Benczédi Sándor kisplasztikája* Fotó Csomafáy Ferenc

Évekkel ezelőtt kolozsvári egyetemista voltam. Valósággal lestük, mikor állítja ki szobrait Benczédi Sándor. Találgattuk, kihez is hasonlítsuk. Karinthyhoz? Nem. Mauppassant-hoz? Nem. Kihez fogható hát? Egyedül Benczédihez.

Az ördög sem aludt. Becsempésztünk a tárlatára egy-két plasztelinből készített apró kis fejet. Árcédulát tettünk eléje, egy vagy két lejes felirattal. Vártuk, mikor kerül vevő a mi egylejes „Benczédi szobrunkra”.
A vevő nem késett. Odaállt a művész elé, lejessel a kezében, és őszinte naivsággal kérte a gyurmányunkat.
Titkon lestük a Mestert. Nem jött zavarba, felvilágosította a vevőt, hogy itt valami diákcsínyről van szó. Aztán fogta a plasztelint, percek alatt átgyúrta. Az már valóban Benczédi volt. Vigaszdíjul adta a rászedett vásárlónak.

Gyárfás L. Miklós rajza

Most, hogy pár napig városunk vendége, azzal a szándékkal kerestem fel a tárlaton, hogy töredelmesen felfedem a múlt bűnét, és humorérzékére utalva felkérem, üljön modellt egypár percre, amíg elkészítem a karikatúráját.
A gyónásra nem került sor, ellenben kötélnek állt a karikatúrához. Miután a rajz elkészült, faggatni szerettem volna a szakmáról, hiszen a rajzhoz szöveg is kell. Morcosan tiltakozott.

— Ha írni akar, akkor ne velem foglalkozzon! Nézzen fel a toronyba, és mondja meg nekem, hogy most hány óra?
Felugrottam, kinéztem az órára. Fél hármat mutatott, noha már nyakunkon volt a szürkület.
Jelentettem a látottakat, hogy fél három…
— Na látja! Ezt írja meg. Amióta itt vagyok Vásárhelyen, a toronyóra egyfolytában fél hármat mutat.
Ez Benczédi.
Eljárunk naponta a toronyóra alatt, de Ő az, aki meglátja a visszásságot.
Azt pedig, ahogy visszaadja, nem megírni kell, hanem sürgősen megnézni.

(Forrás: Görbe Pantheon, Mentor, 2013)