Vannak művészek, akiknek biztosított a mindennapi kenyerük, állásban vannak, de mellette piktorkodnak, amolyan „hátha sikerül” alapon. Sikerül is valami divatosan fantasztikusát alkotniuk, amivel kétségbeejtik a közönséget. Aztán akad valaki, aki gyorsan kijelenti: „megtalálta a saját egyéni hangját!”Taps, tárlat. Képeikre rábiggyesztik, hogy „fenntartva”… – és pár év múlva már a nevükre sem emlékszik senki, munkáikat pedig bagóért kínálják a friss blokklakóknak. (Egyetlen kategória, amelyik örömében mindent megvesz.)

Gyárfás L. Miklós rajza

Barabás István festőművésznek sem ideje, sem anyagi lehetősége nem volt ahhoz, hogy „saját hangját keresgélje”, mert családja, gyermekei hangját hallva, a mindennapi megélhetés kötötte le, egy belső hang pedig türelemre intette. Igen: dolgozni türelemmel, hagyni, hogy a „hangjukat keresők” elviharozzanak, aztán lebukjanak. Közben önmagával szembeni igényességéből nem engedni, „divatossá” sem válni, és aprópénzre sem váltani művészetét. Ezt a „türelemjátékot” végigvinni évtizedeken át – nem kicsi dolog.

– Tőlem ne kérdezzen olyasmiket, hogy mik a terveim, mit, hogy, miért, mivel s mikor festek, mert ez a kutyát sem érdekli. Melankolikus öregember vagyok, nem is tudom, ki tud-e szedni belőlem valamit.
– Hány festő van a családban?
– Négy. A feleségem, két leányom és én. De ne így csináljuk. Inkább kérdezze azt, hogy „életemnek melyik a legszebb alkotása”, és én arra azt válaszolom, hogy „a négy gyermekem”. Mert nekem valóban ők a legszebbek.
– Hát a legnagyobb sikertelensége? — fordítok a lapon.
– Az, hogy nincs még vagy hat gyermekem. De remélem, majd az unokák…
– Ebben a műteremben egy egész család dolgozik. Nem kapnak össze az ecseteken, festéken?
– Nem. Inkább kiegészítjük egymást. Látja, ezt a képet a lányom festette. Azt a szénaboglyásat a feleségem. Ezt én — mutat a falra akasztott képek felé, aztán elhallgat, mintha valami műbírálatfélét várna tőlem.
Kutyaszorítóba kerültem! Én és a kritika! Nekigyűrkőzöm, köszörülök egyet a torkomon, s kezdem, valahogy így: Ezen meg azon látszik az érett profi keze nyoma, aki nem kell, hogy lesse, csalogassa a múzsát, mert állandóan a nyakán van. A lánya képeiről először a fiatalos színek, a gondos, tudatos, türelmes megmunkáltság az, ami nekem feltűnik. Ellenben a kedves felesége képei – már megbocsásson ezért nekem — a legsikerültebbek. Látszik rajtuk, hogy hetvenhét vasalás, rántáskeverés közben érlelődött benne a téma, aztán egy piaci bevásárlási körútját félbeszakítva feljött a műterembe, s mesteri gyorsasággal rögzítette vászonra. Itt csak a lényeg van.
– Egyedül a feleségem az, aki lemondott a művészetről. Vállalta a gyerekek nevelését meg az enyémet s a gondozásomat is. Ő az, aki áldozatot hozott mindnyájunkért. Különben nagyon szigorú kritikus! Pillanatnyilag felfortyanok, amikor valami igazat mond, és nem akarom elfogadni, de… de csak beadom a derekam.
– Sajnos, ez a férfi sorsa. Tökéletesen megértem. Mikor húzott a legtöbb hasznot a festészetből?
– Amikor fogságban voltam. Kiválogattak foglalkozás szerint. Vannak művészek is? – kérdezte a tiszt. – Félre velük! — Aztán odajött. — Ez művész? — mutatott rám. – Na jöjjön! – Bevitt az ebédlőbe, elém hozatott egy kábé 2×3 méteres lemezt meg egy újságból kivágott arcképet. Meg tudom-e festeni? Ha nem, akkor nem leszek többé művész! — mondta, s otthagyott. Nem volt sem ecset, sem festék. A konyhából összekapartam egy kis faszenet, meghegyeztem, s nekiláttam a munkának. Már a vége felé lehettem, észrevettem, hogy a hátam mögött áll a tiszt. Int, hogy menjek vele! Na, gondoltam, baj van. „Barabás, nem lesz művész belőled.” Bevitt a konyhába, és kiadta a parancsot: „Ez az ember ahányszor levest kér, annyiszor adjatok neki! Művész!…” Egy másik alkalommal hálából elvitt a strandra. A társaim összefutottak csodálkozni: „Barabás megy a tiszttel a strandra!” Nagy szó volt. Nem volt fürdőnadrágom, a foglyok fehér lepedőből csináltak hirtelenében nekem egy gatyafélét, az volt az érzésem, hogy mindenki engem bámul… Hát így volt.

(Forrás: Görbe Pantheon. Mentor, 2013)

Barabás István: Megjöttek a teátristák. Falfestmény a sepsiszentgyörgyi színházban

1. Pusztai Péter:
   2013. március 20. 19:57

   Született úriembernek ismertem. Autójára, Évára emlékszem… Fiatalkori incidensed felismertem…Négy évet volt tanárom. Barinak hívtuk.