)

“Itt szabad álmodozni, anyus!”

Az Avalon sárgán megvilágított késő esti félhomályában a kókuszpálmák csendesen legyezgették a forró nap utáni párás csend hangulatos estjét a medence partján. A bambuszfotelben kényelmesen pihentetve elfáradt lábunkat hallgattuk a pálmalevelek sustorgását és az óceán esti csapkodását.

– Meg tudnám ezt szokni – szakadt fel anyámból egy sóhaj, miközben az üdítő után nyúlt és megigazította a csíkos flottírkendőt maga alatt, és visszaheveredett a nyugágyra, hogy a csillagokat bámulhassa azon a felhőrésen át, amit a délebbre, Miami felé húzódott trópusi zápor és az északra, Palm Beachre vonult viharfelhők éppen fölénk szakítottak az égboltra.

Mindig is tudtam anyu rajongásáról a tájak, vidékek, az utazások iránt. És anyu soha nem volt mozgékonyabb és vidámabb, mint az utazásaink során. Gyermekkorom rengeteg utazását felidézendő, akkora öröm volt számomra már az is, amikor odahaza autóm lett, és csavargásaim során néha magammal vittem. Ennél is nagyobb öröm volt első New York-i látogatása során, amikor gondolkodás nélkül ugrott fejest minden kalandtúrába. Egynapos csavargásokra a Niagarához , Washington DC-be vagy épp Floridába. Olyan rutinos lelkesedéssel ugrált egyik repülőgépről a másikra, mintha egész életében csak arra várt volna, hogy valaki megadja neki ezta korlátlan mozgásszabadságot. Én meg boldog voltam, hogy – ha csak részlegesen is – de megadhattam neki ezt az élményt.
Röviddel megérkezte után egy este megkérdeztem, benne lenne-e egy chicagói egynapos túrában? Félórán belül készen is állt az útra. Amikor átrepültünk egy időzónát és két órát, a Magnificient Mile széles sugárútján bámulva a tornyokat és a régi város maradványait jegyezte meg:

– Mindig azt hittem, Chicago valahol New York mellett van, mert úgy beszéltél róla…

Mint a víz megszállotjai, csakhamar a Michigan tó tengernyi végtelensége partján találtuk magunkat és fáradhatatlanul gyalogoltuk a mérföldeket. Nagyon hiányzott egy kávé… Ott magyaráztam el neki, hogy számomra már nem ugyanazok a távolságok, mint korábban. Kénytelen voltam távolságérzékemet kiterjeszteni és másabbra csiszolni.

A bambuszágy öleléséből feltápászkodva beleszippantottam az összetéveszthetetlen floridai páradús, kicsit rothadásszagú, és édeskés levegőjébe. Az óceánról hozott hírt a szellő. Soha nem laktam még pár lépésre a tengertől. Ha a szálló előtti úttesten átkelünk, már a parton is vagyunk.

– Menjünk! – pattantam fel. Nem is tudom, mi juthatott eszembe, ilyen kései órán anyámat nagyon rég nem lehetett sehová sem elmozdítani.
– Hova? – kérdezett vissza.
– A partra!
– Menjünk! – és elindult a szálloda kiskertjének kapuja felé.

Átslattyogtunk az A1A-n. Ami az ország egyik leghíresebb látvány-útvonala. Még álmodni is jó róla, hogy az ember egyszer megéri azt, hogy itt keresztülhajthat. Azt, hogy mi meg most épp itt lakunk, életünk felfoghatatlan dolgai közé tartozott, mint az is, hogy késő éjszaka letipegünk a Miami-i és Palm Beach-i villámok által szépen megvilágított óceánpartra az aranyparton. Azt hiszem, csavargásaink csúcsa volt ez, amikor anyám ezen a késői órán leszaladt a partra és megmártotta a kezét a langyos vízben. Majd percekig a villámokat vadásztuk. Szabad szemmel és fényképezőgéppel is. Nagyot kacagtunk, ha a villám kicselezett és máshol csattant.

– Látod, mennyire szeret bennünket az Isten?…Mindenhol dörög-villámlik, csak itt van szép, csendes idő…
– Máshol is csak azért dörög-villámlik, hogy nekünk produkálja magát – toldottam meg anyám elragadtatását.

Nem is lepett meg, hogy kora reggel nemhogy az ágyában nem találtam, de a szálloda környékén sem. A teraszról átnéztem az óceánra, és a parton, a jobbra-balra kocogók között megpillantottam, amint épp beleereszkedik a reggeli óceán kellemesen ringatózó vizébe.

– Csak azt nem értem, miért olyan igazságtalan az élet… – hangzott el némi csalódottság anyu gondolatai közül, amikora Las Olas-on Fort Lauderdale rezidenciális negyedébe sétáltunk fel egyik alkonyatkor. A meseszerű házpalotákra egyformára nevelt pálmák és virágtenger vigyázott, és a minden ház elé benyújtózkodó csatornákon a házhoz tartozó yachtok lengedeztek a langymeleg szeptembervégi estén. Drága autók húztak el néha mellettünk, és beleshettünk a privát utcák békésnek látszó titkaiba is.

Értettem én, amiről anyám szólt, de mivel a választ nem sikerült még magam számára sem megtalálni, nem válaszoltam, csak baktattam az oldalán tovább. A hazautazás reggele is a parton találta jó szülőmet. A déli gép indulása előtt meg meg akart mártózni egyet és elbúcsúzni a tengertől:

– Ki tudja, eljutok-e még valaha… – mondogatta, és simogatta a vizet a csillámló reggeli napsütésben.

New Yorkban akkor már mind távolabb kerültünk mindattól, ami a nyárra emlékeztetett. Színekbe bomlottak a fák, a szél is mind többet kellemetlenkedett, és még az eső is szürkített egyet-egyet az anyu idei amerikai üdülésének eme utolsó szakaszába. Ősszel, amikor a vadludak is átsuhannak a város felett, ő is itthagy majd újra. Erősen törtem a fejem, mi az, amivel a mind jobban ránehezedő hangulatot, amit a hazautazás okoz a gondtalan hetek eltelte után, kicsit is enyhítsem, és az egészet a körülményeinkhez képest emlékezetessé tegyem. Mindenesetre azzal kezdtem, hogy letisztítottam pár napot a kalendáriumomban október első napjaira, hogy azokat a napokat csakis együtt tölthessük. A többi majd kialakul… Egyik lazulós esős délutánon, amikor még az ablakból sem lehetett semmi érdekest látni, és anyu leheveredett a Sudokuja mellé, játékra hívtam.

– Milyen játék?
– Egyszerű… Licitálni kell egy árat az interneten szállodára. Akár lehetetlent is kérhetsz, néha történnek csodák. Beírod, mekkora összeget ajánlasz fel mondjuk, egy kétnapos üdülésre, és hogy milyen csillagú komfortot akarsz…
– Jó! Akkor írjuk be például Floridát – tolta félre a rejtvényeket anyu, és közelebb húzódott a laptophoz.
– Négy csillag?… Magas luxus?

Anyu felkacagott, hogy milyen bolond vagyok, hogy ilyenekről álmodozok.

– De itt szabad álmodozni, anyus! – bizonygattam.
– Na, akkor álmodozz! – és legyintett.

Beírtam a négy csillagot, és beírtam valami minimális nevetséges összeget. A gép keresni kezdett. Anyu visszadőlt a sudokuhoz.

– Na, mit mond? – kukkantott vissza a szemüvege alól. Láttam, azért érdekli a dolog kimenetele.
– Hogy ennyi pénzért sok a négy csillag.
– Na, tessék, álmodozás! – kacagott, és elmerült a rejtvényfejtésben.

Átírtam háromcsillagosra. Az a standard luxuskategória. Ki is írta, milyen árban vannak a háromcsillagos szállodák, az én licitem annak egyharmada ha volt. És megpörgettem a virtuális szerencsekereket, és egyszer csak megállt egy három csillagos Hilton szállodánál:

– Odanézz anyu! Óceánparti túristaparadicsom, medencebárral, fitneszteremmel és bevásárlóközponttal!
– Milyen messze van a tenger? -kérdezte pragmatikusan.
– A szállodából egy gyalogos híd ível át az A1A-n a beach-re. Gondolom, száz lépésből odaérsz…

Erre anyu ismét felült és odabicegett az ágyamhoz, és odakuporodott, hogy megnézze magának azt a luxust, ahol a szobából az ember egyenesen csak kisétál a homokba az óceánpartra.

– Jó ez a játék!- mondta elismerően, de rögtöm praktikusan meg is kérdezte:
– …de mi a lényege?
– Az a lényege, drágám, hogy amikor a gép megmutatja neked a szállodát, akkor az már visszafordíthatatlan… Oda kell utazni!
– Oda?! – torpant meg félúton vissza a sudoku mellé, és visszalépett, hogy jobban szemügyre vegye a képernyőre kirakott fotókat a hotelről. Majd az arcomat fürkészte elnyúlt arccal, mikor kacagom el magam.
– Oda – és elkacagtam magam.
– Nah, tudtam, hogy csak ugratsz itt engem – dohogott, és otthagyott.
– Már ki is van fizetve… Mondom, hogy visszafordíthatatlan.

Anyám egy percig még hitetlenkedve nézett rám, de amikor a hitelkártyát látta a kezemben, és a számla is megérkezett emailben, azonnal nagy sürgés-forgás vette kezdetét. És az izgatott aggódás, hogy de hát nem kellett volna ezt, hisz úgyis megy haza, és amúgyis annyi helyen voltunk már… És hol is van az a hotel, keressük csak ki a térképen!… De tényleg! Minek verem költségbe magam, kell az a pénz a lakbérre, meg a tél is jön, a fűtésszámlára…

– De itt nincs fűtésszámla, és nekem télen is csak annyi a lakbérem, mint nyáron. És különben is, megérdemlek én is még egy kis vakációt!…
– Meg. Meg. Sokat dolgozol. Meg – hagyta helyben anyám, miközben fel-alá tüsténkledett, hogy mindent, ami itthonról vihető, és pénztakarékos, azt betegyük a táskába, mert nehogymár ott ilyesmire költsünk, nem elég, hogy luxushotelbe megyünk…

A repülőgépünk reggel kilenckor szállt le Fort Lauderdale Hollywood repterén, és röviddel tíz után már az óceán hajigált bennünket a szállodánkkal átellenben. Szülőm felhőtlen örömében egy román családot is felfedezett a közvetlen szomszédságunkba.

– Ezek vajon hogy kerültek ide?…
– Ahogyan például mi, anyukám!
– Hogy hol nem járok én, hogy hol nem járok én! – ismételgette vidáman, amjd jót csobbant a kristálykék tengerbe.

A pár napos vakáció pedig olyan meseszerűre sikeredett, amilyenre terveztem, s amilyen meseszerűen jött létre. Az óceánparti naplementében végigbámult esküvő, a délutáni verőfényben a csillogóan tiszta óceán vizében keresztülvonuló halraj pompás látványa, a kíváncsiskodó pelikánok és egyéb állatfajták, az esti nagy séták a fülledt, virágillatú, repkényfuttatta kisutcákon olyanná tették ezt, ami nem csak édesanyámban hagyott maradandó élményt, hanem engem is meggyőzött arról, hogy Dél-Florida felkerül majd kedvenc helyeim listájára, ahová, ha úgy adódik, szívesen húzódom le majd máskor is.

New York, 2013. március 19.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ